Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)
1981-06-07 / 132. szám
1981. JÚNIUS 7, SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 HANYATLÁS EREDMÉNYEK A diákszínpad-vezetők szolnoki konferenciája után Szolnok adott otthont egy héttel ezelőtt a diákszínpad- vezetők országos konferenciájának, amelyet több mint egy évtizedes szünet után rendeztek meg — ismét. Mielőtt magáról az eseményről és tanulságairól szót ejtenénk, érdemes végigpillantani a rendező szervek listáján, amelyet a következők alkották; a KISZ Központi Bizottsága, a Művelődési Minisztérium, a Népművelési Intézet, az Amatőr Színjátszók Országos Tanácsa (ASZIOT), a Szolnok megyei Tanács VB művelődésügyi osztálya és a Szolnok megyei Művelődési és Ifjúsági Központ. Vagyis az előkészítésben és a lebonyolításban részt vett az „ügyben érintett” összes országos és — a házigazda jogán és kötelességén — megyei szerv. Mindamellett nem árt leszögezni, az a tény, hogy Szolnokot választották az esemény színhelyéül, kifejezi azt — és erre többször is utaltak a felszólalók hogy a megye diákszínjátszása a „jobbak" közé tartozik az országban. (Mindez persze semmiféle elégedettségre nem adhat okot — a hasonlítás szélsőségesen viszonylagos.) Anélkül, hogy fölidéznénk a háromnapos konferencia minden részletét: hat „színpadkész” produkciót láttunk és négy módszertani bemutatót, egyfajta ízelítőt a színjátszás oktatásba-nevelésbe közvetlenül átemelhető módszereiről. A tíz bemutató felét Szolnok megyei diákok és pedagógusaik produkálták, tehát a konferencia keretein belül megméretett a megye diákszínjátszása is. A tiszaföldváriakról Aligha van az országban olyan vidéki középiskola, amelyik olyan diákszínjátszó hagyományok birtokosa, mint a ti^zaföldvári Hajnóczy József Gimnázium és Szakközépiskola. A nagyközség hajdanvolt polgári intézményéből kinőtt gimnázium diákjai jó két évtizeddel ezelőtt Gogol Revizorját is játszották — zsúfolt nézőtér előtt. Másfél évtizede pedig szinte minden produkciójukat megkülönböztetett érdeklődés kíséri. Üj műfajok kristályozódtak ki a kis tiszaföldvári „műhelyben”, nem egy ezek közül termékeny szakmai vitát is kiváltott. Szolnokon most egy Juhász Ferenc-versekből szerkesztett oratóriummal szerepeltek, különösebb siker nélkül, ám előadásuk ezúttal is vitát, műfaji vitát indított el. Igaz, lassan megszokottá válik, hogy a fesztiválokon oratóriummal szereplő együttesek célponttá válnak a szakmai megbeszéléseken. Pontosabban szólva, nem is ők, hanem az oratórium, amelyről pro és kontra állapítanak meg dolgokat. A szolnoki vitában szót kérők közül többen érveltek amellett, hogy az oratórium mára alkalmatlanná vált a gondolatok erőteljes közvetítésére. Holott — és ez is elhangzott — a baj nem a műfajjal van, hanem azzal, amit és ahogy az együttesek az oratórium által közölni kívánnak. Ugyanakkor a forma egyszerűsége csábító —, fölkészületlen együttesvezetők méltatlanul elsilányítják gyakorta az oratóriumot, láthatunk ebből a „típusból” eleget a megyei diákszínpadi bemutatókon évről évre. Visszatérve a tiszaföldvá- riakra: a játszó diákok nagy kedvvel és tehetséggel adták elő a Juhász Ferenc-műve- ket És ez a tény — ha most nem is jött létre jó előadás — az oratórium életképességét is bizonyítja. Színek és fehér foltok Hasonló tanulságokat szűrhettünk le a többi diák- színpadi bemutató után is. A kecskeméti szakmunkástanulók báb- és árnyjátékkal ,',applikált” Gőzfürdője, az újszászi diákok kulturáltan előadott Csongor és Tünde részletei, a debreceni Tóth Árpád Gimnázium „Tanár úr kérem”-je, amely pódium- játékba oltva hordozta a diákkabarék legjobb hagyományait — egyaránt azt bizonyította, hogy hatalmas sugárzása lehet minden műfajnak, ha azt értő kézzel, érzékeny