Szolnok Megyei Néplap, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-12 / 86. szám
1981. ÁPRILIS 12. B Irodaidig művészet IT ■ arantóni, a bűvész megöregedett, reszketett már a keze, látni sem látott valami jól, de azért, ha kiment a színpadra, még mindig ő volt a .»nagy mutatványos”- Legjobb trükkjeit senki sem tudta utánozni, pedig az évek folymnán bőven akadtak tanítványai, köztük igen tehetségesek is, de hasztalan próbálták ellesni titkait Különösen azt, amikor botjának egyetlen intésére gyönyörű fehér ló termett a színpadon, két lábra állt, „jó napotot” nyerített á közönségnek, elmondta a másnapra várható időjárást, tájékoztatott a piaci árakról, szivarra gyújtott, és végezetül charlestont táncolt „Az én babám egy fekete nő” dallamára. Ezt a produkciót mindig nagy tetszéssel fogadta a közönség, és legalább olyan irigységgel a szakma. Hanem az egyik előadáson csaknem kudarcba fulladt minden. A híres trükkök valahogy nem akartak sikerülni, a tojások összetörtek. a galambok elrepültek, és a fehér ló helyett csak egy korcs kuvasz ténfergett a színpadra morogva, Ugatva, hogy aztán alig lehessen kizavarni. A közönség csalódottan dobogott, füttyögött, és „öreg vagy már, Tarantóni”, „vonulj vissza, vén kókler” kiáltásokkal csúfolta kedvencét. A bűvész elkeseredett. Fájt neki, hogy ilyen emléket hagy majd a közönségben. Hogy így búcsúzik el az emberektől, akik csodálták, akik hittek benne, és akik szemében ő volt a nagy mágus, az utánozhatatlan. Nem akart ebbe belenyugodni, és éjszakákon át azon töprengett, hogyan szerezze vissza a közönség szeretetét- Bármi áron, mégegy- szer, utoljára. És végül eldöntötte, hogy minden trükkjét felfedi az embereknek. Kibontja előttük, olyan egyszerűen, akár az utcán árusított borítékos sorsjegyet. Tervét elmondta Pokornyiknak, régi tanítványának, kollégájának. — Ez képtelenség — kiáltott Pokornyik —, ezáltal éppen a közönségnek okoznád a legnagyobb csalódást ! A csodáktól fosztanád meg az embereket, a gyermeki ámulattól.--------— A közönség kíváncsi — legyintett a mester —, egész életemben ezt tapasztaltam. Sokan még a kabátujjamba is belebújnáQaik, csakhogy lássák, mi történik ott. — És ránk nem gondolsz? Ha elárulod a trükköket, lehetetlenné teszed a mi munkánkat is. — Csak azokat árulom el, amelyeket ti sem tudtok — mondta Tarantóni. — Nincs más választásom- A közönség csalódását nem bírom elviselni. Mindent, csak azt nem! Új mutatványokra nincs már időm, csak erre az egyetlenre, az utolsóra, hogy felnyissam a varázsdoboz fedelét. És a mágus legyen ismét ember, olyan, mint bárki, csodáktól mentes, hétköznapi. Pokornyikon kívül mások is igyekeztek fonák tervéről lebeszélni Tarantónit, de hasztalan. A bűBába Mihály; Minden rendben Kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, amikor a feleségem a két kicsivel elvi harzott a Parlament előtti „telkünkre”, hogy nyugodtan nézhessem a meccset. A csapató^ felsorakoztak, felhangzott a himnusz. Dúdoltam: : Isten, áldd meg a ... Hosszú csengetés szakította félbe dúdolásomat- Vulán. a kutyánk, ez a vad, korcs terelő puli, félelmetes vakkantással ugrott az előszobaajtónak. Biztosan valamelyik gyerek szaladt visz- sza, gondoltam, mert állandóan itt felejtettek valamit, ha