Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)
1981-07-29 / 176. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. JÚLIUS 29 Méltóság Udvart söpörnek, gyomot irtanak, gyümölcsöt szednek, csomagolnak, mosogatnak, iratokat pecsételnek, kiszolgálnak. Ők azok, akik a vakáció ideje alatt, néhány napra felnőttnek érezhetik magukat, hiszen dolgoznak, pénzt keresnek. Ők azok, akiket a legtöbb munkahelyen csak úgy hívnak . . . D „nyári” gyerekek __, ' ' r"arr:v. • ,-íev! ids A Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalat presszóiban, éttermeiben is mindig akad olyan tennivaló, amelyet nyugodt szívvel rábízhatnak a diákokra. A tizenéves „dolgozók” helyt is állnak derekasan. Közülük hárommal beszélgettünk a nyári munkájukról, a terveikről. bogy jó idő legyen...” „Civilben diák" — Kérek két gombóc fagyit! — Milyet adhatok? — kérdez vissza udvariasan a fagylaltoslány. Palotai Judit a szolnoki Pelikán Szállóban helyezkedett el a szünidőben. „Civilben” a Verseghy Gimnázium másodikos tanulója. — Ez az utolsó munkanapom. Június 29-én kezdtem és éppen három hetet dolgoztam. Még a suliba jártunk, amikor elhatároztam, hogy nyáron dolgozni fogok. Édesapám — aki a vendéglátónál dekoratőr — biztatott, hogy jelentkezzem a Pelikánba fagylaltosnak. — Dolgoztál már? — Még nem próbáltam, de jól éreztem magam. Igaz kicsit hosszú volt a tizenkét órázás, de megszoktam. Ügy dolgoztam, hogy egyik nap reggel nyolctól, este nyolcig másnap szabadnapot kaptam. Mindig azon drukkoltam, hogy jó idő legyen, sokan vegyenek fagyit. Mert ha nem volt forgalom, unatkoztam. Szerencsére egy-két napom sikerült rosszabbul, mert általában kétezer forint körül árultam. — A vásárlók azt látják, a fagylaltos fehér köpenyben „csak” adagolja kedvenc csemegénket. De emellett mi még a dolgod? — A reggelt általában a faevasztással kezdtem. Volt amikor már csak a gépbe kellett önteni a kész masszát, de előfordult, hogy én kevertem ki fagylaltporból. Sűrűn mosogattam, mert vanGyönyörű népdalunk állítja: „Hosszú útról visszatérni nem lehet...” Pedig lehet, nagyon is lehét, ne vegyük hát szó szerint a kiragadott idézetet. A hétköznapok nem ilyen szárnyalóak. Reggel távozunk, este hazatérünk — ez a menetrend. Ez volna az igazi hazatérés? Aligha. Szóljon róla hitelesen három olyan ember, aki hosszú útról tért haza. MunkásRz ingázó szálláson lakom, Budapesten, a Szobránc utcában, csupa építőipari ember közt, mert magam is az volnék, Szabolcsból, Ott van az igazi hazám. Hodász szélén, a cigánysoron. Az arcomra van írva: oda való vagyak. Nincs értelme, hogy tagadjam, meg nem is szégyellem, mert nem vagyok alább való másoknál. Nem inni, nem részegeskedni nak vendégek, akik pohárba kérik a fagyit. Meg ezt a kis helyiséget is takarítottam. — Mennyi fizetést kapsz? — A szerződés szerint 1600 forint jár. Ez lesz életem első keresete, amit a jugoszláviai útra teszek félre. Augusztus utolsó hetében megyünk a családdal. Péter, a mindenes „Péter, légy szíves hozzál két láda márkát... Péter, három karton sör kellene. . Péter, hajtogasd már össze a térítőkét...” És Péter ugrik, csinálja, látszik, hogy élvezi a munkáját. Répás Péter — most volt nyolcadikos — a Kassai sörözőben segédmunkás. — Nekem kell az árut kihordani a strand pavilonjaiba, behozni a göngyöleget, segítek a söröző kerthelyiségét is renbe tenni — sorolja teendőit felnőttes önérzetességgel. — Reggel hétre járok, kilencig nagy a hajtás. Az alatt a két óra alatt nincs megállás. — Kilenctől hogyan telik a nap? — Az a forgalomtól is függ, lazsálni azért nem szoktam. Találok magamnak elfoglaltságot. A munkaidő ” háromig tart. Utána start az öcsémért a napközis táborba és együtt megyünk haza. Kevesebb így a szabad időm, nem sokat tudok szórakozni... Már kilenc óra felé leragad a szemem. Most látom csak, hogy a pénzkereset nem is olyan könnyű... A pénzt, amit az egyhónapi munkámért kapok elteszem, majd megveszem belőle a tanszereket és a felszereléseket. — Nyaralás, pihenés? — Augusztus elején a nagymamámnál üdülök a Mátrában és ha minden igaz anyuékkal a Balatonra is megyünk. „Nem szoktam hozzá a sörösládák emelgetéséhez...” jöttem a fővárosba, hanem dolgozni. A társaim — gondolom — hasonlóképpen vannak vele. Hogy egyikmásik mégis iszik? Higy- gye el, ez majdnem természetes. Nagyapáink nagyapja még vándorolt, nagyapáink már letelepültek : putrilakók lettek. Rólunk is azt tartják: vándorolnak — a munkakönyvvel. Pedig hát sorra tűnnek el a putrik, Hodászon már egy sincs. Cs.-lakásban lakunk: azaz csökkent értékűben, mert az életforma-újítás nehéz, a nem cigánynak ebben az országban volt rá ezer esztendeje. Nekünk alig egy-két emberöltő. Huszonkét éve járok Pestre, haza havonta-he- tente — a pénz miatt A mi vonatunk a feketevonat. Az asszony mindig tudja, mikor megyek haza, a Cs-lakásba: szobakonyha, kamra. A szoba: szentély, a gyerekek szin„Jó, jó a pihenés, de kell egy kis munka ...” Jövőre — talán — ugyanitt Harmadszori próbálkozásra végre sikerült néhány percig beszélgetni Bádonyi Edittel, a Centrum önkiszolgáló étterem legfiatalabb edényleszedőjével. — Ebédidőben mindenki rohan, úgyhogy csipkedni kell magunkat. Gyorsan kell az ember kezének járni, fél perc alatt rendbe kell rakni egy asztalt — mondja miközben nagy halom edénnyel teli kocsit görget a njosoga- tóba. — Délután már inkább szusszanhatunk egyet. Egyik nap reggel nyolcra járok és négyig vagyok, másnap déli tizenkettőre jövök és este nyolcig tart a meló. — Nem lenne jobb, ha a szünidőben otthon pihennél vagy valahol üdülnél? — Jó, jó a pihenés, de azért kell ez a kis munka. Nem árt, ha megismerjük, milyen is az ... Nem beszélve a pénzről. Nem mondom eleinte nehéz volt átállni, mert minden nap strandon voltam, már üdültem is Miskolctapolcán. — Miért választottad a Centrumot? — Amikor jelentkeztem, már csak itt volt hely. Korábban jártam ide ebédelni, látásból ismerek mindenkit, most a neveket tanulom. Lassan kitelik az időm. július 31-e lesz az utolsó munkanapom. Ezerhatot kapok, anyukámék azt mondták költsem magamra. Veszek maid nadrágot meg sarut, a többit tartalékolom, mert a tanszerek sokba kerülnek. Ősztől ugyanis a közgazda- ságiban tanulok tovább. — Jövőre újra itt? — Ha nem itt. akkor máshol. De jövő nyáron is elmegyek dolgozni... — szekeres — Fotó: Tarpai Z. te be se mehetnek. „Az apátoké” — szól rájuk az asszony, aki nagyon vár, nem a pénz miatt, mert azt többnyire megküldöm postán, nem az aprócska ajándékok miatt ,még csak nem is azért, mert a ruhám szagában ott van a város levegője. Vár, mert szeret Hat gyerekünk van, ha rámcsimpaszkodnak érkezéskor, alig vagyok képes talpon maradni. Bemegyek a szobába, ami az enyém, és gyönyörködöm. Nincs vaságy, mint a szállón, támlás faágyak vannak összetolva a szoba közepén. És már megint hímzett rájuk új térítőt az asszony. Ismeri a Q matróz dalt? „Baj van a részeg tengerésszel...” Hülyeségekkel van teli történt, hogy Mostanában egy interjú------------------------olvasása közben fölkaptam a fejem és váratlanul, de nem ok nélkül, ilyeneket kérdeztem magamtól: Mondd, te újságíró, aki hivatásos társada- lomismerőnek és emberség- jobbítónak gondolod magad, mikor láttál utoljára porig megalázkodó embert? Mikor láttad utoljára a meghajló gerinc, a remegő térd, a nadrágvarráshoz szorított kéz, a lesunyt szem kínos tornamutatványát? Mikor a gőgtől homorító derék, a parancsoló terpeszálüás, a fenyegetésre lendülő kéz, a Döffeszkedőan fölszegett fei szoborparádéját? Mikor láttál kalapját zavartan gyűrö- gető kérelmezőt? Mikor láttad vöröslő füleit, dadogó ajkait, nyüszítő menekülésvágyát az úgynevezett kisembernek, ha az úgynevezett nagyember a megszólításával tüntette ki? Mindezeket pedig azért kérdezem tőled — mondtam magamnak, — mert arra • lettem kíváncsi: hogy is állunk mi most a demokráciával, nem a képviseletivel, nem az intézményivel, hanem a magatartás demokráciájával? Az emberi kapcsolatok egyenlőségével. A személyiség egyen- rangjával. Ha úgy tetszik: az egyén, minden egyén, minden állampolgár méltóságával. H ogy éppen egy interjú olvasása közben lettem kíváncsi erre, azt meg az interjú magyarázza. Az interjú alanya ugyanis Erdei Ferenc politikusi, társadalomtudósi ánduliásárólj beszélt. És elmondta, mifajta hatással volt a makói parasztkörnyezetből indult fiatal Erdei Ferencre egy nyugat-európai tanulmányút. Nem is ezeknek az országoknak a mienknél akkor kiáltóan nagyobb iparosítottsága, váro- siassága, civilizáltsága. Nem is intézményeinek demokratikusabb működése. Hanem az emberi kapcsolatoknak nálunk akkor olyannyira hiányzó — és ott olyannyira irigylésreméltóan érzékelhető demokratikussága. A győztes polgári egyenlőségeszmény viszonylagos — de á miénkhez képest teljesnek tetsző — érvényesülése. Egy másfél százados politikai gondolat hagyománnyá, magatartássá, szinte emberj alaptermészetté ivódása. Az az egyszerre lezser és egyszerre tisztelettudó mozgáskoreográfi- ája, amellyel a kalauz dolgozott. Szemben a mi kalauzainkkal, akik a harmad- osztályon hatóságosdit játszottak, az első osztályon szalutáló esicskást. Az a kölcsönös méltóságérzet, amely a gyári üzemvezető és a gyári munkás kapcsolatáaz emberek agya, semmit se tudnak valamiről, de ítéletet azért mondanak. A dalocska tréfás, magunk is énekeljük. Ez egy dolog. Más az, ha afféléi faggatnak, hogy mi nálunk a védőital, a gin, a rum, a vodka? És hogy melyik kikötőben hány szeretőm van. Nem kapunk ilyesfajta védőitalt, és ha valamilyen oknál fogva vesztegelnünk kell éppen valahol, a gyomrunk görcsbe rándul, már megint később jutunk haza. A tengerészélet komoly dolog, nem tréfálkozni való. Nem mi vagyunk a részegek, hanem olykor maguk a tárgyak, az egész hajó, ha viharba kerül. Kabinjaink, bútoraink rögzítve vannak, minden ágy, szekrény, ülés. De mi nem! Nekünk a szárazból — a vagyoni és beosz- tásbeli különbségek ellenére is — sugárzott. Szemben a mi intézőink és béreseink úr-szolga kapcsolatával amelyen az emberséges induló tú intéző sem változtathatott, mert nálunk ez az úr-szolga viszony a parancsoló hagyomány. Vágy az az illendőségszabály, amely szerint a köztársasági elnöktől az utcaseprőig mindenkinek az „úr”, „uram” megszólítás dukált. Szemben a mi illendőségszabályainkkal, a tekintetes úrnál kezdődő megszólításfokozatokkal amelyeknek rejtelmeibe a szegény ember — akinek a szimpla „úr” megszólítás sem dukált — menthetetlenül belezavarodott. Erdei Ferenc akkor elhatározta — mondja az interjúalany —, hogy olyan Magyarországért fog küzdeni, amelyben a kalauz lezser és tisztelettudó, a gazdaságvezető és a munkás kapcsolatán a kollegiális egymásrautaltság uralkodik, és egyféle megszólítás jár ki mindenkinek. Azóta ötven év telt el, az Erdei Ferenc-i elhatározás hivatalos rangra emelése óta pedig harminchat. Ezért kérdeztem hát, fölkapva a főjem az interjú olvasása közben, hogy is állunk most ezzel a magatartásbeli demokráciával, mekkora is nálunk a személyiség méltósága. Válaszoljak? Ha már megkérdeztem, mondanom kell valamit. De nagyon óvatos leszek, mert egyetlen olyan tudományos vizsgálatról sem tudok, amely segítene a magabiztos válaszban. És óvatos leszek azért is, mert ismerem saját kérdésem ellenkérdését, amely így hangzik: biztos-e, hogy az egyenlőség olyan nagyon kívánatos? Az intézménye^ és az emberek rangkülönbségeinek lerombolásával nem mentünk-e máris túl messzire? Nem az e baj, hogy semminek és senkinek nincs tekintélye? Hogy a gyerek nem féli a szüleit, feleség a férjét, beosztott az elöljáróját, polgár az állam intézményeit? Válaszoljak-e erre az ellenkérdésre is? Ha már elővezettem, mondanom kell valamit. Legalább annyit, hogy a tiszteletlenség nem a demokrácia egyenlőségkövetelményéből fakad. Sőt: a demokrácia egyenlőségkövetelménye ellen dolgozik. Hiszen a tiszteletlenség és a szolgaalázat ugyanannak az éremnek két oldala. A tiszteletlenség nem forradalom, hanem éretlen szolgalázadás. De ismerem az ellen-kérdés ellenkérdését is, amely így hangzik: már hogy mentünk volna túl messzire? Nincs még épp elég szervilizmus a főnök-beosztott kapcsolatokban? Nem alázkodunk földiek számára furcsa lábtartással, lépésekkel kell kivédenünk a hajó ringását, hánykolódását. De ehhez hozzá lehet szokni hamar. És kilépve a partra, hamar elfelejti egyensúlyérzékelő szervünk ezeket a sajátos védekező reflexeket, mozdulatokat. Hazamegyek, rám- akaszkodik az asszony meg a lány, aki maholnap már iskolás lesz. Nagyon várnak, még azt is elnézik nekem, hogy otthonlétem alatt mindig átrendezem a lakást. Ez a mániám. Ezek mozgatható bútorok... Rz infarktusos ébredtem, valami láthatatlan kéz vasmarokkal szorítja a szívemet. Ujjai egyre feszesebb abroncsok. Én vagyok a soros — futott át az agyamon. Figyelni kezdtem magam. meg még a hiánycikkárusítt bolti alkalmazott előtt is‘ Mondom; mindkét ellenkér- désben van valami igazság de a végleges igazság nem a ellenkérdésekben van. Ha nem azokban a folyamatok ban, amelyek egy demokra tikus egyenlőségeszmény ki alakulásával, megszilárdulá sával és hagyománnyá ne mesülésével biztatnak. Hi szén még csak hairmincha év telt el, és nem százötven Hogy ez a folyamat ho tart most? Erre mondtam hogy csak tudományos vizs. gálát állapíthatná meg pon tosan. Én magam úgy gondo lom, hogy a folyamat vizs. gálatához az a terep kínál ná a tiszta példákat, ahon nan legmesszebbiről kellet a folyamatnak elindulnia, t falusi terep. A paraszti szol gaság ravasz fokozatainál egykori terepe. Kolléganőn jött hozzám a friss tapasz talással: alföldi gyógyszálló ban üdült, falusi asszonyai és férfiak közt. És megható, dott tőlük. Természetessé güktől, amellyel a szálló birtokukba vették. Kultúrál alkalmazkodásuktól, amely lyel az üdülés rendjébe bei!, leszkedtek. Eleganciájuktól amellyel a fürdőiköpenyeike több váltás fürdőruhájukat esti öltözékeiket. viselték Tökéletes evőeszközhasznála tűktől, melyet diszkrét pél dakereséssel egymástól ta. nultak. Okos beszédüktől vidámságuktól, nyílt ba rátlkozókedvükitől. amelyből a félszegség éppúgy hi ányzott, mint a parvenü tör leszkedés. Nagyszerű ember anyag, ráadásul egyetlen ge. nerációs váltás produkálta magasan fölötte áll a nagy városok kevertebb értékí emberanyagának, mint ahog a falvak és a kisvárosol légkörében, önérzésében i: több az érett méltóság. szülőfalum Valahányszor ban, Űjkí------------------------gyóson járok engem is megcsap a falunál az az erkölcsi értelem-bei vett jó légköre, amely attó kerekedett ózonossá, hogy i szolgalelkűségtől megszaba. dúlva önérzéssé dúsul anélkül, ihoky a jó hagyó mányok közül családias nyá jasságát elvesztette volna Mostanában azt hallom hogy a gazdaság ipari szerkezetének reformjához a: öntörvényűbb és mozgéko. nyabb mezőgazdaság kínálj? a másolható modellt: ahogyan a közös és a háztáj harmóniáját mégteremtette például. Lehet, hogy de mokratikus méltóság-önér. zésből is ad tanulnivalót £ falu? F. V. Akkor jött a robbanás. Akár az áramütés, úgy futott szét végtagjaim felé a fájdalom és a rettegés; emlékszem, a szememből folyt a könny, de sírt az egész testem, bőröm minden négyzetcentiméterére. Pedig mint a jég, olyan hideg voltam, a párnám, takaróm meg vizes-lucskos, akár mosás után. Kórház, szanatórium. Vissza az életbe. Aztán haza. Virág várt, simo- gatás, öröm és féltés a szemekben. És színek vártak, az otthon színei a sok-sok kórházi fehér után. És még azt mondják: a legösszetettebb szín a fehér. Indiában miért az a gyász színe? Mert ott meleg van? Nekem sok volt belőle. Otthon, amikor nem látták, sorra megsimogattam a könyveimet. F. Gy. HAZATÉRŐK