módon töltik fel tartalommal. A szolnoki beszélgetéseken, vitákon — túl a látott produkciók értékelésén — „terítékre” kerültek az amatőr színjátszómozgalom, ezen belül a diákszínjátszás belső, szervezeti problémái. Kiderült, hogy a szakmunkásképzők és kollégiumok szinte „fehér foltot” alkotnak, eltekintve egy-két megyétől. Örömmel hallottuk, hogy a szakmunkásképzőkben folyó diákszínjátszás Szolnok megyében föllendülőben van, ennek és az ebből fakadó lehetőségeknek óriási oktatási, művelődéspolitikai jelentősége van. A kép persze korántsem derűs. A diákszínjátszás ez idő tájt — finoman szólva — nincs éppen felszálló ágban ... A viszonylagos hanyatlás okai rendkívül szerteágazóak, de az okok mögött szinte egységesen ugyanaz a lényeg: sem az iskolákban, sem a művelődésügy szervezetében nincs a diákszínjátszásnak olyan rangja, amilyet megérdemelne. Egyszóval a hiba még mindig a szemléletben van — s ebben nincs sok változás az egy évtizeddel ezelőtti állapothoz képest. Az iskolai szakfelügyelet és a megyei művelődési intézmények számára még ma is huszadrangú kérdés a diákszínjátszás. Holott a „színjátszó iskolák” oktatásban, nevelésben elért eredményei bizonyító erejűek. Nem találták fel... Két napon is bemutatkoztak közép- és általános iskolák, iskolai csoportok, ízelítőt adva abból, hogy hogyan lehet színjátszó elemeket belopva átadni a diákoknak a tananyagot. Ezek a rendhagyó órák, módszertani bemutatók voltak a szolnoki konferencia leglelkesítőbb „produkciói”. Szó sincs valamiféle új „találmányról”, inkább csak egy friss pedagógiai szemléletről, amely komplex módon akar személyiséget formálni, képességeket kibontakoztatni. A látottak bizonyították: a színjátszás bevonulhat a tanórákra, a KISZ oktatási programjaiba. És — .Szolnok megye szakmai műhelye lehet ennek at — nem teljesítmény-centrikus tevékenységnek. Az Újszászon tanító Sléder Éva, a szolnoki Bérezés László és a jászfényszarui általános iskolában tanító Kovács And- rósné 1— tanítványaival együtt — megmutatta, felvillantotta micsoda lehetőségek vannak ebben a krea- tív-dramátikus módszerben! * * * A diákszínpadvezetők országos konferenciája természetesen nem oldhatta meg a diákszí nj átszó-mozgalom gondjait — de a gondok, problémák közül rengeteget felszínre hozott, biztatva ezzel a megoldásra. És ami a legfőbb: a konferencia is bizonyította hogy a diákszin- játszás némely területeinek hanyatlásával egyidejűleg úi. értékes eredmények is szü'ettek. S ez mindenképp a diákszínjátszás életképességét mutatja. Szabó János jászapáti Vágó Pál emlékházban pénteken nyitotta meg Ecsery Elemér művészettörténész Fajka János iparművész tűzzománc kiállítását. (A nagyszerű tárlat értékelésére lapunkban visszatérünk.) Szemtanú Gaál Gábor kerestetik 3zo|nok megyében A Magyar Televízió egyik forgatócsoportjával a közeljövőben portréfilmet készítünk Gaál Gáborról, a kolozsvári Korunk főszerkesztőjéről, a romániai magyar szellemi élet kimagasló személyiségéről, a két világháború közti közgondolkodás egyik leghatásosabb megtermékenyítőjéről. Kevesen tudják— éppen ezért készül a mintegy negyvenperces vállalkozás —, hogy a határainkon túl jól ismert szerkesztő és filozófus ezernyi szállal kapcsolódik Magyarországhoz. Életének 63 évéből — 1891-ben született és 1954- ben halt meg — legalább három évtizedet a mai Magyar- ország területén töltött erről az időszakról édeskeveset tudunk. Mindmáig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, például, hogy milyen családból származik, ki volt az ap'ja, hol járt iskolá(k)ba, milyen körülmények között érettségizett, mit csinált az egyetemen, hol járt az első világháborús frontokon, milyen feladatokat teljesített 1919- ben, a proletárdiktatúra bukása után