kirándulni mentek. — Vulán, leülni! — kiáltottam rá, de mindhiába. Nem mozdult az ajtó elől, sőt. fel-felugrott a kilincsig. A cseiígetés megismétlődött. Már tudtam, hogy nem a gyerekek rohantak vssza itt felejtett játékukért. A konyha és a fürdőszoba közötti kis-hallba tereltem az acsarkodó Vulánt, és siettem ajtót nyitni. Égy langaléta fiatalember állt előttem. Mosolygott. Fehér arcán vész kitartott elképzelése mellett, hiszen számítása bevált, a közönség örült a rendhagyó előadásnak, a jegyek már jó előre elkelték, és mindenki izgatottan várta búcsú- felléipését. „A varázslatnak vége” rikoltott az utcákon lépten-nyomon kiragasztott plakátokról, a lapok a mágus nyilatkozatait közölTóth-Máté Miklós: ték, amelyekben az ajándékozás öröméről beszélt. „Mindenkinek jogában áll — mondta —, hogy ári hagyja örökül, amije van. A mutatványos a mutatványait, vagy ha úgy tetszik, az életét.” És aztán eljött a perc, amikor Tarantóni, a bűvész utoljára színpadra lépett. Soha még olyan tapsot nem kapott, és annyi virág hullt elébe, hogy mozdulni sem tudott addig, amíg a takarítónők ki két piros folt sugárzott- Kékesszürke szeme csillogott. — Csókolom, Miska bácsi. Szóval nem ismeretlen. De ki lehet, töprengtem. — Szervusz, tessék — mondtam, de nem mozdultam az ajtóból. Azt hittem, a lányok udvartartásához tartozik. Nem volt kedvem most csevegni vele, amikor már megkezdődött a meccs is. — Nem tetszik megismerni? — kérdezte kissé furcsa, kétkedő hangon. Fürkészve néztem mosolyigós arcát. Ismerős, persze hogy ismerős, gondoltam, a szeme, a homloka, a gödrös áll— De, de — bólintottam. — Tessék? — kérdeztem újra makacsul ,s vártam, majdcsak ki- böki a nevét, meg azt. hogy kihez jött és mit akar. — Pityu vágyók, Terehegyröl. Villám cikázott át rajtam. A bátyám legkisebbig fia, ha jól emlékszem. — Gyere! — sodortam be a szobába. Leültettem, elzártam a televíziót, és a kamrából előhalásztam az eldugott sört. Töltöttem, ittunk. Közben szüntelenül arra gondoltam: hogyan is ismerhettem volna meg? öt éve nem láttam. Akkor tizenkét—tizenhárom éves lehetett, most meg felnőtt ember. A kilenc fiútestvér közül öten élünk még ma is, szétszóródva az országban- Egy-egy nagyobb évforduló sodor össze bennünket nem hordták- Csend lett utána, feszült, várakozástól telített. Az öreg mágus felemelte a botját, és örömmel tapasztalta, hogy a keze sem reszket most annyira, a -látása is élesebb. Elsőnek a' tündökletesen szép fehér lovat táncoltatta a színpadra, megpaskolta a nyakát, letérdeltette, ráült, és a sörényébe kapaszkodva együtt járták el a charlestont. Majd lendült a bot, a ló helyén csajk fehér füst, és amikor az is eloszlott, a mágus vége már egyedül állt a reflektorok fényében. — Hogy csináltad, Tarantóni mester?! — kiáltozták innen is, onnan is a zsúfolt nézőtérről, és ekkor a bűvész bólintott, jelezve, hogy kész megismételni a mutatósak, amióta anyánkat, aztán 89 évesen apánkat kikísértüik szen- deregni a Kukuca temetőbe. A testvérek gyermekei is kirajzottak, ki erre, ki arra. Már esztendőkkel ezelőtt is, amikor az M. H. riportereként kószáltam az országban, szüntelenül beléjük botlottam. — Na, mesélj, mi újság otthon? Hogy vannak az öregek? És az unokák? Az ikrekkel Bét vagy nyolc unoka van? Na, ’és