Szolnok Megyei Néplap, 1981. július (32. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-26 / 174. szám

198Í. JÚLIUS 26. Irodalom, művészet 9 Irodalmi oldalpárunkat Schaár Erzs ébet szobraival díszítettük Dorkovics Ágnes: Válasz már nincs jeled, mit én ne értsek, hisz úgy ahogy van, minden gondolat egyetlen éles, hallgatózó kettős-tövis: falán a vér csakúgy halad, akár a harmat; a nyári alvók tört kézfején, nyakán, leveles hajfürtök fölött huppanó nesztelen göröngy míg ideér, csak csöndes, éji zápor. s a tárnák süllyedő honából aggódás omlik fára, köre. bőrük alá búvik a távolság, befészkel minden mérhető be, hogy utak végső mezsgyéjére dobja; egyetlen, fojtó ölelés az ár. Panek Zoltán: Mónika tejért megy Mónika a barátom. (Az em­bernek a rokonai 'között is lehet­nek barátai.) Unokahúgom, így hát csupán annyit illik mondanom róla, hogy bűbáj. Olyan tündért szövegei vannak, hogy kezemben jegyzetfüzettel kellene hallgatnom őt- Ráadásm szép is; szép gyerme­kek láttán az élet sok csúnya dol­gát meg tudjuk bocsátani olykor. Nemrég — van annak tizenkét esztendeje is. — náluk vendéges­kedtem, Szamos-negyedi lakásuk­ban. Az akkor még napközis Mó­nika is „szabadságon” volt. Édes­anyjával takarítottak, rendezget­ték a lakást. Mónika mondta hoz­zá a szövegeket. Én, az egyik szer bába félrevonulva, írógépem előtt a saját szövegeim fölött töpreng­tem. Épp elakadtam, mert a nyitott ablakban ezt láttam: a szemközti törnbház (négyemeletes) lapos te­tején két ebadta hancúrozik, egy kisfiú meg egy kislány; a házte-■ tőre vezető csapóajtó nyitva, a ke­szeg tévé- és rádióantenna-erdő­ben bújócskáznak. Ha valamely „házi tévéadó” (még nincs ilyen) a szülőknek a munkahelyre villan­taná ezt a képsort — ám nem volt időm végiggondolni a dolgot. A kisfiú merész mutatványra szánta el magát: kilógatta mindkét lábát a tető szélén, majd váratlanul le­ugrott a negyedik emeleti erkély­re. A kislány tapsolt a bátorság­nak. (Már ilyen zsenge férfikor­ban is a leányoknak szerepel az ember ?) A sógorassaony falfehéren nyi­tott be hozzám, hogy láttam-e. — Most mondd meg, miket mű­velnek ezek a kölykök. De nem merek rájuk kiabálni, nehogy ab­ból legyen baj. És most képzeld. Mónika azért eszi az életemet, hogy engedjem el tejért. Egyedül akar tejet hozni. Nem tudom, mi­tévő legyek. Ha az apja megtudja, megöl. De már napok óta ezzel gyötör a gyermek. Kimentünk a gyermekhez a konyhába. Csillapíthatatlan vágya­kozással bámuC.t ki az ablakon, a viliódzó nyári délelőttbe. — Ne féljetek, én már tudok tő­jét hozni. Tudom, honnan kell hozni. Ti majd nézzetek az ablak­ból, ahogy jövök. — Tudsz te egy kutyagumit — próbálta a döntést halogatni az édesanyja. — A múltkor is szé­gyenbe hoztál. Azt mondtad, meg­veszed egyedül a cukorkát, aztán mégsem merted egyedül kérni. Kis prücsök vagy, még nőjél. — Magamnak szégyelltem kér­ni. De nektek hozok tejet. Nézd meg, milyen kicsi kislány hozza a tejet. Én is tudok hozni. — Engedd el — mondtam az édesanyjának. — Egyszer el kell kezdenie. Engedd el nyugodtan. Nem latod, hogy _ csupa égő tett­vágy? Nem lesz semmi baj. — De az apja megöl, ha meg­tudja. — Az apja sem dönthetne más­ként. Hadd menjen. A pillanat döntő fontosságú lehet az életében. Az első önálló szolgálata a nagy­világban. Nézd, máris reszket, elő­re, az örömtől. Mónika arca kipirult az izgalom­tól. Már tudta, hogy mehet; rég készült erre az útra. Némi vita volt, hogy két üveg­gel hozzon-e vagy csak eggyel — nyilván egyet jobban elbír, hozzon csak egy üveg tejet. Hohó, csak semmi rohanás. Hát a tejesüveg, a drótháló és a pénz az hol