Szolnok Megyei Néplap, 1981. június (32. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-28 / 150. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1981. június 28

idősebb pedig hetvennégy. A hetvenes évek közepétől kezdve a szanyi Bokréta évente közel hetven fellépésen — köztük számos külföldi fesztiválon — vett részt. A képen: a szanyi Bokréta együttes jubileumi műsora a falu szabadtéri színpadán

nyibe ez a kiállítás kerülhetett volna.

Az új múzeum — nyugodtan nevezhetjük így — igen népszerű a Tiszazugban. Nemcsak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg: a kiállítás megnyitásán ott voltak a kunszentmártoni járás művelődési vezetői is, holott Ti- szaföldvár köztudottan a szolnoki járás „végvára”. Látszólag ez nem nagy dolog, de a valóságban igen, hiszen bizonyítja, hogy adott helyzetben nem szabad csupán a közigazgatási határokon belül gondolkodni, a valós, megfelelő helyzethez kell igazodni. Szlankó István is ezt teszi. A kunszentmártoni iskolák ugyanolyan szívesen jönnek — látogatóba, rendhagyó órákra — az új múzeumba, mint a tiszaföldvári- ak, a tiszakürtiek. a martfűiek.

Hogy miért merünk új múzeumról beszélni, hiszen: la Tiszazugi Földrajzi Múzeum „már” 25 éves. Azért, mert az állandó kiállítás mellett egy — igaz, nem nagy, mindössze 5x7. méteres — másik teremben időszaki kiállítások rendezésére is lesz lehetőség: Tiszaföldvár tehát kiállítóhelyiséggel gazdagodott. így az intézmény most már kiteljesedett, korszerű múzeumi feladatokat tud ellátni.

A megújhódott tiszaföldvá- ri múzeum fáradhatatlan igazgatóját és segítőtársainak szép munkáját dicséri.

ötven éves jubileumát ünnepelte hazánk egyik patinás amatőr népi táncegyüttese, a szanyi Bokréta együttes. A táncegyüttesben a legkülönbözőbb korosztályú táncosok vannak: a legfiatalabb hatéves, a IegA gyerekek az imént jöttek föl a Tiszáról. Jókora tál tele kárásszal, törpeharcsával. Anyjuk — bár eltenni való kis vödör ribizli várja

— nékifog a hal tisztításának. A két nagyfiú, a tizenkét éves Csaba és a nyolcesztendős Zsolt a járókából kis kezét feléjük nyújtó Bélával játszik. Tünde, a szőke szép copfos tízéves, anyja sürgését figyeli. Aki halászni nem restell a fiúkkal, nem árt, ha a haltisztítás tudományát is ismeri. A nagymama tágas szobája ablakán behúzta a sötételő függönyt. Nyári délután jó egy kis pihenés a hűvös szobában,.

A ház olyan tágas-szép, hogy az irigység se találna benne hibát. Három szobája kényelmes fürdőszobája, jó nagy lakókonyhája van. De kell is a nagy ház, a három szoba egy héttagú családnak. Az már az asszonyok titka, hogy lehet ennyire rendben- tisztán tartani egy ekkora házat, ahol négy gyereket nevelnek.

— Azért látszik szépnek, rendesnek, mert új még — hárítja el a dicséretet a fiatalasszony. — öt éve'építettük, akkor már igen szűk volt a régi ház, a férjem szüleié. Jaj, nagyon nehezen jött össze a rávaló. s láthatja, a terasz korlátja, a kerítés még mindig nincs kész. A háztájin takarmányt termeltünk, vettünk tehenet, neveltünk sok baromfit, s mikor összejött százezer forint, adott az OTP is annyit. A többi? Ne mondjam végig, kész a ház! Kellene szebb berendezés, ez az még. Majd ...

A kilenchónapos, kékszemű Béla már nagymama ölében nevet ' A nagymama megnyugszik, amikor mondom, a legkisebb annyira hasonlít az apjára, hogy kérdeznem se kellett volna, jó helyen járök-e.

— Az apjukat jó két hétig nem látják most a gyerekek

— mondja a fiatalasszony. — Kezdődik a nagy munka, s a nagyobbak már megszokták, hogy korán indul, későn érkezik. Azért minden évben egyszer-egyszer megtudjuk, merre járatja a gépet, s kimegyünk. megnézzük. A fiúkat nagyon érdekli.

