Szolnok Megyei Néplap, 1981. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-31 / 126. szám

1981. MÁJUS 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Omlott, csúszott a part HELYREÁLLÍTÁS A TISZA MENTÉN Az első szezon mérlege Növényolajgyár? Az extrakciós üzemben benzin segítségévei nyerik ki az ola­jat a préselt napraforgóból A tartós tavaszi áradás ez­úttal is okozott gondokat a Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóságnak. Az áradat több helyen megbolygatta a védelmi műveket, a partol­dalakat, olyan helyzetet te­remtett, amely beavatkozás­ra készteti a vízépítő brigá­dokat. A levonult árhullám után szakértő brigádok fel­mérték a védműveken kelet­kezett károkat. Megállapítot­ták, hogy a vízszint apadá­sát követően a Tisza meder­partjain, főleg nagymértékű partromlások, csúszások ke­letkeztek. Gyakorlatilag a Tisza középső szakaszának több mint felén keletkeztek károk. Azt is megállapították, hogy a helyreállításhoz leg­alább 13 millió forintra van szükség. A kritikus pontokon meg kell erősíteni a partot, nagyobb mennyiségű termés­kővel, rőzsepokróccal és más technikai eszközökkel meg kell akadályozni a további omlásokat. A helyreállítás elkezdődött, az építőanyago­kat vízen szállítják a kije­lölt helyszínekre, a földmun­kákat pedig nagy teljesít­ményű gépekkel végzik. A vízügyi szakemberek megfe­lelő ütemterv szerint dolgoz­nak, hogy a tél beköszönté­séig a kijelölt munkákat mindenütt el tudják végez­ni. Mit ad a A martfűi Növényolaj gyár építéséről szóló híradások­ban hozzászokhattunk a nagy számokhoz. Elegendő pusz­tán a létesítmény beruházási 'költségét felemlíteni, a 2,3 milliárd forintnyi pénzössze­get, vagy azt a tervezett mutatót, amely szerint a nagyüzem naponként 10 mil­lió forint termelési értéket produkál. A nagy számok hallatán, s tudva azt, hogy a beruházást a Magyar Nem­zeti Bank exportárualap bő­vítését szolgáló hitelkeretéből finanszírozták — jöggal ve­tődik fel a kérdés: mit ad a Növényolajgyár ? Még mündig a nagy szá­moknál kell maradnunk — szerencsére. Noha 1980 itt a „beüzemelés” éve volt, a gyár a szezon kezdete óta mostanáig feldolgozott 22 ezer tonna szójababot, 8 ezer tonna repcemagot, s 171 ezer tonnára rúgott a hajaién és az extrakción keresztül fu­tott napraforgó súlya. Mind­ezzel 1980-ban 800 millió fo­rintos termelési értéket állí­tott elő a gyár, s gyakorlati­lag 27 millió dolláros érté­kesítéssel javította tavaly a népgazdasági cserearányokat. A mostani helyzet? Ali­nak a berendezések. Aggo­dalomra azonban semmi ok, ugyanis a gyár életében be­következett az első nagy karbantartási időszak. — Vagyis lezárult az első szezon. Az idén tehát mint­egy 120 ezer tonnányi nap­raforgóból nyertek olajat, s a félév során mintegy más- félmilliárd forintos termelé­si értéket produkált a mart­fűi Növényolajgyár — a ter­melési tervét 105,3 százalék­ra teljesítette. Nem kis eré­nye a kollektívának, hogy a hazai berkekben megszokott és, elfogadott „induló” beru­házások 50—70 százalékos kihasználásával szemben, ez a mutató úgy a, 97 százalék körül mozog. Az olaj tonnája átlagosan 650 dollárért kelt el a pia­con. Utaztak szállítmányok innen az NSZK-ba, Svédor­szágba, Olaszországba, Szov­jetunióba és az NDK-ba. Értékesítették a gyártás so­rán keletkező darát is, a me­zőgazdasági üzemekben pe­dig — így a rákóczifalvai