Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-10 / 108. szám

1981. MÁJUS 10.

hxMBhxn, művészét

Négykezes

A

kisfiút reggel bezárták a lakásba. A büntetést még előző este kiszabták rá, de nem hitte ed, miivel még soha nem zárták rá az ajtót. Álmában meg is feledkezett a büntetésről. Reggel azonban nagy csöndre ébredt. Még aludt, amikor ad anyja meg az apja elmentek otthonról. Lassan ocsúdott fel, s kezdett emlékezni az apja méltatlankodó, vörös arcára, de utólag is úgy látszott: ő se veszi komolyan a büntetést, a szigorú szavakat valamiféle színpadiasság mögé rejtette, és a kisfiú ilyenkor nem félt tőle.

— Holnap szobafogságban töltőd a napot — ráncolta a homlokát.

A kisfiú cinkosan elvigyorodott.

— Győző! — utasította rendre az apja.

A kisfiú felült az ágyban, kissé még kábult volt a mély alvástól.

— Győző, Győző... — utánozta az apja hangját. Mérgesen visszadobta magát az ágyra, fejét a párnába fúrta. Nem volt kibékülve a nevével. Ügy gondolta, hülyeség egy tízéves fiút Győzőnek nevezni, esetleg maid felnőtt korában, de akkor sem illák mindenkire. — Anya ötlete volt ez a hülye név, meg a bezárás is — gondolta haragosan.

Maga előtt látta az anyját: kissé görbe lábait keresztbe vetve ül a játszótéri pádon, a könnyű, virágmintás ruha alatt feszülnek a fiatalos formák, a nagyobb fiúk nem is hagy iák megjegyzés nélkül. Kezében a Bovaryné. Távolabbról nézve olyan az anyja, mint egy festmény, de amikor magas fekvésű, fenyegető hangján élesen rákiált Győzőre, ez a szép. néma illúzió azonnal szertefoszlik.

— Hogy te mit akarsz, az engem nem érdekel! Most pedig hazamegyünk, ha nem akarod, hogy megmondjalak az apádnak. Mert amit ma jd tőle kapsz!...

Győző az anyjára sandít. Képzeletében megjelenik az apia: dühösen hajol fölé, p kezét ütésre emeli, borgőzös leheletét is magán érzi. Lassan elhatalmasodik rajta a félelem, amiből még a legmeghit- tebb pillanatokra is jutott Most is épp oly éber, mint amikor azt figyeli: mikor szűkül össze az apja szeme, mert ez a kezdődő harag biztos jele. Győző megsajnálja magát.

— Mit fenyegetőzöl mindig? — kiáltja sírós hangon.

Az anyja ütésre emeli a kezét.

— Hogy beszélsz velem?

— Csak azt mondtam, amit gondolok! És egyszer úgyis elszökök, és itthagylak benneteket! És soha többet nem jövök vissza!

— Aztán hova mennél, te kis szerencsétlen ? ...

A kisfiú hanyattfordult az ágyon, a plafont bámulta. Nem volt kedve fölkelni. — Ha börtön, akkor börtön ... — gondolta durcásan. A nap áttűzött a sárga lakótelepi függönyön. A kemény fény még jobban ingerelte. Kilenc óra felé, amikor már nagyon éhes -volt, mégis fölkelt, kiment a konyhába. A reggeli elkészítve várta az asztalon. Evés után megmosakodott, felöltözött, elrángatta a napfény elől a függönyöket, beágyazott. Amikor végzett, megállt a szóba közepén.

— Mi a fenét fogok csinálni egész nap egyedüli? — morfondírozott. Szobáról szobára járt, mérgében belerugdosott a bútorokba, az erkélyajtó mellett a körmével belekapott a tapéta szélébe, és hasított rajta egyet. Legszívesebben mindent összetört volna, ami a keze ügyébe került, de tudta, hogy nevetségesen gyönge ehhez. Tehetetlen dühében sírva fakadt.

Előszedte kedves könyveit, de elég volt a bezárt ajtóra gondolnia: ismét heves düh fogta el. A könyveket a sarokba dobálta. Az egyik megsérült, levált a borítója, Győző megijedt. Gyorsan ragasztót keresett, próbálta megjavítani a könyvet, de csak összemaszatolta. Mérgében megint sírva fakadt.

Lent a játszótér tele volt gyerekekkel. Az ordítozásuk felhallatszott hozzá, egyik-másik barátját a hangjáról felismerte. Egész eddig erős akarattal távol tartotta magát az ablaktól, hogy senki meg ne tudja, légióként a barátai, a vele esett Szégyent. Egyik pillanatról a másikra azonban elfogyott az ereje, odament az ablakhoz és lepillantott. Mielőtt visszahúzta a fejét, észrevette, hogy egész közei az ablakhoz a fal mellett egy vasrúd vezet föl a tetőig. Elcsodálkozott, mintha csak most fedezte volna fel.

