Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

1981. MÁJUS 10.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

7

Thália az iskolában

Teljes a siker —és még valami...

A Szigligeti Színház iskolaszínházi előadásai

Az előzmények: tavaly tavasszal a színházi évad utolsó harmadában, Csák Györgynek, a társulat fiatal művésze irányításával néhány szereplőjével elkészült a Rómeó és Júlia negyvenöt percbe sűrített keresztmetszete. A produkció, mindenekelőtt, alkalmasnak találtatott arra, hogy az iskolai irodalomoktatást segítse — tornateVmekben, zsibongókban tartott előadásokkal. S rögtön jött az újabb ötlet — ^Sebestyén Éva színművészé: ilyenfajta előadásokkal kellene felcserélni a korábbi, a színház művészei által mintegy „mellékesként” tartott rendhagyó irodalomórákat. Egy szó mint száz: az 1980/ 81-es tanévben (és színi évadban) a Szigligeti „Iskolaszínház társulata” a Rómeó és Júlia mellett további három előadást hozott létre: Moli- ere Tartuffe-jét (Árkosi Árpád rendezésében), Petőfi Sándor—Simon István A helység kalapácsát (Ivánka Csaba rendezése) és az Antigonét (maszkos — férfiszereplős feldolgozásban — Csák György irányításával). És készül a folytatás Shaw Pygmalionjával és Örkény István Tóték című tragikomédiájával, bővül tehát őszszel az Iskolaszínház repertoárja.

Csák Györggyel, az Iskolaszínház egyik „kitalálójával” és Sebestyén Évával — aki a szó legjobb értelmében mindenese (szervezője, szereplője, s ha kell súgója) az előadásoknak — az első bemutató óta eltelt esztendő tapasztalatairól beszélgettünk.

— Láttam az előadásaikat. Tornateremben, zsibongóban vagy a színház próbatermében — mindenütt hatalmas közönségük és nagy sikerük volt. Diákok és tanárok ültek és álltak a nézőtéren. Csak az előadások végén felcsattanó taps az egyetlen visszajelzés a közönség. a pedagógusok részéről?

Csgk György:

— Tulajdonképpen nem sokkal több. Bár az igazat megvallva az első bemutaSzínészek és közönségük. Pillanatkép A helység kalapácsa legutóbbi előadásáról (Fotó: T. Katona)

tők idejéhez képest, most rózsás a helyzet. Egy-egy tanár, néhány diák most már elmondja, mi tetszett — s esetleg mi nem. Szükségünk volna valami más kontrollra is: jó lenne tudnunk, hogy építik be a mi előadásainkat a tanárok egy-egy órába, s ebből mit hasznosíthatnak a diákok. v

Sebestyén Éva az iskolaszínházi előadások „hátteréről” beszél:

— Egy-egy előadást 20—20 ezer forintból hozunk, hoztunk létre — a megyei tanács adott erre külön támogatást. Hozzátéve, hogy a szereplők hivatalosan megállapított felléptidíjuk töredékéért játszanak, elképzelheti, hogy bizony időnként könyörögni kellett a színészeknek —. vállalják el ezt vagy azt a szerepet.

— Hol mutatták be ed óig műsoraikat?

— Nyolc szolnoki középiskolában mind a négy műsorunkat láthatták.

— Vidéken? Szolnok megye színházzal kevésbé „ellátott” településein?

— Egy alkalommal — Ti- szaföldváron. Vidéki szereplésre nincs, egyszerűen nincs anyagi fedezet

És nincs, vagy alig van az iskolaszínházi előadásoknak propagandája. A pedagógusoknak, a diákoknak a legtöbb esetben nincs módjuk felkészülni. Az iskolarádiók, az iskolák újságjai oroszlánrészt vállalhatnának ebben. (Uram bocsá’ még kritikát is közölhetnének.)

Nagy Ildikó, a Verseghy

Gimnázium magyartanárnője A helység kalapácsa előadása után így fogalmazott:

— Szerencsére mi a színház tőszomszédságában vagyunk, nálunk nincs szükség különösebb propagandára. Én elsőben és másodikban tanítok magyart, s az a tapasztalatom, hogy ezek a közvetlen hangú, életteli színházi előadások minden tankönyvnél beszédesebbek. Az előadásokat jól be tudom építeni a tananyag feldolgozásába, de nemcsak én, a gyerekek is — és ez a legfontosabb. A holt anyag élővé válik.