ti, kicsik? Ugye még négyen vagytok otthon gyerekek? A kérdészápor egy pillanatra zavarba hozta. Fölemelte poharát. ivott. — Miska bácsi — nyílt kerekre a szeme —, nálunk minden a legnagyobb rendben van, mindenki üdvözletét küldi az egész családnak. — Örülök — mondtam őszintén —, nagyon örülök, hogy nálatok minden a legnagyobb rendben van. Szívből örülök — tettem hozzá és megveregettem a hátát- — Na, erre igyunk egy kortyot. Van még ott egy üveggel. ahol ez volt, rögtön kihozom azt is. Tudod, kevesen mondhatják el, hogy náluk minden a legnagyobb rendben van. Pityu elgondolkozva nézett rám. Letette a poharat, és egyre gyorsabban forgatta az asztaliadon. — Igaz, apu egy kicsit betegeskedett ... — mondta olyan közömbös hangon, mintha csak azt mondta volna: kicsit süt a ványt, immár a közönséget is beavatva. Előbbre jött. és magasom tudta, miért, de közben lenézett a nézőtérre. És ahogy lenézett, egy gyermek kerekre tágult, ámu- ló szemébe pillantott, mellette egy másikéba, egy harmadikéba, az élső sorban csak gyerekek ültek. Mozdulatlanul, megbűvölten, mintha csak a székhez ragasztotta volna őket az imént látott csoda. Tarantóni mester megborzongott a gyermekek tekintetétől. Valamikor régen, az idő lábánál önmagát látta így ülni, ilyen meg- babonázottan,' csodaíüvőn, kezét tördelve az izgalomtól- És akkortájt még mindenki mutatványos volt körülötte. Képes rá, hogy még egy kavicsot is azzá változtasson, amivé akar. A tenyerükből itatták a képzeletüket, akár egy madarat, és ki merné azt mondani, hogy ezek a mostani gyerekek mások! Ezeket fossza meg most az élménytől, ezeknek mutassa meg minden dolgok fonákját, ezeket varázsolja hirtelen felnőtté, csalódottá, vesztessé, hacsak egyetlen mutatvány visszavételével is...?! Nem. ezt nem teheti, hogyan is tehetné meg! Odamos olygott a gyerekekre, majd megemelte a cilinderét, mely alól száz galamb röpült elő, és folytatta Tarantóni az előadást, úgy mint évek óta annyiszor. A közönség becsapotton dobogott,' füttyögött, „öreg vagy már, Tarantóni”, „vonulj vissza, vén kókler” kiáltozták, és sokan dühösen csörtettek ki a színházból. Csak a gyerekek nem mozdultak, tapsoltak nékihevülten, és- Tarantóni mester még sohase érezte magát ilyen elégedettnek. Előadás után Pokornyik várta az öltözőben. — Te ültetted az első sorba a gyerekeket? — kérdezte Tarantóni— Én — mondta Pokornyik. Tarantóni leült a tükör elé. és sokáig bámulta fáradt, öreg arcát, mely a ráncoktól olyan volt már, mint a kiszikkad tómeder. — Vége a varázslatnak — mondta —, bizony már vége. — A legnagyobb mágus voltál — mondta Pokornyik. — Nem — ingatta a fejét Tarantóni —, legyőztél. Ez trükköd a gyerekekkel kolosszális volt. Nemcsak a legjobb tanítványom vág" de a legravaszabb is. — Lehet — mondta Pokornyik —, de bizonyos vagyok abban, hogy te egyébként sem tetted volna meg. — Miért? — nézett rá Tarantóni. — Mert magad is hiszel a csodákban- És előbb ezt a hitet kellett volna keresztüllépned, de erre képtelen vagy. Mint minden igazi varázsló. arantóni nem felelt. Előhúzott egy zöld selyemkendőt, aztán egy sárgát, egy pirosat, egy lilát, végül a harmincadikkal, egy fehérrel végigtörülte átizzadt öreg, ráncos arcát és a szemét is. nap, vagy esett az eső. Szóval, nem