Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-01 / 51. szám
Irodalom» művészet 1981. MÁRCIUS 1. eremiát városunkban mindenki ismerte. Szótlanul lépkedett a lova mellett, csak úgy szokásból hordva a vállán az ostort. Azért mondom, hogy szokásból, mert senki sem látta, hogy akár egyszer is rácsapott volna vele a lovára. A lova — meg kell mondanom — sovány, csipás szemű, bozontos sörényű gebe volt. Csoda, hogy egyáltalán meg tudott állni a lábán. Magas, szikár, kissé hajlott hátú ember volt Ieremia. Barázdált, sápadt, kiálló csontozató arcából olyan szelíd kék szem nézett a világba, hogy nekünk, vásott ut- cakölyköknek — akik még Gilka mester úrnak is utánakiáltottunk, hogy Mopszli — eszünkbe sem jutott és nem is merészeltük Ie- remiát csúfolni. Nyáron vizet hordott az embereknek, télen meg napraforgószárat, hogy legyen mivel tüzelniök. Még farkasordító hidegben is lassú, kimért léptekkel rótta az utcát, folyton dúdolva: Lenn a völgyben, a forrásnál, sej édesanyám. .. Nemegyszer megesett, hogy egész napi járkálás után is este üres zsebbel tért haza. Élt a városunkban egy csizmadia is, Lazarnak hívták. Fene nagy úrnak tartotta magát. Felesége, tűzhelye, egy lócája, asztala, kalapácsa, hét pár kaptafája és kilenc gyereke volt. Ha az ember belépett a házába, a gyereksereg zsivaja majd szétvetette a fejét, ö meg, a nagy uraság, engedte, hadd zsibongjanak. Udvariasan leültette vendégét egy háromlábú székre, sarkára akasztotta a lábí- tószíjat, és jókedvűen, csillogó szemmel, szinte hadarva beszélt. — Oda se neki, hadd kiabáljanak. Majd ha megöregszem, milyen segítséget fognak ezek nekem jelenteni. Az ám! Akkor nézze meg majd, szomszéd, micsoda úr a Lazar! Javíthatatlan optimista volt ez a csizmadia. Évenként tizenöt—húsz pár csizmát csinált, ráadásul egy gyereket is. És egyik szebb, mint a másik, rongyaikban úgy ragyogtak, mint arany a sárban. A leg- nagyobbik fiúból — mondta Lazar — csizmadia lesz. Olyan, amilyen még nem volt. Egy pár csizmán annyit fog keresni, amennyit ő maga öt pár csizmáért kap. Az ám! Nem is fogja tudni, mi a szegénység! A legnagyobbik leányka varrónő lesz. Iasa meg, a legkisebb, az hegedűművész. Hegedű- művész! Ha ez hegedül, még a kövek is sírni fognak... Egy hideg, dermesztőén fagyos téli napon a csizmadia összetalálkozott az utcán Ieremiával. — Hallod-e Ieremia bácsi — kezdte a beszédét kezét fázósan fújva, dörzsölgetve —, Gilka mestertől jövök. Egy pár csizmát rendelt a fiának. Előlegnek egy kis napraforgószárat adott. Nem hoznád haza, leremiaV Mi? Nagyon kérlek! Megfagynak a gyerekeim, mert sajnos... — Jó. Másnap Ieremia hazavitte a napraforgószárat, együtt rakták le. Utána a csizmadia betessékelte a Borisz Viesztaru: A vízhordó házba, leültette a háromlábú székre, elkezdte vakargatni az állát, és azt kérdezte: — Mondd, Ieremia, nem kéne megfoltozni a csizmád? Mert tudod, adnék én pénzt neked, de... — Hagyd csak, várhatok — válaszolta a vízhordó. És várt. Várt egy ideig, egy évig, amikor újra összetalálkozott az utcán a csizmadiával. — Tudod, Ieremia, éppen Gilká- tól jövök. A múlt évben nem sikerült az alku, de most megkötöttük, az ám. Addig... — Tudom — szakította félbe a szekeres. — Hazaviszem... És így ment ez évről, évre. Ieremiának nem volt családja, és ahányszor elment a csizmadiához, mindig eljátszott sokáig Iasával, a nagy zenésszel. Tetszett neki a nagy, fekete szemű, barna bőrű, göndör hajú kisfiú. És ha tehette, mindig vitt neki valamiféle édességet meg üveggolyókat. Amikor beköszöntött a szovjethatalom, Ieremia kapott három hold földet, és abbahagyta a vízhordást. De a hosszú sörényű lovát, nyikorgó szekerét megtartotta. A csizmadia meg műhelyfőnök lett az egyik szövetkezetnél. És ha az utcán találkoztak, már messziről, vígan kiáltotta a vízhordónak: — Mit szólsz hozzá Ieremia? Eljött a szép idő nekünk is, apus- kám! Mi? Az ám! De kitört a háború. Azon a napon a város lakói, odahagyva otthonukat, a Vörös Hadsereg visszavonuló egységeivel menekültek. Ieremia is kihúzta szekerét az udvarra, és megkente a kerekeket. Időnként a szeme sarkából odapillantott a Dnyeszter felé áradó tömegre, utána meg, lehajtva fejét, a földet nézte. Keserű gondolatok gyötörték. Menjen? Maradjon? Ugyan mi kötné ide? Ez a rozoga viskó vagy az a három hold föld. amit nemrég kapott? A földet úgyis visszaveszik, mert a bojáré volt. Akkor meg mi marad ? A vízhordás... És ott, a Dnyeszteren túl mi várja? Az ismeretlen bolyongás... Vagy talán az is lehet, hogy meghagyják a földet? Hiszen egész életén keresztül dolgozott... Ebben azonban csak egy pillanatig reménykedett. Dehogyis hagynák meg a földet! Inkább elevenen megnyúznák... Meg kell kenni a szekeret... Egyszerre csak fölriadt. — Ieremia bácsi! Iasa volt. ■ A kisfiú a karjába szökött. A vízhordó simogatta, sokáig simogatta a fekete, göndör fürtöket erős, száraz kezével, melyet, mintha kőrisfából faragtak volna. Ott volt már a csizmadia is, körülötte a sok gyerek. Az asszony újabb csecsemőt tartott az ölében. Lazar nem szegte meg a törvényt. A szovjethatalom örömére még egy gyereket nemzett. Ieremia csak ránézett a barátjára, és máris mondta: — Várjatok, várjatok egy kicsit. Befogom a lovat, és elviszlek benneteket legalább a hídig. A Dnyeszter hídja öt kilométernyire volt. Elindultak. Az úton gépkocsik száguldoztak ide-oda. A szekerek- vágtában rohantak. Ieremia szekerében a csizmadia utódai tíz szólamra sírtak. Lazar pedig, a vízhordó mellett lépkedve, hadonászva magyarázott: — Majd meglátod, Ieremia. Két —három hét múlva visszajövünk, apuskám. Igen, Igen! Nem tesz semmit, hogy most visszavonulunk. .. Igen. A csizmadia valóban javíthatatlan optimista volt. A hídnál feketéllett a tömeg. Katonai egységek meneteltek a front felé, a kiürített lakosság pedig várta, hogy a híd szabaddá váljék. A derült égen egyszerre csak megjelent tíz repülőgép; szárnyukon fekete kereszt volt. Leírhatatlan pánik, jajveszékelés tört ki. Ieremia ölbe kapta Iasát, és futott vele a kavicsbánya gödrébe. — Hová szaladsz? — kiáltott utána a csizmadia. — Azt hiszed, minket keresnek, apuskám? A hidat akarják bombázni. És ott maradt, a szekérnél, kilenc gyerekével. Azt hitte, talán, hogy a bombák csak a hidat érhetik. vagy csak mutatni akarta, milyen bátor. Mert hát a gyereksereggel hova is futhatott volna? Amikor Ieremia karjában Iasá- val, visszatért, nem találta sem Lázárt, sem a szekeret. A füstölgő bombatölcsér alján összetört limlomot, egy csizmadiakalapácsot és egy véres gyerekpapucsot látott. Dermedten állt, és csak akkor tért magához, amikor meghallotta Iasa rémült hangját: — Hol az édesapám? — Édesapád?... Édesapád? Biztosan előrement át a hídon. Nézd csak, szabaddá vált az út.. Gyere, menjünk utána. Átmentek a hídon. Járták Rib- nica zsúfolt utcáit, a sokezernyi láb taposta utakat. Ieremia hallgatott. Csak Iasa kérdezgette mindegyre: — Hol az édesapám? Még most sem látszik? .. .Tizenhárom év telt el azóta. Most az őszön, a kisinyovi állami konzervatórium előtt megállt egy vénember: magas, szikár, kissé hajlott hátú, mélyen ülő, jóságos tekintetű volt a szeme. Mellette egy fekete szemű, cigányos képű göndör hajú, szép legényke. Az öreg Ieremia és Iasa volt. Beléptek. Az öreg köszönt, és odafordult az igazgatóhoz: — Elhoztam a fiút, hogy beírassam önökhöz, az iskolába. Ha lehet, vegyék föl, kérem. Iasát felvették. Az öreg Ieremia egész nap Kisinyov utácit járta; úgy érezte meg kell osztania örömét valakivel. De kivel? merre nézett, ismeretlen arcokat látott. Az autóbuszon egy őszülő hajú parasztasszony ült melléje. Ahogy elhelyezkedett, feléje fordult: — Na, hála istennek, a legkisebb fiút is beadtam mesterségére. Fölcsillant az öreg Ieremia szeme. — Igen? Én is beadtam a fiút iskolába! Hegedűművész lesz. Hegedűművész! Ha ez hegedül majd, még a kövek is sírni fognak... Miszti László fordítása Borisz Viesztaru moldován író Bába Mihály: Meditáció Hajnalban az eső eleredt, cérnaszálaival a földhöz kötötte a felleget. A csatorna-szájak, mint tikkadt vándorok, nyelték az ég vizét. Madár János: Apám Az életnek vége. Bontják arcod falát. Romok fölött keringenek végtelen éjszakák. Bíró László Tévéantennákon varjak tanyáznak. Lábuk alatt Zümmög a világ. Nem érzik. Fáznak. Lekókadt virágfejek. Ülnek a fémrudakon. Nézem őket. Két szemem dupla ablaküveg. Görgey Gábor: Császárszalon , A szerkesztőségi szobában napok óta a szokásosnál nagyobb volt a nyugalom. A rovatvezető egy ideig nem tudta mire vélni a változást, nem is törte a fejét, hogy mi történt, csak az érzékeiben hordozta azt a picike nyugalomadagot, amit a sors juttatott neki. A második napon jött rá, hogy az ok nagyon egyszerű: szobájában nem csöng a telefon. Elromlott. Nem hívja senki. Nem hívják a főhivataltól, hogy a rovat megint nem domborítja ki eléggé. Nem hívja a színházigazgató, hogy tiltakozzék a lap legutóbbi minősíthetetlen kritikája miatt, hiszen az előadás nem csupán elismerő dicséretet, hanem magasztalást érdemelt volna. Nem hívja a lap külső munkatársa, méltatlankodva, miért nem közli végre lírai útibeszámolóját, melyben megírja, hogy New York csupa felhőkarcoló, Párizsban nem lehet parkolni, Rómában antik romok vannak. Velence a lagúnák városa, és Stockholm észak Velencéje. És nem hívja a tűzoltóság sem, hogy helyreigazítást kérjen, mert a vasárnapi novellában úgy tüntettek fel egy tűzoltót, mintha félne a fűztől. Nem hívta senki. Idillikus béke honolt a szobában. Mintha nem is szerkesztőségben lett volna. Jellemző az ember rossz beidegződéseire. hogy bármennyire élvezte ezt a békét, mégis nyomban szólt a titkárságon, jelentsék a hibát. A rovatvezető ennek ellenére még öt napig élvezhette nvu- galmát. mert a telefonközpont nem küldött ki senkit. A szerkesztőségben mindig ugyanaz a szerelő jelent meg, ha baj volt a telefonnal — úgy látszik, most sok dolga akadt, hogy ennyi ideig váratott magára. De ötödnap megjelent. A rovatvezető megkínálta kávéval, cigarettával, mint régi ismerőst. Beszélgettek. A telefonszerelő, miközben szétszedte a készüléket, mentegetőzött, hogy nem jött ki hamarabb. — Drága szerkesztő úr, higgye el, egyszerűen képtelen voltam idekerülni. Any- nyi munkát sóztak rám, hogy a fülem se látszott ki belőle. — Beázások? — Ugyan kérem! Az rutinmunka. Nem hozzám tartozik. — Tudom már, az új belvárosi központ! Ott bizony van mit javítani... ■— Az sem az én asztalom! — intett a szerelő, kiemelt négy csavart, egymás után a szájába vette, és féloldalra húzott ajakkal elmondta, hogy mely minisztériumokban és főhivatalokban kellett átkötnie a különböző különvonalakat. — Kovács elvtárs vonalát elvették, az övét be kellett kapcsolnom Szabó elvtárshoz, Kocsis elvtársét át kellett kötnöm Varga elvtárshoz, akinek eddig csak Kis elvtárshoz volt vonala. Nagy elvtárs most kapott vadonatúj közvetlen vonalat, nem volt könnyű, amíg megoldottam. Utána be kellett kötnöm még ... A telefonszerelőből ömlött a panasz elmúlt napjainak temérdek munkájáról, miközben a készülék belsejében egy kis kábelt kicserélt, egy rossz érintkezést megforrasztott. maid szája sarkából sorra kivette és visszacsavarozta a csavarokat. Mikor felpillantott, a rovatvezető arcán valami szokatlan éberséget látott: szeme kitágult, vonásai megfeszültek. — Szerkesztő úr, valami baj van? — kérdezte a szerelő. — Nem ... dehogy ... ugyan ... — mondta a rovatvezető, és rettentő erőlködéssel igyekezett rögzíteni a hallottakat: kiknek a vonalát hova kötötte az elmúlt napokban a telefonszerelő. Ügy működött az agya. mint egy bonyolult telefonközpont. De nem a belvárosi. A szerelő elment, a készülék, működött. De még mennyire, hogy működött! Nyomban jelentkezett egy színházigazgató, hogy tiltakozzék, utána az útirajz írója, hogy fenyegetőzzön, végül a tűzoltóság helyett ezúttal a kéményseprő vállalat, mert a vasárnapi novellában az író túl sötétre festette egy kéményseprő alakját. De a rovatvezető derűsen, idegeskedés nélkül válaszolt mindenkinek, nem ordított, nem csapta le a kagylót. Majd átment a főszerkesztő szobájába, a lapindító értekezletre. Itt lazán, szinte mellékesen, mint akinek a kisujjában van az ilyesmi, elpo- tyogtatta a megjegyzéseit, hogy közeli napokban milyen változások várhatók bizonyos magas posztokon. A főszerkesztő és kollégái kérdéseire, hogy mindezt hon- nét veszi — csak sejtelmesen mosolygott, mint akinek van mit eltitkolnia. Ebben a mosolyban nagyon magas kapcsolatok fénye derengett. Senki nem vette komolyan. Bezzeg komolyan vették három nap múlva! Amikor megérkezett a laphoz a kommüniké, melyben nyilvánosságra hozták a személyi változásokat, pontosan úgy, ahogy ő az értekezleten félvállról jelezte. Kollégái körében nagyra nőtt a tekintélye. Most már a bebizonyosodott magas kapcsolatok láthatatlan glóriája lebegett fölötte. Az ugrásszerű presztízsnövekedés hullámhegyén lovagolva végre megvalósíthatta régi tervét. amit eddig még mindig elgáncsoltak. Átszervezte az egész rovatot. Az átszervezés kihirdetésének napján, miután a nyomdába lement a másnapi anyag, elégedetten, ruganyos léptekkel hagyta el a szerkesztőség épületét. Ügy döntött, felugrik a Császár-szalonba, ruhát próbálni. Császár úr már napokkal előbb telefonált, hogy a ruha próbára kész. Császár úr belvárosi ruhaszalonja régi, finom. Datinás intézmény. De intézmény maga Császár úr is. aki valaha egész emeletet bérelt, sok emberrel dolgozott, csakis magas személyiségeknek az ántivilág- ban. Ma kétszoba-hallos lakásra zsugorodott az egykori elegáns ruhaszalon. Császár úr, aki túl van a hetvenen, egyedül dolgozik — ámde ma is csupa magas poszton működő személyiségnek. Néha ugyan összetéveszti valamelyik 1930-as nagykövetünket a maival — de egyébként komolyabb zökkenők nélkül teszi át a maga szabósági gyakorlatába a garnitúraváltásokat. Császár úr életvidám, jó humorú ember — talán azért, mert agglegény maradt. Férfiszalonjának falairól vonzó hölgyek lenge ruházatú csapata mosolyog az éppen nadrágját váltó vendégre. — Hallom, a szerkesztő úr átmegy a Magyar Színházhoz — mondta Császár úr, miközben a rovatvezető zakójának vállát igazította. — Én? Minek? — Igazgatónak. — Ugyan már! Hol hallotta ezt a pletykát? Nem is értek a színházhoz. — Na és! — mondta Császár úr tömören, mert a szakma évtizedei sok bölcsességet csöpögtettek belé. Több szót nem vesztegettek az ügyre. A rovatvezető el is felejtette az egészet. Másnap délutánig. Amikor behívatták a minisztériumba, és közölték vele, hogy rábízzák a Magyar Színház igazgatói posztját. A rovatvezető elfogadta a megbízást. Este, otthonról, felhívta Császár urat. Közölte a hírt, majd megkérdezte: — Honnét tudta? Csak nem járt a napokban telefonszerelő Császár úrnál? — Az nem — mondta Császár úr —. de Fejes elvtárs új ruhát csináltatott. És próba közben miről beszélgessen az ember? — Értem. A főszerkesztőm most ideges, hogy ki lesz az utódom. Azt persze nem tetszik tudni... — Már hogyne tudnám! — méltatlankodott Császár úr. — Ma volt itt Németh elvtárs ruhát próbálni. Nyugodtan felhívhatja a főszerkesztőt, hogy Horváth megy át hozzá a Horgászok Lapjától. Az újdonsült színházdirektor felhívta Horváthot. Horváth nagyot röhögött a jó viccen. Másnapig. Amikor kinevezték.