Sebestyén Éva és Csák György szerint — elvileg — semmi akadálya nincs, hogy az előadások vidékre is eljussanak. De az utazás, a díszletek szállítása — egyelőre — megoldhatatlan akadályt jelent.

Nánási Mihály, a megyei tanács művelődésügyi osztályvezető-helyettese, amikor a további támogatás esélyeiről kérdeztük, tanácstalanul széttárta a kezét. És így szólt:

— Azzal, hogy mi nem tudunk további összeget áldozni az iskolaszínház ügyéért, nem lehet a dolgot befejezettnek tekinteni. A színház részéről alaposan megfontolásra méltó, hogy az egyébként is alacsony Szolnok megyei előadás számát valamiképp növelje — akár az iskolaszínházi produkciók tájolásával. Ebben — természetesen — számíthatnak a vidéki közművelődési intézmények segítségére is.

Szabó János

Lényeg és anyagszerűség

Józsa Lajos szobrairól

Józsa Lajos: Feleségem (bronz)

Nagy sikerű debreceni és karcagi kiállítás után mutatkozott be Józsa Lajos szobrászművész a szolnoki helyőrségi művelődési otthon nagytermében: 27 változatos formavilágú kisplasztikával, melyeket márványból, fémből és fából formált ki. Technikáját mindenkor az anyag követelményeihez méri, hogy minél teljesebben követhesse az anyagszerűség törvényeit, hogy minél erőteljesebben aknázza ki azokat a lehetőségeket, amelyeket a kő, a fém. a márvány vagy a fa anyaga megkövetel.

Szobrászi tevékenysége mindössze néhány évre vezethető vissza annak ellenére, hogy sokáig melengette magában a kibontakozás vágyát és lehetőségét. Amikor már teljesen hivatásának élhetett egyszerre „teljes vér- tezetben” állhatott a műkritikusok és a közönség elé.

Rendkívüli erő zsúfolódik az ilyen későn érő tehetségeknél, akik már érzik a gyorsan múló idő figyelmeztetését, akik még pótolni akarják mindazt, amit a körülmények mostohasága miatt elmulasztottak. — Már a Szakács című szobrával, annak erőteljes realizmusával, a szobor érzékeny felületeivel bizonyította megfigyelő erejét. Ösztönösen megérezte, melyek azok a részek, amelyeknek nagyobb hangsúlyt kell adni. Elkerülte a sematizmust nyilván azért, mert csak önmagából merített, még ha voltak is mintaképei. Bár ez a szobor az elsők közül való, mégis úgy érezzük, mintha már évek sora állna mögötte. — A portréknál sem esett naturalista túlzásokba, feladatát igyekezett úgy megoldani, hogy az ábrázolásoknál figyelmet fordítson a benső ember lelkivilágára. Ezért oly meggyőzőek a Nő virággal, az Édesanyám, az Anya gyermekével, Leányaim, Móricz Zsigmond ... Egyetlen szobrán sem áll elő betanult manírokkal. felületi bravúrokkal. Mindig önmagából indul ki. Megvárja a benső indulat jelentkezését. S az ihletnek ezek az órái igen változatosak, tud mélységes indulatokat rögzíteni. (Emlék) de tud a humorral is bánni, amit például a díjat nyert Zenélők szobra is bizonyít. És tudja az indulatokat olyan töményen és

dinamikusan is kifejezni, mint például az összecsapás című kis szobrában, s tud oly légiesen könnyed lenni, mint a nemrég elkészült Kánkán című szoborcsopor- tozatban. A három nőalak egységes ritmusban, egymás mozdulatait hangsúlyozva villan elénk. Ezek a figurák élnek és dinamikával telítettek. S mivel mentes minden sematizmustól. művészete egyedi vonásokat hord és mindenki mástól elhatárolható.

Józsa szobrai kisméretűk ellenére is magukban hordják a monumentalitás igényét. Erre vall az Ég és föld között című rendkívül ötletes szoborkompozíciója,

amely elindította ejtőernyős szobrainak sorozatát. Ezek a szobrocskák előre is jelzik, hogy Józsa Lajos nagyméretű köztéri megbízásoknak is eleget tudna tenni.

