Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
8 1981. JÚNIUS 7. árta, a feleségem háM rom őrét engedélyezett számomra, hogy összeszedjem a holmijaim, és örökre eltűnjek az életébőd. — Takarodj innen — mondta tárgyilagosan és nyugodtan. — Vidd magaddal a vackaid, mindent, ami a tied. Emília akkor már zuhanyozott a fürdőszobáiban. Az ablaknál álltam, begomboltam az ingem, karomra csatoltam az órám. Nem voltam ideges, csak fásult és kimerült. Azon tűnődtem, miképpen lehetséges, hogy nem hallottam Márta lépteit, vagy az ajtó nyikorgását. Mikor -Emília megmerevedett a rémülettől, és hevesen ellökött magától, Márta már az ágy mellett állt, és nézett bennünket. Nem gyűlölködve nézett, inkább, szenvtelen kíváncsisággal tekintetében, mintha két bogarat bámulna a földön. Talán éppen Márta valószínűtlen, hideg nyugalmának köszönhető, hogy elkezdtem nevetni. Nem tudom, mennyi ideig nevettem. Emília közben szótlanul kiment a fürdőszobába. Márta rágyújtott, és leült az egyik karosszékfee. — Mit röhögsz? Azt hitted, tényleg elutaztam? — Mindig hittem neked. Nem szoktál hazudni. — Sokat utaztam. Ti meg persze alig vártátok, hogy eltűnjek. Nem baj, ennek most vége. — Nem utazol el többé? — Sokat fogok utazni. Talán többet, mint eddig. Te viszont elmész innen a francba. Nincs vita, nincs bocsánat. Régóta tudok az ügyeidről. Csak hát az ember olyan hülye, hogy mindent a saját szemével akar látni. Legalább szereted? — Kit? — Ezt a csajt. — Nem tudom. Márta legyintett, elnyomta a cigarettáját. Emília bejött a szobába. A bőre enyhén kipirult a forró víztől, és ahogy fel-alá sétált, megtelt a levegő a zöld alma kellemes illatával. Emília a bugyiját kereste. — Az ágy alatt lesz — jegyezte meg Márta. Czele György: Közjáték le — mondta Márta és felállt. — Pocsék szerető vagy, önző és nem is túl szenvedélyes, ötkor visszajövök. Tűnj el a cuccaiddal együtt. Elment és én egyedül maradtam. Arra gondoltam, hogy Emília már biztos hazaért, így hát a telefonhoz léptem, és tárcsáztam a számat. — Gondoltam, hogy felhívsz — mondta Emília. — Mi történt? — Semmi különös. Márta kirúgott. Csomagolok és megyek. — Hova? — Hozzád. Nincs más lehetőségem. Emília hallgatott. A helyében én is ugyanezt tettem volna. Az utóbbi években ritkán érnék meglepetések. — Tudom, hogy nem lelkesedsz az ötletért De tényleg nincs más lehetőségem. Napokon belül szerzek egy albérletet Nem maradok sokáig a nyakadon. Emília sóhajtott Az ember csak végszükség esetén kérjen szívességet a barátaitól, ha nem akar meg— Kösz — mondta Emília. Lehajolt, némi keresgélés után megtalálta és felhúzta. Nem beszélgettünk, csak néztük, ahogy öltözik. Hosszú, szőke haja volt, és elég sokáig fésülkö- dött Az ajtóban egy pillanatra megállt, mintha eszébe jutott volna valami, de aztán csak ennyit mondott: — Sziasztok. Márta figyelmesen nézegette a körmeit Kissé hosszúra nyúlt a csend, éreztem, amint lassan dönt a verejték. — Adj egy cigit Rövid Marlborót szívott mindig, a kedvenc ciggarettám. Üzletkötőként dolgozott egy kereskedelmi vállalatnál, és kapcsolatai révén a lehető legolcsóbban jutott külföldi áruhoz. Kétévi házasságuk alatt katonszámra szívtam a cigarettáját. De tudtam, hogy valószínűleg ez az utolsó szál, amelyet Márta jóvoltából ingyen elszívhatok. Megkínált és tüzet is adott. Nem remegett a keze. Az enyém sajnos remegett — Mit akarsz csinálni? — kérdeztem. — Kirúglak. Most elmegyek, és délután ötre, mire hazajövök, eltűnsz a cuccaiddal együtt. Ki volt ez a csaj? — Nem mindegy? — Tulajdonképpen mindegy — mondta Márta. — Kirak a tre n dez ő. Hónapok óta ismerem. — Tudom, hogy hónapok óta ismered. A barátaid elárulták. Segíteni akartak nekünk. A szomszédok is besúgták, ök se akartak semmi rosszat^ Ilyenkor mindenki jót akar. Aztán röhögnek rajtunk. Pontosan tudtam, hogy mi történik a hátam mögött — Rohadjanak meg a barátaim és a szomszédok. Miért tűrted idáig? — Adtam egy kis haladékot Biztosra akartam menni. Meg aztán nekem is volt néhány ügyem. Persze rólam senki nem tud semmit. Te soha nem voltál jó szervező. Nincs fantáziád. Szerencséd sincs. Jobb volt vele, mint velem? — Jobb. Felszabadultabb az ágyban, mint te. — Legalább tanulsz valamit tőalázó vagy nevetséges helyzetbe kerülni. — Ne felejtsd el, hogy bűntársak vagyunk. Csak nem kívánod, hogy könyörögjek ? — Ugyan, ne viccelj. Meglepődtem, ennyi az egész. Szívesen segítek. — Csak pár napról van szó. Igazán nem nagy dolog. — Hát akkor gyere — mondta Emília. — Megszoktam már, hogy egyedül élek. Nem értek semmihez. Soha nem vezettem háztartást. Sok barátom van. Nem akarom feladni a függetlenségem. — Elég jól ismerlek. Nem kívánok tőled lehetetlent. Tudom, hogy mire számíthatok. — Helyes — mondta Emília. — Sok cuccot hozol? — A lehető legkevesebbet. Nagykorú vagyok, tudok főzni, mosni, vasalni és takarítani. Nem fogok belepofázni az életedbe. — Hozzál valami kaját — mondta Emília. — Nincs itthoh semmi. Hozzál kenyeret meg valami kon- zervet. Van egy üveg borom. Aztán majd dumálunk. A csomagolás nem volt könnyű feladat. Két év alatt meglepően sok tárgy került a birtokomba, és miután csak egyetlen bőröndöm volt, rákényszerültem, hogy szigorúan selejtezzek. Először mindent kiszedtem a szekrényekből és a' fiókokból, hogy áttekintsem a vagyo- nom. Ruhák, cipők, szerszámok, könyvek, lemezek, emléktárgyak, rádió, magnetofon, fényképezőgép, számológép, teniszütő, aztán a különböző fontos okmányok, levelek és igazolványok: születési anyakönyvi kivonat,. személyi igazolvány, katonakönyv, útlevelek, érettségi bizonyítvány, gépjárművezetői jogosítvány, diplomám, amdlyet a marxista—leninista esti egyetemen szereztem, valamint régi fényképeim féltve őrzött gyűjteménye Felsorolni is nehéz mindezt Széles hitvesi ágyunkon lassan áttekinthetetlen piramissá nőtt a sok kacat. Jfcinben eltelt két óra, ósakkor beláttam, hogy holmijaim nagyobbik részétől örökre búcsúznom kell. Se időm, se terem nincs ahhoz, hogy mindent magammal vigyek. Elkezdtem hát kiválasztani mindazt, amit nélkülözhetetlennek véltem, de a bőröndöm így is tíz perc alatt megtelt, és végül rá kellett térdelnem, hogy valamiképpen betudjam zárni. Néhány perccel öt óra előtt jobb kezemben a formátlanná tömött bőrönddel, bal kezemben a teniszütővel és a magnetofonnal elindultam Emíliához. A barátnőm helyett egy leivél várt rajzszeggeL az ajtóra erősítve. Feltéptem a borítékot, és némi nehézség órán elolvastam Emília kusza kézírását „Drága Zolikám! A kulcs itt van a borítékban. Váratlanul el kellett utaznom, 'de holnap valószínűleg hazajövök. A frigóban találsz egy üveg bort, azt megihatod. Szörnyű bonyolult minden, majd talán elmesélem. Csókol Emília.” Bementem a lakásba. Divatlapokon, ruhadarabokon, hanglemezeken gázoltam keresztül, felrúgtam egy hamutartót, mire az ágyhoz értem. Nem volt kedvem kicsomagolni a bőröndöm, csak ledobtam a cipőm, és az ágyban hanyattfek- ve a mennyezetet bámultam egy ideig. Aztán felugrottam, a jégszekrényből kivettem a bort, belenyomtam a dugót az üvegbe és ittam. A bor hideg volt és savanyú. Bekapcsoltam a televíziót, de csak a képet héztem, a hangra nem voltam kíváncsi. Férfi- és nőalakokok szaladgáltak egy hatalmas teremben, hevesen mutogatva, tátogva kergetőztek a kerek asztal körüL Nagy igyekezetükben felborították az összes széket, aztán a kerékasztalt is, és a romok között botladozva tépték, kíméletlenül marcingolták egymást. Közben egyre kisebbek lettek, egyre távolodtak, elveszve az óriási térben; már csak akkorának tűntek, mint a kísérleti egerek egy laboratóriumi ketrecben, aztán hangyányivá zsugorodtak; de vad gyűlöletük csak fokozódott. Végül egyetlen élő, vonagló gombolyaggá alakulva henteregtek, és akkor befejeződött a film. A bőröndömbe rúgtam. Kipattant a zár. holmijaim a földre ömlöttek, zavaros, áttekinthetetlen és értelmetlen egyveleget alkotva Emília holmijaival. Kérőbb telefonáltam Mártának. — Hogy vagy? — kérdeztem, mikor felvette a kagylót — Remekül — mondta Márta. — És te? — Pompásan érzem magam. — Ittmaradt egy csomó cuccod. Mit csináljak vele? — Dobd ki. — Hova dobjam? — Ahova akarod. Nincs semmire szükségem. — Biztos, hogy jól vagy? — Persze. Csodálatos érzés a szabadság. Mintha hirtelen kitágulna a világ. Te nem így érzed? Márta hallgatott. Aztán mikor megszólalt, kis bizonytalanságot éreztem a hangjában: — Ha valamire szükséged van, telefonálj csak bátran. — Kösz. Igazán rendes vagy. — Mindnyájan nagyon rendesek vagyunk — mondta Márta, és lerakta a kagylót. völteni szerettem vol- *■ na, de csak hallgattam makacsul összeszorított Vj szájjal és tétován, céltalanul álldogáltam az idegen szoba közepén. Nyomasztó bizonyossággal éreztem, hogy mi sem teszünk egyebet, mint az imént látott filmen a hölgyek és az urak: homályos vágyakkal, gyűlölködve keringünk, bújócskózunk, marakodunk, vonzva, taszítva, összetörve egymást és leginkább önmagunkat Közben egyre kisebbre zsugorodunk.