Rákóczi Tsz-ben hasznosnak bizonyult a talaj javításhoz az elégetett napraforgóhéj pernyéje is. Jó minőségű olaj hagyta ej a gyárat, ez köszönhető a termelőhelyek megfelelő klíma és talajviszonyainak. S kiderült, nem volt hiába való a jól felszerelt labora­tórium kialakítása. A folya­matos, pontos és gyors el­lenőrzés nélkül aligha állít­hatták volna be hasonlókép­pen pontosan a termelt olaj különböző alkotóinak össze­tevőinek előírások szerinti arányait. Most a szezon vé­geztével már arról is szá­mot adhatunk, hogy bebi­zonyosodott: megfelelő hely­re építették a gyárat. Érzé­kelhető ez abból, hogy a vasúti és a közúti szállítá­sok aránya 50—50 százalék­nyi. Ha figyelembe vesszük, hogy naponta 2,5 ezer tonná­nyi anyag — termény, dara és olaj — „van mozgásban” a nagyüzemben, ez nem el­hanyagolható tényező. Mint ahogyan az is figyelmet ér­demel, hogy az úgynevezett fajlagos mutatók — villa- mosenergia. vagy gőzfel­használás — kedvezően ala­kultak. Hogyan illeszkedik a martfűi gyár termelése a nagyvállalat tevékenységé­be? A Növényolajipari és Mo­sószergyártó Vállalat 5 gyá­rában, az idén, a tervek sze­rinti termelési érték 9 mil­liárd forint. Ennek a mart­fűi üzem 30 százalékát adja. Teljesítőképességéből most ennyire futja. Ez azonban várhatóan —• a legújabb hí­rek szerint továbíj, növek­szik. A világpiaci árak emel­kednek, a naraforgóolaj ton­nája a jelenlegi 670 dollár­hoz képest az előrejelzések szerint júliusban 686, au­gusztusban pedig 700 dollár körül alakul. Az utóbbi évek tendenciái arra utalnak, hogy az élelmiszerek frontján a világpiaci árak nem csök­kennek. Tehát nem véletle­nül foglalkoznak a martfűi gyár fejlesztésének, kapaci­tásbővítésének gondolatá­val. H. J. A Tisza középső szakaszán ilyen volt a folyó mederoldala az árvíz levonulása után. Ezt helyre kell állítani A „sasi-kanyarban” is — Tószeg és Szolnok között az árvíz levonulása után azonnal megkezdték a vízügyiek a megsérült védvonalak helyreállítását Örökség Az én nagyanyáin nagyon szegény asszony volt. Iskolá­ba egyetlen napig sem járt, mivel hétévesen már liba- pásztorkodnia kellett, és nem futotta a gyéren csorduló ku­kás-dohányos krajcárokból a tudományokra. Bár kilenc­venéves korában kísérték végső nyughelyére a tisza- gyendaiak, írni, olvasni so­hasem tanult meg. Világéle­tében dolgozott, gyerekeket nevelt, dohánnyal bíbelődött. Az unokák közül engem szeretett a legjobban. Talán mert gyakran meglátogat­tam, talán mert én ugrottam a legfürgébben ha egy bögre hideg vízre szomjazott, talán mert én voltam az egyetlen fiúunoka. Ki tudja! Nem ha­gyott rám mást örökségül, csak néhány mesét, és törté­netet. Még nyolcvankétéves ko­rában is becsoszogott hozzánk Kunhegyesre. A hátát sza- kajtónyi gyümölcs nyomta, néhány félórát pihent a tíz- kilométeres út után, és indult vissza. Buszra a világ min­den kincséért se tudtuk fel­ültetni, nem bízott a hangos­kodó, pöfögő alkotmányban. Olyankor valakinek a csa­ládból vissza kellett kísérni, hiszen az augusztus végi dél­utáni világosság már sietős, akár az öregember ideje. Öröm volt vele bandukolni a kanyargós, poros úton. Minden dombhoz, ligethez, berekhez, tanyához akadt né­hány szava. — Nézd kisfiam, ez a ta- pasztos tanya. Félútra építet­ték, de bevakolva még nem volt rendesen! — nevetett. — Jé, ez a kocsiút a határ! Átlépsz, Gyendán