merre bujdosott, miért emigrált mégis Bécs- be, majd Berlinbe, miért tért vissza hazájába, pontosan miért tartóztatták le 1925- ben, hogyan szabadult ki a (kecskeméti) börtönből, miként hagyta el az országot és kapcsolódott be Kolozsvárott a magyar nyelvű marxista folyóirat szerkesztésébe? Kérdésből, gondolom, ennyi is elég, mindazonáltal megtoldom még kettővel, Gaál Gábor ugyanis két erős szállal kötődött a mai Szolnok megyéhez: gyerekkorában legalább fél évtizedet a Jászságban töltött, 1919-es szereplésének pedig többszáz szolnoki, abonyi, jászberényi pedagógus volt a szemtanúja. Ezekből a mozaikokból szeretnék néhányat megvilágítani, abban a reményben, hogy az olvasók között akadnak majd olyanok is, akik segíthetnek a további nyomozásban. Gaál Gábor — eredeti nevén; Gál Gábor — törvénytelen származású volt, édesanyja, Gál Anna bakonyi falujából Budapestre ment cse- lédeskedni. Itt szülte húszéves korában első gyermekét, Valériát — számunkra ismeretlen apától —, majd hét esztendővel később, egy másik, megint csak ismeretlen apától Gábort, aki 189Í. március 8-án született. S mert gyermekeit nem tudta magánál tartani, lelencházba adta őket. így került Gábor különböző családokhoz, valószínűleg egyedül, nénje nélkül. Az viszont több, mint valószínű, hogy a kilencvenes évek közepétől 1901-ig vagy 1902-ig egy családnál volt, a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Jászfelsőszentgyör- gyön. Ebben a faluban járt iskolába, itt végezte el az elemi iskola első négy osztályát. Mind ez idáig nem sikerült nyomára bukkanni, hogy kik fogadták be a törékeny testalkatú lelencet, hogyan bántak vele, miként tartotta a kapcsolatot a korabeli gyerekekkel? A tévés forgatócsoport és e sorok írója — aki arra vállalkozott, hogy valamelyest rekonstruálni próbálja Gaál Gábor első harminc évét — hálás volna, ha akadna valaki Jászfelsőszent- györgyön vagy a környező településeken, aki személyes emlékei alapján vagy hely- történeti munkák révén segítene bennünket a rejtély feloldásában. A másik mozzanat nem kevésbé érdekes. Gaál Gábort 1925-ben egy 1919-es, Kecskeméten megtartott előadásáért vonták felelősségre. A nagygyűlést, amelyen a szónokok az új rendszer elképzeléseit részletezték, a Katona József Színházban rendezték — három vármegyéből meghívott pedagógusok számára. Egyebek között a Jász-Nagykun-Szolnok megyei tanítók számára is, akiknek élményeiről az Abóriy című újság 1919. április 6-i száma tudósít. A kétoldalnyi terjedelemben megjelenő helyi orgánum hetente egyszer látott napvilágot, felelős szerkesztője és kiadója Te- mesközy Gerzson volt. a Tanítóink Kecskeméten című cikk szerzője ismeretlen, de joggal feltételezhető róla, hogy maga is pedagógus, aki hallotta Gaál Gáborék előadását. íme, a figyelemre méltó szöveg, híven őrizve a korabeli írásmódot, még azt a hibát is, hogy a műkedvelő újságíró Kunfi Zsigmond népbiztos nevét pontatlanul szedette: „Nagy oka van annak, ha a tanítóit tömegesen felkerekedve valamelyik városba gyűlésezni mennek, főként a szorgos tanidőben. Úgy volt, hogy múlt hó 28-ának lucs- kos-pocskos sötét éjszakáján — a cikkíró itt téved, 1919. március 27-ről 28-ára virradó éjszakáról van szó, ez más forrásokból egyértelműen megállapítható Z. L. — felkerekedtek, s átrándultak a cifraházas alföldi metropolisba : Kecskemétre, ahova Kunffy közoktatásügyi népbiztos táviratilag rendelte be őket, hogy a proletár forradalom mindeneket kiegyenlítő, a világot átalakító roppant problémáját: a kommunizmus kérdését tanulmányozzák. Ebben volt módjuk bőven. A városi színházban tartott tudományos alapú, hatalmas keretekben mozgó előadásokból rendkívül gazdag tárgyismeretet merítettek tanítóink (számszerint 500-an) és a jelenvolt 3000 főből