A kicsi, madártestű öregasszony elgondolkozik.

— Arattam én is, kilenc nyáron által. Ugye, én 908- as vagyok, s tízéves koromban édesapámtól kaptam egy gamát. A rendet vágó kaszás után azzal húztuk össze a markot. Nem volt könnyű a marokszedés, elhiheti. Aztán, ahogy nőttem, erősödtem — beletörődtem. Mink, az apámmal nem is a magunkét arattuk. A tetétleni uraság földjein dolgoztunk. Tizenkét aratópárt szerződtetett az úr, s ha jött a bandagazda, feltarisznyáztunk, indultunk. Míg a gabona lábon állt, nem jöhettünk haza éccakára se. Volt egy nagy dohánypajta, este odghúz- tam-bújtam édesapám közelébe, úgy aludtunk. Hajnali kettőkor-háromkor már szólt a kolomp. A napkeltével indultunk dologra.

Kilenc nyár után már nem szedte - tovább a markot. Férjhezment, s kis, hatholdas gazdaságukban „csak” otthoni munka jutott.

— Aratáskor ugye egyedül annyit se bírt az ember, volt segítség, részelő. Akkor meg főzni kellett nekik, vinni utánuk az étket.

A fiatalasszony valamicskét sejt az ánti-világból.

— Ugye, édesanyám, a keresztet a ház nagyudvarába hordták, asztagba?

— Ügy, úgy, addigra száradt a kalász, nem tört a szalma. Jöttek a szomszédok, sógorok, komák hordani, asztagolni. Mintha be lett volna osztva, ma nálunk, holnap nálatok. A gép is úgy jött, a cséplő. Nagy dolgok előzték meg. Kitakarítottuk a padlást, kimeszeltük a hombárt, a kamrát, kitakarítottuk a dikókat, nagy ládákat. Aztán a nagy udvaron tettünk rendet. Előkészítettük a végébe a hordókat, színültig vízzel meg a homokot, aztán beállhatott a masina. A fő°épésznek, gépésznek délben terítettünk, csirkét vágtunk, volt, aki kapros túróslepényt is sütött a kemencében. A gépmunkások asszonyai akármilyen messziről is, de hozták az ebédet. Horgot akasztottak a vállukra — még az enyém is megvan valahol — elöl. hátul ráaggatták a kendőbe bugyolált csuprot, fazekat. Hej, de szállt a por, a törek, de zajos volt a cséplés! Messzire húzódtak, a házoldal árnyékába a delelő emberek ...

A tószegi Petőfi Termelőszövetkezetben a héten hozzáfogtak az ősziárpa aratásához. Hatvanöt hektár földön vágták a termést, csépelték a magot a kombájnok, összesen 1450 hektáron van aratnivalója a szövetkezetnek. Kalmár József fő-ágazatvezető sorolja, hány embert érint a munka. A tizenhárom kombájnjukhoz (ebből hét nagy teljesítményű!) 27 kombájnos tartozik. Aztán a szalmalehúzók, a szállítók és a szárítók, a többiek — sum- ma-summárum száztizenöt ember. Hány nap? Tizenkét-tizenöt, mert ha a harmat engedi, meg eső sincs, mehet a gép rossz szóval (vagy ez az igaz?) látástól vakolásig. De ember is kell hozzá, napi 14—16 órát kell dolgozni. Szombaton, vasárnap is. Az üzemi konyhából az ebédet, a védőitalt kiviszik a föld végére, a szerelők is kéznél vannak.

— Nem — néznek ösz- sze Csömör elnökhelyettessel — az aratás, ha jól szervezik-tervezik, nem a legnagyobb munka már a mezőgazdaságban.

— Elgondolkoztató —

mondja az elnökhelyettes — aratásidőben mindig rákérdeznek ebédre, védőitalra. ősszel, esőben, sárban, fagyban, amikor nem két hét, szerencsés időben* is két hónap a betakarítás, erről sose érdeklődnek. Júliusban a kombájnos hazavisz

nyolcezer forintot. Megdolgozik érte, eb, aki sajnálja. Hanem azért az aratás már nem az, ami volt — s ami sokak emlékezetében máig él...

Az öregasszony fia már hetedik éve arat a tószegi Petőfi Termelőszövetkezet földjein. Fiatalember.