Diófából kimunkált merész ívelésű faplasztikái, bármennyire is elütnek realista szobraitól, tehetségének egy másik világát villantják fel. bizonyítva, hogy ezen a térén is helyt tud állni. A szépen megmunkált felületek, a ritmusok, vagy a formák merész összevonása, s a lényeg kiemelése minden művén felismerhető. Mindegyik mögött ott áll tudásának aranytartaléka, amely biztosítja a harminchét éves alkotó felfelé vezető további útját.

Tóth Ervin

Nem pénz kérdése

Körzeti bemutatóház

Manapság sajnos igen gyakoriak a közművelődés funkciózavarai, az arány tévesztések. Mert minden bizonnyal funkciózavarról van szó, akkor, amikor a szerény pénzű szolnoki vállalat a köz- művelődésre fordítható forintjainak jelentős részét felemészted egy monstre vállalati hakni műsorral. Akármilyen jót nevetett is a kabaréműsor közönsége, mégis funkciótévesztés történt, ugyanis a vállalat felcserélte a mecénási szerepkört a menedzserével. S milyen sokba került! Ahogy a még szerényebb pénzű községi művelődési ház „nagy rendezvénye” az országos hírű beatzenekarral. Az együttes csak két fellépést vállalt, egyet délután, egyet este, minden jegy elkelt, de a „vállalkozás” mégis deficittel zárult. Két előadásra sem fért be any- nyi néző, hogy a bevétel fedezte volna a zenekar gázsiját. De ez még hagyján! Nagyobb baj, hogy akik nem jutottak jegyhez, megsértődtek, s azóta „bojkottálják” a művelődési házat. S még egy következmény: a télire szükséges tüzelőnek csak felét tudták megvenni...

Mennyivel bölcsebb — nemcsak azért, mert gazdaságosabb — lett volna a nagy hírű pesti zenészeket az alig tíz kilométerre levő nagyközség művelődési központjába meghívni, s átmenni a téesz „nagybuszával”, személyautóval, motorkerékpáron.

Az előzőekhez hasonló példák, esetek láncolata adta az ötletet Rendek Sándornak, a kunhegy esi művelődési központ igazgatójának — néhány évvel ezelőtt —, hogy mentesítse az intézményt funkciózavaraitól. Kunhegyes ugyanis jó néhány éve még járási székhely volt, a művelődési központ járási funkciókat is ellátott — úgy, ahogy. A közigazgatás átszervezésével azonban megszűnt ez a funkció, a nagyközséghez alig tíz-húsz kilométer távolságra levő községek csaknem „légüres térben” maradtak, a jóval messzibb levő Szolnok és Tiszüred között.

Külön érdemes szólni arról, hogy mennyire káros a „mi járásunk”, „mi községünk” merev közigazgatási szemlélete a közművelődés számára. A realitással kell számolni: arra nincs, s egyhamar nem is lesz lehetőség, hogy minden községben a mai igényeknek megfelelő művelődési objektumok épüljenek. Ha egy színháznak választani kell — mert kell —, hogy százötven néző előtt játsszon, vagy hatszáznak — nem lehet kétséges a döntés. Vagyis a vidék mind jobban növekvő színházéhséget, hang- versenyóhaját csakis a tájcentrumok megteremtésével lehet valamelyest kielégíteni. De ez csak akkor valósulhat meg, ha senki sem köti magát a közigazgatási határokhoz, hanem az adottság' és a lehetőség a mértékadó tényező — tehát ha a szomszédos járásban levő községben adottak a feltételek a színházi előadások rendezésére, hangversenyek tartására, akkor oda kell járni színházba. hangversenyre.

Rendek Sándor igaza a kétszerkettőnél is világosabb. Felmérte, hogy a kun- hegyesi művelődési központ

— kellő - műszaki felújítás után, amely már csaknem befejeződött — olyan színház- és hangversenyterem lehet, amely szinte bármilyen nagy rendezvény fogadására alkalmas. Továbbvíve a gondolatot: — de ezt már nem az igazgató mondja, hanem e sorok írójának a tévedés jogát is hordozó véleménye

— a nagyközségnek van' egy korszerű színházterme —, amit nem tud kellően kihasználni — a környező kisközségeknek viszont szinte semmi lehetőségük nincs népesebb szereplőgárdák fogadására.

Így született meg a körzeti bemutatóház gondolata, amelynek megvalósításához az Országos Közművelődési Tanács anyagi hozzájárulását kérték a kunhegyesiek.

Mire épül az új, ám a gyakorlatban már régebben funkcionáló intézmény?

