Szolnok Megyei Néplap, 1981. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-09 / 83. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. ÁPRILIS 9. IA tudomány világa I—WIWWI !■ I I I ■ II " - A TISZÁNTÚL CSAPADÉKVISZONYAI Az öntözés nélkülözhetetlen Osszefügg-e a tél és a nyár időjárása? A hosszú időre szóló időjárási előrejelzések kidolgozása az úgynevezett Bonaci- na-féle elvre támaszkodik, amely szerint mindaz, ami a légkörben lejátszódik, következményekkel jár a légkör későbbi viselkedésére. Ennek az elvnek alapján keresnek a hosszú távú előrejelzésekkel foglalkozó meteorológusok olyan összefüggéseket, amelyek segítségével az egyik évszak időjárási jellegéből lehet később következtetni egy másik évszak időjárási jellegére. Az oxfordi egyetem mezőgazdasági karának munkatársa gondos vizsgálatokkal igazolta a következő összeAz atmoszféra oxigénje szinte kizárólag a zöld növényzet fotoszintézise révén keletkezett. Mennyisége a Föld története során eleinte fokozatosan nőtt, jelenleg pedig egyensúly állt be az oxigéntermelés és -fogyasztás között. Ezt az egyensúlyt azonban megbontja a technika, amely az évi, fotoszintézis termelte oxigénnek kb. 14 százalékát elfogyasztja. Az atmoszféra teljes oxigén- tartalmának azonban ez csak mintegy 0,01 ezreléke, ráadásul az ezzel párhuzamosan növekvő széndioxidtartalom a jövőben fokozhatja a fotoszintézist, az oxigénelszegényedés tehát hosz- szú távra nem látszik problémának. Annál nagyobb figyelmet függést, amely Európa északnyugati részére érvényes: Norvégia belső részén fekszik a daleni Telemark nevű meteorológiai obszervatórium. Ha a február hónap középhőmérséklete ezen az állomáson magas, akkor a reá következő június Észak - nyugat-Európában hűvös lesz; ha a február hónap hőmérséklete alacsony, akkor a június meleg lesz. További kapcsolat volt kimutatható a februári középhőmérséklet és a júniusi csapadékmennyiség között. Ha a február meleg, akkor június esőben gazdag, viszont a hideg februárt száraz június szokta követni. kell azonban szentelni azoknak a veszélyeknek, amelyek a sztratoszféra ózonját, a Földet érő UV-sugárzás szűrőjét fenyegetik. Az ózonkoncentrációt a talajban végbemenő denitrifikációs folyamatokból származó nit- rogénoxid szabályozza. A nitrogénoxid mennyiségét fokozzák, az ózontartalmat ezáltal csökkentik a léglökéses repülőgépek kipufogógázai, és a nitrogéntartalmú műtrágyák. További gondot okoznak a klór-fluór-métán származékok, amelyeket növekvő mennyiségben alkalmaznak különféle sprayk vivőanyagaként és a hűtőberendezésekben. Az ezekből UV-sugárzás hatására keletkező atomos klór igen drasztikus kémiai folyamatokban csökkenti az ózontartalmat. fl szennyezi anyagok sorsa a levegőben Évenként körülbelül egy- milliárd tonna hamu és káros gáz kerül a levegőbe, ’ s ennek jó része előbb vagy utóbb visszajut a földre. Szovjet kutatók megállapították, hogy azok a szilárd részecskék, amelynek az átmérője századmilliméternél nagyobb, csupán néhány száz méter magasságba szállnak, majd visszahullanak a földre, s így a szennyeződés forrásainak a közelében rakódnak le. Az ezeknél kisebb részecskék már magasabbra szállnak, és jobban szétoszlanak a levegőben. A 3—4 ezred milliméter átmérőjű részecskéket megfelelő körülmények között gyakran víz- cseppek veszik körül, s így azután — ha lassan is, ezer méter magasságból kb. egy év alatt — visszakerülnek a földre. A 4—10 ezred