marad? Nemsokára leért a földszintre, már onnan integetett, majd eltűnt az üzlethez vezető utca kanyarula­tában. Mindössze három-négyszáz méternyi az oda-vissza út. Izgatottan vártuk — az ablak­ban, ahogy kérte —, hogy felbuk­kanjon. Az a néhány perc — mennyi lehetett: tíz? — izgalma­sabban telt el, mintha mit' tudom én, melyik világhíres távgyalogló­nak szurkoltunk volna, hogy új világcsúcsot állítson föl. Csupa piros mosoly volt Móni­ka, ahogy megjött a fehér tejjel. Sugárzott a boldogságtól. De az édesanyja is. — Siettem, nehogy apuci haza találjon jönni. , majd leszakadt a kezem, olyan nehéz volt. de más­kor js megyek, már nem félek, ho­zok nektek sok-sok tejet és min­dent. — És még sokáig sorolta, részletezte, hogy volt, mint volt, mit látott az üzletben, az utcán, amíg hazaért. Azóta együtt szoktuk megbeszél­ni az élet ügyes-bajos dolgait. At­tól a naptól kezdve Mónika az egyik legjobb barátom. Olyan él­mény fűz össze bennünket, amit sokáig nem feledhet egyikünk sem. Összeállította: Rékasi Ildikó Csanády János; Rideg a reggel % Rideg a reggel betű nélkül, agyamban álmok szállanak, szívem hidegen dobban, a varjak, kávé-madarak telepszenek ér-ágaimra, álmaimon gondolkodom, mesevilágban, otthon jártam tágas paraszt-udvarokon, szívélyes szóval diót raktak sapkámba, zengett a szüret, nem kell már szétszednem [agyambanJ mindent megtartó eszemet; ezt álmodtam, bizton emlékszem, s küzdelmekre a várfokon, a kamra-ablak lőrés volt, és várfal-palánk a kerti lom, nincs semmim, napoként szemem zsíroskenyeremre vetem; szemem megáll reggelim, ebédem, rideg a ködben betű nélkül, a köd ritkul, az égbolt kékül, a város zúg tovább, s én dobbantok a hajnalokban (várom az új álmok raját.) Kakuk Tamás: Változatok í. A rejtőző fuvallat réseket talál, rezdül már a mozdulatlan éj. Mennyezet száll homlokra, [ligetek] lombja, szigetek szárazföldje kísért. Asztalon billeg a pohár: hullámzik a tenger. Szürke lett a múltbéli kék. Ablakban az idő könyököl. Tabletták fehér fény­szóróit a homályos sarkok lelnyelik.] 2. Vonatablakból nézve vissza. [Suhanás,] a partszakasz kopár távlatai. Elvinni valamit, őrizni a Délt; [fehér] helyett sárga havat, napszitálást. Utcák téblábolását az árva [nyárban,] A hőség súlyát a város vállain. Teraszok tolongását. Az eddigi [felső-] folást. Az utolsó mondatot: Hajók haldokló hiányát felejteni. ment egy-egy amihoz. Azok meg nem tudták, hogy nálunk nincs válás. Mindnek haza kellett vin­nie a féleségét. Képzelje, volt öröm. A tisztek meg betojtak. Csa­ládi házak épültek a gyakorlótér sarkánál. Bölcsődét kellett nyitni a laktanyában. Így mondják. A városi tanács köszönőlevelet írt az ezredesnek, nászajándékot küldött az ifjú pároknak. Na, nem baj, jöttek az újak, azokat aztán nem­igen engedik ki a kerítésen túlra, ha igen, akkor is csak civilben. Odabent megvan mindenük: bá­rok, áruházak, éttermek, mozi, sportpálya... Hát így került Re­nata is Amerikába. Jól élnek, azt írja. — S ott tanul tovább? 4— Nem, signore. Háztartást ve­zet, van már két gyerek. Bár azt írja, vannak még néha látomásai, de a lidércnyomás, az elmúlt... A sárga jobban tetszik talán? — Fekete gondolája nincs? A valódi gondolák is feketék Velen­cében. — A nagy pestisjárvány óta. Gondolákon hordták akkor a hul­lákat. Hagyomány azóta... De eze­ket nem gyártják- fekete színben. Már így is én fizetek rá, odaadom a sárgát kétezerötszázért. Csak a becsületem miatt, signore. Hogy megmaradjon a becsületem a csa­lád előtt. Még egy fél év, és úgyis itthagyok mindent. Tudja, hova megyak? — A húgához? — Dehogy! Na, attól mentsen meg a