Behúzódott a szóba mélyére, bedugta a fülét, hogy ne halija a barátai ordítozásót, de hasztalan, mert oly erős vonzása támadt az ablaknak, hogy nem bírt magéval. — Csak kinézek — engedett, s valóban csak lepillantott, de egy percig se bírta ki, már megint az ablaknál volt, és a játszótérre bámult. Időnként a vasrúdra pillantott: — A másik szobában az erkélyről könnyen elérhetném — gondolta. Átment az erkélyes szobába, odasandított a vasrúdra, mely karnyújtásnyira se volt tőle. Megborzongott. Ügy találta, elég távol van a faltól ahhoz, hogy mászni lehessen rajta. — Félek — ismerte be bánatosan. Lebámult a játszótérre, maid megint a vas rudat vette szemügyre. — Azért annyira nem lehet nehéz — biztatta magát.

Belekapaszkodott az erkély vasrácsába, és átmászott a korláton. Megmarkolta a vasrudat, amely a nap melegétől átmelegedett. A rögzítővasra lépett, aztán a másik kezével is elkapta a vasrudat. Mászni kezdett fölfelé a tetőre.

— Odanézzetek, a Győző! — üvöltötte lent egv rémült hang.

A kisfiú anélkül, hogy lenézett volna, megállapította: Ez a Poló- nyi volt...

— Le fog esni! — sikoltotí egy nő.

— Győző! Győző! Győző! — kiáltották lent a fiúk kórusban.

A kisfiú felhúzódzkodott a tetőre. átmászott a védőkorláton, hogy mielőbtr biztonságban érezze magát, Letérdelt, kinézett, a korlát mögül. A gyerekek a mutatvány végeztével zaiongva rajzottak szét, a néhány felnőtt is napirendre tért a váratlan esemény fölött. Győző a győzelem biztos tudatában lépett a lépcsőházba nyíló vas- ajtóhoz, de zárva volt. Még egyszer lenyomta a kilincset. Csalódottan, sőt szemrehányással pillantott a zárt vasaitóra.

Később megéhezett.

Feltápászkodott, odament a korláthoz. Átnyúlt, megfogta a vasrudat, de gyorsan el is engedte. — Piszok meleg — állapította meg. Csüggedten nézett körül. Először jutott eszébe, hogy mi lesz, ha nem tud visszamenni a lakásba. — Legfeljebb megvernek — rántotta meg a vállát, de abban a pillanatban beléhasítottak az anyja fenyegető szavái: — Még egy, és mész a javítóintézetbe! ...

A kisfiú megborzongott. Ügy tűnt föl neki: varázsütésre némult el az alatta elterülő világ, olyan volt, mint eav kiszáradt tengerfenék. A fülledt hőségtől mindenki az árnyékba igyekezett, a játékok

elárvultam tüzesedtek az égő napom. És ebből a különös, kilátósita- lajj és forró csendből, mint apró madarak számyverdesésed rebbentek föl a második emelet háromból iMozart négykezesének, az f-moll fantáziának az akkordjai. Győző fölieszmélt: — Már mégimt a karmester klámpírozik a fiával! — utánozta az apja becsmérlő hangját.

Lepillantott a tetőről, s úgy tetszett: távolabb van a földtől, mint valaha — Hogy a csudába fogok lemenni ? — tépelődött. — Nem olyan sok ez — biztatta magát. — De mi lesz, ha nem sikerül? — riadt meg — Fölfelé nehezebb volt — reménykedett.

Megmarkolta a vasrudat, átmászott a korlátom. Letérdelt, majd óvatosan leereszkedett. A vasrudat a térdei közé szorította, centiről centire mászott lefelé. A kezét egyre jobban égette a vas, a fejét kíméletlenül bombázták a napsugarak, Nem is tudta, van-e még ereje, amikor leérkezett a rögzítővas- hoz. Rá akart lépni, de lecsúszott a lába. — Segítség — suttogta rémülten. Kiabálni akart, de hang nem jött ki a torkán.

Meddig tartott ez a szörnyű lebegés, nem fogta fel'.

Kalimpáló lába újra megtalálta a rögzítővasat. Léigtomószokat megszégyenítő, naiv nyugalom szállta meg, és hatalmas, de maradék ereiével markolva a vasrácsot, átmászott a lakásuk erkélyére.

A zajra az apja ugrott ki a szobából. Falfehénen meredt a most már minden ízében reszkető Győzőre. A remény, vagy inkább az áltatás, hogy a felesége a saját lelkifurdalásától hajtva már korábban hazaszaladt, és kieresztette a lakásból Győzőt — szertefoszlott. Még nem fogta fel, csak sejtette, hogy mi történt.