milliméter átmérőjű részecskék 1000 méternél magasabbra szállnak, szétoszlanak, és a légáramlások messzire sodorják őket. Ilyen módon például 25 év alatt 23 000 tonna DDT hullott az An- tarktiszra. A mérgező szénmonoxidot, amely nagy magasságokban oszlik el, 9—32 kilométer között az ózonréteg széndioxiddá oxidálja. Az így nehezebbé vált gáz az alsóbb légrétegekbe süllyed, majd részben az óceán vize köti le, részben pedig a növények használják fel a fotoszintézisben. Az ózonrétegben a napfény is lebontja a káros gázokat. A napfény ultraibolya sugarai a szén- és nitrogénvegyületeket kémiailag átalakítják, s közben szilárd részecskék képződnek, amelyek ugyancsak visszahullanak a föld felszínére. Veszélyben a levegő oxigénje II sztratoszféra felfedezése Képünkön: Indítás előtt a rádiószondát a sztratoszférába juttató kutatóballon Századunk elején érdekes és meglepő meteorológiai felfedezés híre járta be a világot: két kutató majdnem egy időben jelentette be a sztratoszféra létezését. A kortársak nem tudták áttekinteni az új felismerés roppant jelentőségét. Csak ma lehet a sztratoszféra felfedezésének tudománytörténeti súlyát helyesen méltányolni; ma már világos, hogy a felfedezés határkő volt a meteorológia fejlődésének útján: a modern meteorológia megszületését ettől az eseménytől kell számítani. Ebben az időben a légkör felépítéséről még nagyon hézagos és sok tekintetben téves fogalmak voltak. A mérési adatok a légkörnek abból a legalsó rétegéből származnak, amelyet ma troposzférának nevezünk, és amely a mi éghajlati övünkben átlagosan 10 kilométer vastagságban burkolja be a Földet. A rendelkezésre álló adatok jelentékeny részét a helyi obszervatóriumok megfigyelései szolgáltatták, csak kisebb részüket szerezték léggömbök útján. Repülőgépek akkoriban gyakorlatilag még nem voltak. A legalsó 10 kilométerben a Föld felszínétől felfelé haladva, egyre hidegebb levegőt találtak. A magashegyi turisták azt tapasztalták, hogy minél magasabb csúcsokat másznak meg, annál hidegebb légrétegekhez jutnak. Már ismeretes volt, hogy 8—10 kilométer körüli magasságban —50 foknál is alacsonyabb hőmérsékletek fordulnak elő. Ennek megfelelően a századforduló idején mindenki azt gondolta, hogy a légkör egységes felépítésű, meglehetősen csekély vastagságú anyagtömeg, amely felfelé haladva egyre hidegebb. Éppen ezért a meglepetés erejével hatott az a felfedezés, hogy az utas nélkül felszálló, műszereket vivő kutatóléggömbök kereken 10 kilométer magasságban a légkör olyan rétegébe jutottak, amelyben a hőmérséklet a magasság növekedésével nem csökkent, sőt nagy vastagságú és felfelé fokozatosan melegedő új réteg következik. A kutatók eleinte nem akartak hinni saját eredményeiknek. Attól tartottak, hogy a különös felfedezés tévedés, a felbocsátott műszerek hibájából származik, az ismételt kísérletek azonban igazolták a megfigyelést. A mai utasszállító repülőgépek ebben a korábban nem ismert rétegben közlekednek, ezért a sztratoszféra megfigyelése korunkban mindennapos feladattá vált. Közismert, hogy a mezőgazdasági termelés, de a hidrológia számára is egyik legfontosabb elem a csapadék. Legtöbb termesztett növényünknek, erdőinknek vízellátását a természetes csapadék biztosítja, emiatt a csapadék az egyik legfontosabb termést meghatározó tényező. Ennek jelentőségét azért is hangsúlyoznunk kell, mert hazánk területén a lehulló csapadék mennyisége általában nem elégíti ki a növények által támasztott vízigényt. A csapadék ugyanis térben és időben rendkívül változékony természetű éghajlati elem. Éppen ezért az utóbbi évtizedben a népgazdaság egyes ágai, különösen a korszerű nagyüzemű mezőgazdaság részéről, egyre nagyobb számban és sürgetőbben jelentkeznek olyan igények, amelyeknek kielégítése érdekében szükségessé vált egy-egy terület, nagyobb tájegység csapdék adathalmazának korszerűbb szempontok szerint való elrendezése, feldolgozása. M fél ország számára A kor mai igényeit kielégítő, a csapadékra vonatkozó statisztikai számértékek előállítása, a következtetések levonása igen fontos mezőgazdasági terveink tudományos megalapozása, a további tudományos kutatás és gyakorlat számára. De mindezeken túl, a csapadék területi eloszlásának statisztikai alapokon nyugvó ismerete nagy segítséget jelent a vízgazdálkodási kérdések (ár- mentesítés, öntözés stb.) helyes megoldásánál. Éppen ezért fontos célkitűzés volt az, hogy rendszerezve feldolgozzuk a Tiszántúl területére • vonatkozóan azokat az adatokat, amelyek 1900-tól 1975-ig bemutatják a terület csapadékviszonyait, a csapadékösszegek gyakorisági értékeit. Hazánk területe teljes egészében a Duna vízgyűjtőterületéhez tartozik. Tökéletes vízrajzi egységről azonban mégsem beszélhetünk, mert a folyóvizek részben a határokon túl egyesülnek a Dunával. Néhány kisebb vízfolyáson kívül, ilyen a Dráva és a Tisza. Amíg azonban a Dráva magyarországi vízgyűjtőterülete aránylag csekély, addig a Tisza vízgyűjtő- területe mintegy fele az ország teljes területének. A folyó az Alföld közepén, a határoktól .viszonylag nagy távolságban folyik. Ez a körülmény azt is mutatja, hogy a Tiszának vízgazdálkodásunkban nagy szerepe van, hiszen a fél ország számára nagy fontosságú, hogyan hasz náljuk ki és fel a meglevő vízkincset, miként aknázzuk ki a benne rejlő öntözési, .energiatermelési lehetőségeket, miként küzdjük le a folyó által okozott károkat. A Tisza az ország felének vizeit vezeti le, éppen ezért rendkívüli módon fontos, hogy vízgazdálkodásunk a mezőgazdasági termelés szempontjából jelentős területen milyen mértékű fejlesztés előtt áll. Ha megfigyeljük a Duna magyarországi vízgyűjtőterületeit, akkor megállapíthatjuk, hogy mintegy 30 százalékán van csak az évi csapadékmennyiség 600 milliméter alatt. A terület 70 százalékán meghaladja ezt az értéket, sőt jelentős területeken még a 700 millimétert is. Ezzel szemben a Tisza vízterületének csupán 12 százalékán van a csapadék- mennyiség 600 milliméter felett. A 700 milliméter körüli csapadékmennyiséget csak néhány hegyvidéki területen találjuk, de ez már nem teszi ki a vízgyűjtőterület 2 százalékát sem. Nemcsak évi átlagban előnyösebb a Duna vízgyűjtőterületének helyzete, hanem ott az évi megoszlás is kedvezőbb képet mutat. Köztudomású, hogy hazánkban a csapadék mennyisége a nyáreleji hónapokban — májusban és júniusban — kielégítő, a nyár később időszakában — július, augusztus, szeptember hónapokban — azonban már lényegesen kevesebb. Ezekben a hónapokban a Dunántúl nyugati részén általában az évi mennyiség 11—12 százalékánál több csapadék hull, ezzel • szemben a Tiszántúl középső részén — így Szolnok megyében is — az amúgy is szerényebb évi csapadék- mennyiségeknek már csupán 8—10 százaléka tapasztalható. Ez a különbség az ország nyugati és keleti területe között nyár végén és ősz elején még jobban kiéleződik. Augusztus hónapban például a Duna mellékének 75 százalékán a csapadékmeny- nyiség 60 milliméter felett van, ellenben a Tisza vízgyűjtőjének 70 százalékán alatta marad. Pedig a nyári hónapokban a keleti országrészben a középhőmérséklet magasahb, így a növények vízigénye is nagyobb, mint a hűvösebb nyugati tájakon. Mindezeket figyelembe véve a csapadék bizonytalansága, az aszályosságra való hajlam is jóval nagyobb a Tisza vízgyűjtőterületén, mint a Dunántúlon. Tehát az öntözés a Tiszántúl területén a mezőgazdasági termelés szempontjából igen fontos, esetenként jelentősebb, mint a Dunántúl nyugati részén, ahol csak a vízigényes kultúrák igénylik az öntözést (kertgazdálkodás). Ezzel ellentétben a keleti országrész Szárazabb területein a mezőgazdaság belterjességének növelése érdekében fontos feladat a „szárazabb területek” öntözése, illetve a meglevő berendezések kiterjesztése. Harmada a Dunának Ugyanakkor azonban, amikor a Tisza vízgyűjtőterületén nagyobb a vízszükséglet, sokkal kevesebb a rendelkezésre álló víz tömege. A Duna átlagos vízhozama Budapestnél 2300 köbméter másodpercenként. Ez természetesen erősen ingadozik. Regisztráltak 1947-ben mindössze 632 köbméter vízmeny- nyiséget, alacsony vízállás idején. Az 1944 áprilisi árvíz idején a Duna Budapestnél 6877 köbméter vizet szállított másodpercenként, az előbbinek mintegy tíz és félszeresét. A Tisza közepes, másod- percenkénti vízhozama Vásá- rosnaménynál, a Szamos felvétele után csak 350 köbméter, de mértek már itt alacsony vízállás idején 56 köbmétert is. Árvíz idején viszont a 3000 köbméter fölötti vízmennyiség is előfordul, tehát az előbb említett vízhozam ötvenszeresét Is megtalálhatjuk. Szegednél a középvízhozam már mintegy 700 köbméter, de kis vízkor előfordult, hogy 100 köbméter alatt volt a vízszállítás. Árvíz alkalmával viszont 4000 köbméter fölötti a másodpercenkénti vízhozam. Mindenesetre Szegednél árvizek alkalmával a Tiszán a Duna árvizeihez hasonló mennyiségű víztömeg hömpölyög le'. A Tisza árvizei a folyó, szabályozása után általában gyorsan lefolynak. Így a viszonylag nagy víztömegek csak rövid időre állnak rendelkezésre. Az átlagos vízhozam csak harmadannyi, mint a Duna átlagos víz- mennyisége, ez is csupán a Maros torkolata alatt, az Alföld kicsiny darabján. Tehát a nagyobb vízszükséglethez a Tisza vízgyűjtőterületén sokkal kevesebb víz- mennyiség áll rendelkezésre, mint a Duna vízterületéhez tartozó nyugati országrészben. Gyorsabb megoldást sürget Ezen megállapításokból adódóan a Tisza-völgy vízgazdasági problémái nagy feladatok elé állítják a tervezőket. A mezőgazdasági termelés jobbá és biztonságosabbá tétele számunkra, az elkövetkezendő időszakban kiemelten fontos feladat. Ugyanakkor a csapadékmennyiség ismeretében, annak gyakorisági előfordulását, valamint- nagyságát tudva közismert, hogy az Alföld jelentős része a növényi vegetációs időszakban nem kapja meg a megfelelő vízmennyiséget. A kutatásokból kitűnt, hogy a Tisza-völgy ingadozó vízjárású folyói, általában kevés vízhozamúak. és ez sürgeti a térség vízgazdálkodási feladatainak minél gyorsabb megoldását. Ezeket a következtetéseket vonhattam le a „Csapadékösszegek gyakorisága a Tiszántúlon, 75 évi (1901— 75) megfigyelések alapján” című doktori értekezésemben. Célom az, hogy segítsem az Alföld mezőgazdasági kultúrája színvonalának további emelését, a tudományos elmélet gyakorlatban való hatékonyabb alkalmazását. Pataki Mihály