álló minden rendű közönség. A történelmi nevezetességű előadásokat az ifjúsági dalkar által hévvel-tűzzel elénekelt Marseilles vezette be. Megnyitó beszédet a miniszter helyettese, Nagy Endre kitűnő írónk mondott. Utána Gaál Gábor kiváló szociológus az eddigi forradalmak rugóit ismertette, kimutatta a mostani proletár forradalomnak az egész emberiség felszabadításáért, javáért a mérlegre nehézkedő óriási fajsúlyát. Ezzel párhuzamban a kommunizmust ismertette, politikai nézőpontból, nagy tudással...” A cikk, persze, tovább folytatódik, de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy mi hangzott el a március 28-i tanítógyűlésen. A kissé dagályos stílusú, de korfestő adalékokban korántsem szűkölködő tudósítás egyébként arra is alkalmas, hogy az esetleges szem- és fültanúk, akik több mint hatvankét éve részt vettek a kecskeméti tömegrendezvényen, visszaemlékezzenek az ott hallottakra és élményeiket megosszák a tévénézőkkel is. A forgatócsoport nevében kérem tehát a nyolcvan körüli, tanítókat, akiket a népbiztos annak idején táviratilag rendelt az alföldi metropolisba, jelentkezzenek írásban a televízió társadalomtudományi szerkesztőségénél. A cím: Magyar Tele- zió Társadalomtudományi Szerkesztősége, 1810 Budapest, Szabadság tér 15/17. Ugyanerre a címre írjanak azok is, akik közvetve vagy közvetlenül ismerhették a Jászfelsőszentgyörgyön évekig élő Gaál Gábort.; Zöldi László A valóság vonzásában Regény az ecsegpusztai KANÁSZLÁNYRÓL I Szemes Zsuzsa „Jaj, add meg nekem Istenem, ha vagy, hogy legalább egy hétig meg ne virradjon! Vagy csak hat órakor derengjen fel a hajnal, és ne négykor. Engedd, hogy végre kialudhassam magam! És adj karjaimba férfierőt, 'hogy bírjam a vízhúzást és a vödrözést, mert most mindig püffedtre dagad ...” Anna* a kutyaúristennel szidott ecsegfialvi kanász ri- mánkodik így, nyugságát nem lelve a mindennapos robotok hajnalán. Tizenöt éve. sen neki az a sors jutott, hogy dolgozzon, férfiembernek is nehéz munkával keresse özvegy anyja, kishú- ga kenyerét. Nehéz világ az övé, olykor könnyebbülhet csak, ha félórára könyvet foghat a kezébe, vagy a lovakat becézd. csutakolás közben. Elámul, i amikor munkakönyves dolgozó lesz, s már a munkakönyvében is ott az első foglalkozás: pásztor! És sírvafakad, amikor a volt iskolatárs kineveti, amiért a nehéz kenyérkeresetet, a lenézett sorsot bevallja. Egy ecsegpusztai tizenéves lány élete kezdődik így. Nemsokára fordít a sorsán, — micsoda fordulat! Nagyapja régi, egérszagú katonaládájába rakja kis pakját, s utazik a fővárosba, mert gyárba vágyódik, ahol úgy gondolja, könnyebb lehet az élete. És dolgozik a kazánok forró levegőjében, szakmunkásvizsgát tesz kazánfűtésből. És továbbmegy, nagy éoítkezésre, ahol a malteros- lányok hívószava mi más lenne: „Hé, kurvák, riadó, malterosládával ' sorakozó”! Anna nem vállalja a ne- hézsorsúak életét — tanulni akar, könyvtárba jár, s amikor gimnáziumba jár, döngeti a kapukat. Mintha összebeszélnének ellene (vagy mellette?), férfiak közé kerül, darukezelői tanfolyamra. Befogadják, hogy kiközösíthessék — s csellel tudja csak elfoglalni a tanult mesterség „magas székét”. Szemes Zsuzsa: A hallgatag mélyből című regénye a közelmúltban jelent jneg a Szépirodalmi Könyyjljiadó gondozásában. Az ei$)51íjjny- ves írónő regénye valóban a mélyből, a mélyről szól. Embersorsokról, amin nemcsak a - társadalomnak kelj; változtatni, hanem az egyénnek is. A könyv külön érdeme a valóságnyelv és a tiszta, láttató leírás, amely sajnos manapság nem egyértelműen jellemző fiatal íróinkra. Tálán ez is az oka, hogy a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának Irodalmi Szakosztálya az elsőkötetesek jutalmát ítélte oda a túrkevei születésű Szemes Zsuzsának. (SJ)