lehetett nagy a baj, gondoltam, de azért megkérdeztem: — Na, mi baja volt? Pityu hátradőlt a fotelban, hosszú lábait átvetette egymáson, tenyerét térdére tette— Nem tudjuk, nem mondták meg. A gyomrával, talán. Egy évig volt kórházban, leszázalékolták. Fél évvel ezelőtt hazaengedték. Kicsit lefogyott, ötven kiló sincs. — Kicsit? — döbbentem meg, hiszen, amikor legutoljára láttam a bátyust, kilencvennél is több volt. Mi történhetett, és mért hallgattak betegségéről? — De most már jól van? — Igen. Most már jól van — bólogatott. Gyanút fogtam— Hogyhogy! Mi baja volt? — Négy hónapig bottal járt, mert a lábán az erek begyulladtak, a mély vénák ..ahogy az orvosok mondták. Most nem szabad neki aiég egy széket sem arrább tenni. Felugrottam. — Semmit se tudok... — kiáltottam- — Egy sort se irtatok ezekről a szorongató bajokról. Pityu lehajtotta a fejét. Mdg- forgatta maga előtt az üres poharat. Kimentem a kamrába, behoztam a sört. Szó nélkül öntöttem tele a poharakat. És vártam. Vártam valami magyarázatot, hogy sok volt a gondunk, bejünk, és meg is feledkeztünk a levélírásról. De Pityu hallgatottCzinder Antal rajzai Felemelte a poharat, kissé félém nyújtotta, aztán szinte egyhaj- tásra megitta a sört. — Nem akartunk panaszos levelet' írni a Miska bácsi szíve miatt. Megint felpattantam. — A szívem miatt? Idegesen kaptam a cigaretta után. Kihámoztam egyet a dobozból és rágyújtottam. Hirtelen éreztem, hogy lángba borult az arcom a félelmetes, gyötrő szégyentől. A szívem rakoncátlankodása miatt minden gondjukat, bajukat, bánatukat elrejtették előlem. A testvér súlyos baját még akkor is. amikor a józan ész megszámlálta napjait, a sógornő trombophlebiti- szét, amit én — amikor nekem volt — világgá kürtöltem írásaimban. A varázslatnak Ratkó József: Búcsú Szegődik az ember madárnak, s dobnak utána követ. Szájukból jegyver származik, szívemre célzott gyűlölet. Kitéve a joguk közül jútt jörtelmes jagynak, rágalomnak, indulok melegebb hazát keresni ártatlan dalomnak. Elhúzok Délnek, nem jövök ide többé soha. Fogadott jöldem fölött tündöklik szárnyam nyoma. Oláh János: Szerenád mióta minden úgy válik hogy nem válik valóra azóta minden szerelem egy másiknak a sója mióta minden igazság egy másikba van oltva azóta minden szerelem saját vesztét koholja mióta minden új világ egy réginek adósa azóta minden szerelem a nemlevő bolondja Győri László: Ferenczy Béni; Petőfi Szobor Gyulán 1968-ban Kardja pengéje letörve markában puszta markolat pengéje szeszláng részegnek szobra tövébe okádtak ők Megyek Gyulán a mély hóban huszonhat évesen ilyen mély hó idején született mély-mély havakban mit keres Gyere nézd ezt a világot se döccenő se buktató nem nyúlik ki belőle semmi minden besüpped elsimul Csak ez a kardhegy irritált e penge villanóan kiállt mégis jó vannak részegek elintézik a kardokat Járunk Gyulán a mély-mély hóban göröngyök buckák alszanak egy költő versei merednek a hóból egy jestő képei jeketén De az a kardhegy nem mered már mégis jó vannak részegek ami más nincs törjétek le Szántó Kovácsot Achimot Kihúzni mint a rossz jogát legyen eves íny a jöld öreg vénséges beesett arc huszonhat évesen Markában puszta markolat szorítja holtában is mély-mély időben egyidős torkomban sírás a kardokért