— Megőrültél? — üvöltötte.

— Bezártatok.

— Mert rossz voltál!

A kisfiú a lába elé szögezte a tekintetét.

— Engem nem lehet bezárni.

— Mindenkit be kell zárni, aki rosszul viselkedik — torkolta le az apa ellentmondást nem tűrő hangon.

— Te mindig csak azt nézed, hogy én mit csinálok.

— Mit nézzek ezen kívül?

A kisfiú nem válaszolt, öklével a szemét törölgette. Megnézte a tenyerét, amiről alaposan lehorzsoló- dott bőr.

Az apja tanácstalan volt. Az ijedtségtől felocsúdva nem tudta eldönteni, hogy az ölébe kapja-e a fiát, vagy pedig szigorú képet vágva állítsa helyre köztük a szokásos viszonyt.

— Mit nézzek ezen kívül?

kisfiú felsírt, fókról-fokra mind hevesebben hajszolva bele magát a keserves zokogásba. Hatalmasakat hüppögött, a melle vadul hullámzott. — Mert igen! Mi még S06e klimpíroztunk, ugye!? — bömbölte, vádlón mutatva előre görbült ujjával, mint aki egy jóvátehetetlen igazságtalanságra döbbent rá.

Szepesi Attila:

Csalogány

blokkházak közt

egy csenevész akácon

koraeste

énekel a csalogány rideri-doridó-dávid a parkok és az utcák a tükörfényű házak köd alatt vacognak romkertek és bazárok rideri-doridó-dávid és hirtelen

az ablakkeretek a csukott levelet-hajtanak [ajtók

az úttalan sötétben rideri-doridó-dávid

Bényei József:

Velem árva

Elengedsz-e ha látod álmodok délibábot királylányt mesevárat s hűlni hagyom a szádat Elengedsz-e hisz ebben a koldus-szerelemben olyan magadba’ lennél akár az elcseppent vér Engedj hisz úgyse máshoz költözöm a magányhoz s ki voltál velem árva bocsáss el árvaságra

telefon fehér ablakbetétben állt, erőszakosan, durván csengett. A kezelőben Teri tett néhány lépést, unta a telefonokat. — Tessék- — Várt kicsit, figyelt. — Ki az? Nem értem. Kit? Editet? Küldöm. Hangosabban, kérem ... Ja, te vagy az? Na, mi van veled? Egyenesen oda? Mért? Lehangoló. Eleinte. Persze, de te nem vagy rákos. Buta beszéd. A kertbe se? Miért? Hogyhogy nincs erőd? Föl a fejjel Milyen vizsgálatokat?

Az orvos ott gépelt a kezelőben, lassan, hogy ne zavarja a beszédet, időnként nézte Terit, aki színészi jelekkel akarta megértetni vele, mi van.

— Molnámé — súgta ki a kagyló mellől. Az orvos a fejét csóválta.

— Ne légy elkeseredve. Nem is biztosi, hogy operálnak. És az jó. Az operáció jó, mondom. Rossz ez a telefon. Hát, csak kellő bizalom. Igen, azt mondom. Jó. Szólok Editnek. Jön is. Szervusz, szervusz.

Edit már átvette a kagylót,

— Nem szabad. Ejnye! Hát most, a végen ? Mármint az operáció előtt — ide-oda járt idegesen, kezében a kagylóval.

Közben Teri betipegett a másik helyiségbe, ahol a gyógyszeraszfal- ka és a műszeres szekrények voltak. ..Szegény — vetette oda az orvosnak — fél.”

Az orvos gépelt Az előtte ülő beteg öntötte a panaszát Háttal

Gyurkovics Tibor;

Q rákbeti

volt a telefonnak.

... miután munkába állt a fiam, nem akarom, hogy küldjék a nyugdíjat Szabályellenes. Ezt tessék beleírni. Nem akarok gyanúba keveredni. Már a postás is figyel...

— Mennyi idős a fia? — kérdezte az orvos.

— Tizenhét múlt augusztus huszonegyedikén — mondta a beteg asszony.

— Neki jár nyugdíj?

Edit beszélt tovább.

— Igen. Persze, hogy bemegyünk. Hol van? Jaj, nincs nálam toll. Fölírjuk. Jó. Csak tessék mondani.

A nap a kórház belső kertjének nagy levelesre esett már nem volt az a nagy nyári meleg. A rácsos ablakok nyitva voltak, bejött a levegő. Egy teherautó' tolatott be a gyógyszertárhoz, kék ruhás munkásokkal.

— Igen. Fölírja a doktor úr. Nyolcas pavilon. Első emelet huszonhárom. Jó. Olyan nagyon bízunk benne. Nem szabad erre gondolni. Ejnye.

Az orvos tovább kétdezte a beteget-