Madonna, Amerikától. Nem vágyom én oda. Amerika megtelt. Amerika nem a régi már. Tudja, hogy minden második amerikai idegbeteg? Afrikába megyek, si­gnore, Afrikába! Afrika most a le­hetőségek hazája. Három éve ment ki egy barátom. Leopoldville-be, nemrég jött haza. Akkora kocsit hozott, mint ide az a ház. Haza­jött, és villát építtetett Ostián, a tengerparton. Százhúszmillióért. És tudja, mi volt azelőtt? Villanysze­relő. .. Szegény. Épp egy hete te­mettük. összeszedett valami nya­valyát odakint, felpuffadt a teste. Az orvosok tehetetlenek voltak. Azt mondták, nem bírta a klímát. — És ön? — Én szívós természetű vagyok, signore. Én sohasem voltam beteg. Nem féllek. Meg aztán... Tudja, az ember mindig abban bízik, hogy nem ő lesz az... Ért engem, ugye? Önöktől nem mennek ki az embe­rek? — Egy idő óta kevesebben. Pár fiatal gyerek nekivág... — Mi sokan vagyunk ezen a csizmán, signore. Ötvenmillió száj... Elviszi a gondolát, uram? Kérem, ne mondjon nemet. Kettő­ezerötszáznál tartottunk. — Elviszem. — Köszönöm, signore. Óvatosan tegye a táskába, eltörhet a táncos­nő. Elégedett, signore? Örülök, ha az. Jó vásárt csinált. Nagyon szép gondola. Rágyújt? — Próbálja meg a magyar ciga­rettát. — Fekszke? — Fecske. Hasonlít a Nazionalé- ra. Erősebb talán. — Jó cigaretta. Érdekes. Köszö­nöm, uram. Először jár Itáliában? Jól beszéli a nyelvet. Mióta ta­nulja? — Nem is tudom... Olasz- sza­kos voltam az egyetemen. — Egyetemen. Hm, ön bizonyára gazdag ember, ha tanulhatott. Ta­lán majd a kis Pietro, igen éles eszű. Sajnálnám, ha az apja sor­sával kellene beérnie. De hát majd meglátja, ha hazajöttem Afriká­ból, meglátja, signore, hogy sem­miben sem lesz hiány! Bizonyára jól is nősült, signore. — Nem tudom, mire érti... — Neki vette, ugye, a gondolát? — Talán igen. Nem akartam megvenni. — De hiszen alkudott rá. — Ki akartam próbálni ezt is. Nálunk szabott árak vannak. Nincs alku. — Egészen jól csinálta. Ritkán engedek le ezer lírát. Pedig az enyémnél bizonyára több tízezres van a tárcájában. — Ne gondolja, összesen ha eny- nyi maradt az ösztöndíjamból. — Tízezer? Hiszen az nem pénz ma már, uram! Egy heti ebédre sem elég. — Diákszállóban lakom. — Az más. Ott van olcsó menza is... És legalább tetszik önnek ez a gond dia? — Nem. Ne haragudjon, nagyon ízléstelennek tartom. — Az js. Pocsék áru. Tudom jól, ne röstelkedjen. De az amerikaiak viszik. Buknak rá. És az amik dol­lárt hoznak. Csakugyan, önöknél milyen pénz van? — Forint. — Aha. Szóval mi gondolát adunk, tengert és napot. Nézze, ki­sütött a nap, signore! Micsoda szép idő, gyönyörű húsvétunk lesz. Most mit kezd a gondolával? A pénze negyedrészét ráköltötte. — Megtartom. — Ha akarja, visszaveszem, ön nagy jót tett vélem. Tíz évig azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki pocséknak látja ezeket a gondolá­kat. Már, azt hittem, az ízlésem ferdült el. — Csakugyan visszavenné? — Bánt a lelkiismeret, signore. Talán félreismertem az első pilla­natban. Ne haragudjon, hogy né­metnek néztem. Nem ismerem a magyarokat. Kevesen jönnek hoz­zánk. Látja azt a fehér házat a sarkon ? — Aho] a motorcsónak áll? P ontosan, ott a kishíd- nál. Az üzletet is bizo­nyára látja a hosszú cégtáblával: „Stomac- coni e Figli”. Signore, ott ötszáz líráért megkapja ugyan­ezt a gondolát, ha tízesével veszi. Én is ott szerzem be őket. ön még nem ismeri a szabadpiacot, signo­re. Nagyon kell vigyázni a líráira. Tessék, itt a kétezerötszáz. És kö­szönöm a cigarettát, signore. Érez­ze jól magát Itáliában. És Sorren- tóba, Sorrentóba ne feledjen el le-, menni... Gyermekfej

Next

/
Thumbnails
Contents