— Harminchárom éves vagyok. Nem, nem a szövetkezetben kezdtem. Először átjártam szakmát tanulni Ti- szavárkony szőlőből Jászka- rajenőre, egy kisiparoshoz. Aztán otthon, a magnezitban folytattam, majd a vegyiművekben legtovább, karbantartó lakatosiként. Hogy az otthonhoz közelebb legyek, eljöttem ide, a téeszbe, gép- műhelyi dolgozónak. Ez nálunk azt jelenti, hogy nyáron, ősszel géppel betakarítjuk a termést. Az aratáshoz nagy teljesítményű NDK kombájnom van, E—516-os. Tíz vagon terményt leszedek vele al nap 14—15 órás műszakban.

Az erős fiatalember azt

mondja, különösebben nem viseli meg az aratás. Az

természetes, hogy elfárad estére, de napközben legfeljebb a meleg, s a szállongó por zavarja.

— A hosszú napok a gépen még a fogyókúrámnak se kedveznek — nevet. — Megfigyelhető, hogy ha testes ember az arató, még jobb lesz az étvágya. A sovány, az igen, kilókat veszít napjában. Én egy kicsit sokal- lom a súlyomat, ezért fogyókúrás reggelit hozok ilyenkor is. Mit? Felvágottat, gyümölcsöt, a legjobb a hideg gyümölcsleves. Hajnalban négykor csörög az óra, a feleségem pakol, s indulok, motoron. Még alusznak a gyerekek. Hajnalban átvizsgálom a kombájnt, megtakarítom, tankolok, úgy kezdek. Gyöngyörű munka ám ez, csak az értheti meg, aki átéli. Nem tudom, látja-e maga előtt, ha azt mondom, borzasztóan jó érzés, amikor beáll egy hatalmas tábla érett kalászosba vagy tíz kombájn, s fent a fülkében a halk zümmögés jelzi, kint ha figyelem, jól látom, mint eszi a gép a kalásztengert Ilyenkor boldog az ember, valami nagy nyugalom száll- ja meg, ihol ni, betakarítjuk a kenyérnek valót.

— Valamikor úgy mondták a régiek, az életet

— Én így soha nem hallottam, ha jól belegondolok, tényleg élet az, a kenyerünk Talán az anyám mondana erről magának sokat, mert az apámék kisparasztok voltak, s ugye, hiába csak ötven év telt el, más a világ, merőben más. Persze ezen a nagy munka idején nincs mit gondolkozni, figyelni kell, dolgoztatni szépen a gépet. Amikor este tíz, tizenegy órakor felülök a motorra, hazamegyek, nincs is gondolatom másra, mint a fürdőkádra, tele jó vízzel, s nyakig bele. Nem mondom, kis könnyű vacsora még jöhet éjféltájt, aztán pihenő. A gyerekeket álmukban látom csak. Két-három hétig kibírható.

— Az furcsa — mondom, hogy özek a távolságok közbejönnek. Lakik Tisza- várkony-szőlőben, dolgozik a tószegi téeszföldeken. A gyerekek Jászkarajenőre járnak iskolába, zeneiskolába, a felesége is ott óvónő. Ez nem nehéz?

— Megszokás kérdése. Látta a házat, ugye, s az .egész családot Nekünk ott volt a régi kis, szülői ház. Ha akárhol másfelé akarok építkezni, a telek is pénz, nem is kevés. Aztán az a Keresztdűlő ott a szőlőben szép hely. Jó a közlekedés is, hamar beér a busz Jászkarajenőre. A gyerekek a busz miatt járnak oda iskolába. A kislány is, a kisebbik fiú is oklevelet kapott most a tanév végén, kitűnő tanulók. A zeneiskolában is szépen haladnak, azért vettük a zongorát, hadd tanuljanak. A kislány most Abonyban vizsgázott, nagy sikere volt. A feleségemnek is jó munkahelye van a karai óvodában, ö már három gyerek mellett szerezte meg a diplomáját, házépítés közben...

Sárguló, érett, hatalmas tábla mellett visz az útunk. A tetétleni határban beérett az őszi árpa. Nézek a mesz- szeségbe, vallatnám a hallgatag, érett kalászt őrző földeket: merre volt az urasági kastély, merre a régi dohánypajta, ahol Békési Béla édesanyja marokszedő volt, s ahol éjszakára megpihentethette fáradt gyerekizmait. Békés csend, a nyár melege uralja a tájat. A két megye határán kombájnokat járatnak kezelőik Próbálják a gépet, a nagy, az igazi próba előtt.