A környék tizenhat óvodájára, tizenkét általános és három középiskolájára, tíz

mezőgazdasági termelőszövetkezetre, az állami gazdaságra, egy ipari szövetkezetre, két vállalati telephelyre, négy áfészra — s most jön a csattanó! — nyolcszáz személygépkocsi-tulajdonosra.

Mert a körzeti bemutatóház sikere elsősorban — nem tartalmi kérdésre gondolunk, hanem szervezésire

— a közlekedésen múlik. Szerencsére az említett gazdasági egységek többsége rendelkezik autóbusszal, tehát dolgozóik utaztatása ilyen csekély, 10—20 kilométeres távolságra nem különösebb gond, s a térképünkön feltüntetett községekben már több mint nyolcszáz személy- gépkocsi van. Tulajdonosaik minden hónapban megkapják a körzeti bemutatóház programját. Igen. de ki utaztatja — szervezetten — az iskolákat? Nagy segítséget adnak ehhez is a gazdasági egységek, a szövetkezetek, de a nagyszerű kísérletet felvállaló intézmény is bérel időnként autóbuszt — a nyereségből fizeti.

Ez a nyereség persze nem úgy mutatkozik, mint egy termelő vállalatnál. A kun- hegyesi Nagyközségi Tanács

— nagyon áldozatkészen — több mint félmillió forint állami támogatást ad a művelődési központnak, amelynek 1.2 millió forint a költségvetése. A helyi szövetkezetek, vállalatok 100 ezeri forint körül járulnak hozzá „képében” a fenntartáshoz, s közel ugyanannyival társadalmi munkával.

Az Országos Közművelődési Tanács 220 ezer forintot adott fejlesztésre — vagyis a korszerű színházterem kialakítására — és 290 ezret a kísérlet lebonyolítására. (Mindez valami olyasmit is bizonyít, hogy érdemleges dolgokra van pénz! Haszon- talanságokra meg minek?!)

Szép tervek, de mit sikerült eddig elérni a gyakorlatban. Csak néhány mutató: az ifjúsági hangverseny- sorozatra kétszáz gyerek helyett — bérlettel — négyszáz jár — a bábszínház előadásait — egy szezonban — már nem ezerhatszáz iskolás látja, hanem négy ezernyolcszáz, s eladtak 380 „felnőtt” bérletet a „színiszezonra”, hat előadásra. Csak azért nem többet, hogy akik csak egy-egy előadást akarnak megnézni, kapjanak jegyet.

Előttünk a körzeti bemutatóház májusi programfüzete. Ebből ízelítő: Zorán és a Láma együttes koncertje, a Szolnoki szimfonikus zenekar hangversenye (műsoron: Prokofjev g-moll hegedűversenye). A gyáva kistigris — az Állami Bábszínház műsora, Csila-csala csodái — mesejáték a Népszínház művészei előadásában, majd aznap este színházi előadás a felnőtteknek, öt disco, két filmklub-előadás, számos ifjúsági és ismeretterjesztő előadás, vetélkedő, egy reprezentatív kiállítás.

Nem a rácsodálkozás íratta velünk a kísérlet kezdeti krónikáját, hanem az az újra bizonyított felmérés, hogy közművelődésünk csak úgy tud funkciózavar-mentesen megfelelni az igényeknek, ha rugalmasan alkalmazkodik a lehetőségekhez, s minden tájegység — két-három falu együtt — megteremti az emberek érdeklődését kielégítő színvonalas rendezvények — színházi előadások, hangversenyek, filmbemutatók stb. — feltételeit.

Jó néhány olyan, jelenleg még nem teljességében kihasznált, a korszerű igényeknek valamelyest megfelelő művelődési házunk, központunk van, amelyek a kunhegyesi példa nyomán — közigazgatási határoktól és azok funkciózavarától függetlenül — az eddigieknél hathatósabb kulturális segítséget tudnának adni a környező, kisebb falvak lakóinak.

Tiszai Lajos

Heti két alkalommal, 5+3 órás oktatás keretében 90 hallgató tanul Jászapátiban a Szakmunkások Szakközépiskolájának levelező tagozatán. Negyedévenkénti beszámolóik — mint a legutóbbi is — általában sikeresen zajlanak le. A tanulás éveken át tartó kettőzött erőfeszítést kíván a tanuló dolgozóktól, munkahelyeiktől és a pedagógusoktól egyaránt