vagy, visz- szalépsz, Kunhegyesen. Ott, bal kéz felé az a domb, a Borshalom. Látod? Alatta pince, de elkerüld, mert om­lik, akár a homokbánya! Elfáradtak öreganyám lá­bai, és leültünk a borshálmi nagy kanyar előtt az árok­parti fűre pihenni. Jobbra tő­lünk alig negyven méterre lankás magaslat zöldellett, és odapillantva, borzongás fu­tott végig rajtam. A csenevész akácfák, a buja orgonabok­rok közül kopott fejfák, kor­hadt keresztek sötétellettek. Volt, amelyiken félkör alakú pléh dacolt a rozsdával, míg a másikon elszáradt, felkö­tött vvfágcsokrot lebegtetett a szél. — Mi ez nagyanyám? — rántottam meg a kötője szé­lét. — Ez kicsi fiam? Cseléd­temető. Akik Borshalmon szolgáltak az uraságnál, és annyira se tellett nekik ami­vel tisztességesen betakaróz- hassapak, azoknak itt jutott porta haláluk után. Ott, szé­len, a falu felőli oldalon, az orgonabokor mellett pihen Péntek István, afféle pusztai szabad ember, futóbetyár. — Ki volt az a Péntek Ist­ván? — Nem sokat tudok róla: azt se, hogy honnan jött, mer­re ment, csak annyit, hogy 1881-ben, tízéves múltam, amikor bekerítették Borsha­lomnál. Akkor még rettegés­ben tartotta a környék mó­dosabb gazdáit, és főlép olyankor támadott, ha .szür­kület vagy köd volt. Nem nyúlt a magunkfajtához, de akinél aranykrajcárok csörög­tek a lajbizsebben, elvette tőlük, és illa berek, nádak erek. Keresték, kutatták, hasztalan: bújtatta azt min­den liget, nádas, szegény ta­nyasi, meg a csillagos éjsza­ka. Soha se tudták, merre jár, olykor felbukkant egy- egy tanyába, és a sze­rény vacsoráért arannyal fi­zetett. ’81-ben valahogy lép- recsalták Borshalom alatt, és későn vette észre, hogy be­kerítették. Látva, hogy se­merre se menekülhet, a töm­lőé helyett inkább a halált választotta, főbe lőtte ma­gát. Ott terítették ki a domb tövében, az udvaron. A tisz- teletes úr nem engedte elte- metettni a temetőben, így ide hozták a cselédek közé. El­szöktem megnézni, amikor a kocsin feküdt. Fiatal em­ber, mindössze harmincéves ha lehetett, de már ezüstösen csillogott a haja. A homlo­kára fehér kendőt kötöttek, mégis átütött rajta a vér. Templomkerülő hírében ál­lott, és mondják, a kezét se­hogy se bírták imára kulcsol­ni. Mereven lógott az olda­la mellett, és így takarták le váltig egy lószőrpokróccal. Gyere, szedjünk virágot, és tegyük a sírjára, talán meg­lelem! Pipacsból, szarkalábból egy csokornyit téptünk le, és a tarlón keresztül átláboltunk a vén temetőbe. Kerestük, für­késztük a sírt, de bizony se­merre sem leltük. Megkönnyebbült szívvel hagytam ott a bevégzett éle­tek kertjét, és emelgettem a lábam a hátralévő pár kilo­méteren. Olykor-olykor visz- szapillantottam: vajon kö­vet-e Péntek István, mert az esti szürkület már homály­ba burkolta a kacskaringós makadámutat, a faluszéli fenyveserdőt, és az átellen- ben sorjázó szőlőtőkéket. Mi­re beértünk a jótékony ol­talmat biztosító faluba, már az ablakok szembogarai na­rancsfényben fürdöttek. Azóta 29 év telt el, és mi­tagadás, még iskolás korom­ban is szorongva lestem a borshalmi cselédtemetőt, amikor néhanapján az esti szürkülteben a pedálokat ta­postam Kunhegyes felé. Ol­dalra pillantottam: vajon jön-e Péntek István, mert néha már az alkony ülte meg a tájat, és az ő szemében „va­gyonos” embernek számítot­tam a kerékpárommal. De bizony soha nem háborga­tott, azóta is csendesen alusz- sza