Péter-Pálkor, aratáskor így szokás.

Sóskúti Júlia

I Arcképvázlat I A múzeumalkotó ember

Amikor néhány héttel ezelőtt megnyitották a Tiszazugi Földrajzi Múzeum új. állandó kiállítását, amely a tájegység természeti viszonyait, gazdasági életét és ennek fejlődését mutatia be, a szigorú „szakmai közönség” és a látogatók széles tábora egyaránt egyetértett abban,' hogy ez a tárlat — 10x7 méteres a terem — a maga nemében remekmű.

De mielőtt bárki munkáját dicsérnénk, el kell mondanunk — anélkül, hogy a tárlatot tervező és megvalósító Szlankó István múze- umigazgató érdemét kisebbítenénk — hogy a tiszaföld- vári tájmúzeum épületének háromszázezer forintba kerülő rekonstrukciója tette lehetővé az új, nagyszerű állandó tárlat megnyitását. A volt református iskolaépület homlokzata, külső megjelenítése visszakapta régi, érdemes arculatát, a belső térkialakítás pedig, a korszerű múzeumi munka igényeihez igazodik. (Tegyük hozzá, már amennyire ez a hajdani két tantermes öreg épülettől elvárható. Mindenesetre nagy öröm a krónikás számára is. hogy az utóbbi években sűrűn adhat hírt a megye múzeumainak „megszépülésé- ről”, a múzeumi munka gazdagodásáról.)

A fennállása 25. évfordulóját ünneplő múzeum új állandó tárlatának elkészítésére az arra illetékes „hivatalos” kiállításrendezőket kérték fel. Nem tudták elvállalni a munkát, s ekkor vállalkozott a múzeum fiatal igazgatója a „házilagos” — igen csúnya kifejezés, de a lényeget adja — kivitelezésre.

De mi ebben a különleges, gondolja valaki, aki kevésbé ismeri a kiállításrendezés rejtelmeit. — a muzeológusnak az a dolga, hogy kiállítást rendezzen. Pontosan így van, — de Szlankó István nem csupán rendezte ezt a kiállítást, hanem „megcsinálta”. Kérdezzük: ki képes

olyan mesteri fokon asztalos, bádogos, villanyszerelő, fes- tő-mézoló-tapétázó, fotós, grafikus, maketto6 lenni, hogy munkája megállja a hozzáértők bírálatát. Ezt a sokféle, fajta mesterséget természetesen a tárlat tudományos célkitűzései, a tematikai, didaktikai elvárások szolgálatában kellett mívelni.

De a feladat szerencsésen találkozott a megvalósítóval. Szlankó István életútjából a fontos feljegyezni valók között is a legelső: dr. Varga Lajos, a Hajnóczy József nevét viselő gimnázium és szakközépiskola tudóstanárának, a múzeum első igazgatójának a tanítványa. E gazdag életművű pedagógustól szívta magába a múzeumi munka szeretetét. Pedig eredetileg rádióműszerész akart lenni Szlankó István — de a lehetőségek mást diktáltak: fényképész szakmunkás bizonyítványt szerzett. De 1960- ban már „múzeumi tudományos segéderő” — idézet a hivatalos nyelvből — főiskolai oklevelet kap — földraj z- rajz szakón — majd elvégzi a tudományegyetemet. 1965- től a múzei igazgatója.

Ideális és jsznos-e, hogy a magas iskolai végzettségű ember — esetünkben Szitoké István, a múzeumigazgató — fúr, farag, tapétát ragaszt, hurcolkodik, rámol stb?

Nem! Mindenki a képzettségének megfelelő munkát végezzen. De vannak kényszerítő körülmények, Szlankó Istvánt senki sem kötelezhette volna, hogy jó egy éven keresztül különböző foglalkozású mesterember is legyen ám ő úgy döntött: ha ezen múlik az új állandó kiállítás léte. akkor vállalja a különleges feladatokat. Ügyszeretete meghozta az eredményt. Értő segítőtársaival, Németh Zoltán és Szabados Géza grafikusokkal jelentős tudományos értékű, látványos kiállítást alkotott. S tegyük hozzá: nagyon olcsón, ahhoz képest szinte semmiért, ameny-