álmát a dombon valahol, amelyről azóta lekoptak a fejfák, eltűntek a temetőre emlékeztető nyomok. Csak az akácfák őrzik a lenn nyugvók titkát, és az orgona­bokrok a hajdani földönfutók porait. De megérteni, vajon ki érti közülünk; mennyi bá­natot, szenvedést rejt ez a rekettyés-ligetes halom? Az én nagyanyám még ér­tette. Ahogy mondtam, na­gyon szegény asszony volt, és nem hagyott rám egyebet örökségül, csak néhány me­sét és történetet. Ezt az egyet közülük okvetlenül el kellett mondanom. D. Szabó Miklós Mindennap gyermeknap A hét elején a játék­boltok kicserélték kira­kataikat, itt-ott a pala­csintasütő automaták — csinos pavilonokban — az utcára kerültek, a parkokban, a tereken le­táboroztak a scrgősök, a céllövöldések. Szülők, nagyszülők, nagybácsik, keresztmamák és ángyi- kák időben megvették (s azóta már át is adták) gyermeknapi ajándékai­kat. Ma gyerekeknek játszanak a mozik, ma kézenfogják, ölbekapják, kerékpárra, motorra, au­tóba ültetik a pöttöm­nyi vagy nyúlánk, az aprócska és nagyobbacs­ka, a szöghajú és se­lyemhajú drágaságokat, kincseket — gyermeke­inket. Igen, ma talán jobb íze van a családi körben elköltött ünnepi ebédnek, édesebb áfánk, a torta, nagyobb a fagy­lalt, fehérebb a tejszín* hab, szebbek a szörpös- poharakban bukdácsoló buborékok, g a Zagyva­parti séta egzotikusabb, mint egy világkörülf út a tengeren. Így van rendjén — a gyermek­nap a gyermekeké. És persze a miénk, felnőtteké is. Véletlenül se hasson ünneprontás­nak, de úgy érzem, hogy egy-egy ilyen ünnepé­lyessé tett alkalom jó ar­ra is, hogy szőnyeg alá söpörjünk dolgokat, s egynémely immár állan­dósult lelkiismeretfurda- lásunkról megfeledkez­zünk. A reggeli kapko­dás, rohanás fokozódó iramában igazságtalanul elcsattant, bántó, riasz­tó hangos szóról, az idő vagy türelem híján meg­került válaszolatlanuf hagyott kérdésekről, a hétről hétre elhalasztott kerékpártúráról, az es­ték fáradt ingerültségé­ről nem szólva szeretet- rohamaink torzult for­májú megnyilatkozásai­ról. Ma elnézően (őszintén szólva: kissé álszenten) mosolygunk, ha Gabi, Ica, Misi, Erzsi, Aliz, Ja­nka vagy Orsolya hófe­hér vasárnapi szandál­jában belemegy a pocso­lyába és befizetünk á ringlispilre, másodszor, harmadszor, negyedszer is. De akárhogyan is: jó nap lesz ez a mai, bol­dog, gondtalan — a lurkók arca ma hama­rabb sinui] álomba, mint más estéken. A társadalom, amely­ben élünk, leglényegénél fogva — gyermekcentri­kus társadalom, mert jövőt épít. Ezt — ter­mészetesen — jól tud­juk, távlatát, ígéreteit magunkénak érezzük. Más kérdés — csak a gyerekeknél maradva hogy ezt az ügyet a hét­köznapokon gyakran nem a legjobban szol­gáljuk. Gyermekpszicho­lógusok, gyermekorvo­sok, szociológusok, peda­gógusok bőséges adalék­kal szolgálnak erre néz­ve. (Még akkor is, ha az egyre jobban benépe­sülő aluljáróktól, az el­hagyott, a veszélyeztetett gyerekektől — tehát a nem ritka szélsőséges esetektől — ezúttal elte­kintünk.) A gyermek— felnőtt, szülő—gyerek kapcsolatnak kell hogy legyenek a hétköznapo­kon - is meleg, bensősé­ges pillanatai, órái. Hogy létrejöhessen a nap köz­beni, kényszerű, hosszú távollétek idején is va­lamiféle biztonságot adó metakommunikáció, „lelki távbeszélgetés”. A gyermekév rég el­múlt, s gyermeknap is csak jövőre lesz legkö­zelebb. ..

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents