Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-01 / 51. szám
1981. MÁRCIUS 1. Irodalom» művészet 9 Amikor elindultak, minden ragyogott. Száraz volt az út, sütött a Nap, nem mozdult" a levegő. Hihetetlenül verőfényes téli nap volt. Kati dudorá- szott, csak úgy halkan, magának, és egyik cigarettát a másik után szívta. Nemigen beszélgettek, Lajos vezetett — a kis Trabant „jól húzott”, mintha ő is élvezné az utat. Pedig közel kétszázezer kilométer volt már benne. — Kapcsold be... — ajánlotta Lajos, a kesztyűtartóból elővett rádiót odanyújtotta a feleségének." Az időjárásjelentés végét mondták: „Erős ködösödés, párásodás...” — Jó vicc... — nevetett fel Kati. — Hol van itt ködösödés, párá- . sodás.. ? Valóságos nyár van! Űjabb hosszú csend következett, mert Kati újra elzárta a rádiót. Ezek a hosszú alföldi utak nem jelentettek már számukra változatosságot, bár nagyon szerették. Ki tudja, hányszor megtették már keresztben és hosszában ezt az utat? És szinte egymás gondolatait is ismerték. Csak Lajos mondta időnként, hogy nem kellene annyi cigarettát szívni, — persze, ő nem dohányos... Ilyenkor. Kati egy ideig valóban nem gyújtott rá, de aztán újra zőrrent a papír, sercent a gyufa. — Csak még ezt az egyet... Egymás után maradtak el a tanyák, a faluk. Itt-ott megelőzte őket egy-egy gyorsabban igyekvő kocsi, nem volt nagy a forgalom. Az egyik útkanyarban faluszéli kerekes kút tűnt fel, majd gyorsan elmaradt mögöttük. — Na, mitől híres ez a kút, em- lékszel-e? — mosolygott Kati a férjére és várta a választ. — Itt estél el a kerékpárral, amikor az első túráról hazafelé tartottunk — mondta, szinte lec- keszerűen, mert ez a kis epizód mindannyiszor eszükbe jutott, valahányszor erre jártak. — Itt mostuk ki a sebet a térdeden... mikor volt... ? — Hat éve... legalább hat, de lehet, hogy hét is van már... Kicsit vitáztak rajta, hogy hat, vagy hét éve lehetett, de pontosan emlékeztek mindketten, így hamar tisztázódott. Az emlék ott lengett a rozsdás kút körül, és az autó benzingőzös levegőjében. De aztán kivitte a huzat — Kati kiszellőztette a kocsit. Alkonyodni kezdett. Imitt-amott már fel kellett villantani a reflektorokat, ha valami feltűnt a távolban. — Mondjál valamit... vagy kapcsold be a rádiót... Kati azonban nem kapcsolta be a rádiót, és hallgatott. Mereven nézte az utat a kocsi előtt. Navigált, szólt, jelzett, ha valami rendkívülit észlelt az úton. Ez a szerep mindig az övé volt, szerette is, értette is. — Valahol narancsot kellene venni... — szólalt meg ismét Lajos, és mindketten tudták, hogy a Antalfy István; KOD nagy beteg Duckóra gondolt. Duckó, Lajos húga volt, vékony, törékeny kislány, nagyon beteg, hosszú ideje már... Érdekes, hogy édesapa, aki világéletében soha nem volt beteg, nem tudja elképzelni, mi ez a betegség. Nem akarja elhinni... apa egy másik világban él..., ha türelme van hozzá, keresztrejtvényeket fejt, totó variációkat dolgoz ki... nyugdíjas, de mindig tesz-vesz valamit Valamennyi útba eső üzlet előtt megálltak, narancsot kerestek, de hiába. Nincs, nincs, nincs. Már nem is hitték, hogy egyáltalán sikerül venni, de amikor a város hatósugarába kerültek, egy kis zöldségesboltban, szinte mintha csak rájuk vártak volna; ott virítottak a szép, egészséges gyümölcsök. Kati szinte ujjongott, úgy örült, mint valami gyerek. — Csakhogy kaptunk! Nem is hittem már! Mennyire szereti a kis Duckó!... Boldog volt, magához szorította a csomagot, aztán letette maga mellé az ülésre, és indultak tovább. Sötét lett hirtelen. A sötétség gél együtt sűrű köd szállt az útra és a tájra. Már szinte csak lépésben haladhattak. Lajos vasidegekkel vezette a kocsit — nem türelmetlenkedett, nem mérgelődött. Már több mint háromszáz kilométer volt mögöttük, a Dunántúlról a Tiszántúlra, és ezek az utolsó kilométerek. De most már teljes a sötétség és sűrű a köd... — Tudnál adni egy kis tejet? Kati elővette a csatos üveget, amibe elindulás előtt forró tejet töltött. Már langyosnak sem volt mondható. — Vigyázz... ne játssz! — Ne félj! Szemét le sem vette az útról, baljába fogta az üveget és úgy kortyolt belőle, míg ki nem ürült. Kati az útra készített pogácsából falatozott és nyújtott egy-egy darabkát Lajosnak. .. .Amikor beértek a városba és megálltak a ház előtt, ahová ilyen hosszú út vezetett, az ablak mögött meglibbent a függöny, valaki kinézett, s mire a csomagokkal be- cihelődtek, a kapu zárjában már fordult a kulcs, Dezső házikabátban, papucsban fogadta az érkezőket. — Normálisak vagytok.. ? — nevetett hangosan az érkezőkre. — Ilyen időben... ? A tél kellős közepén. .. na, gyertek, összefagyott vándorok! D ói esett a fűtött szoba melege, apa és édesanya csodálkozó öröme, Duckó fáradt mosolya — és mentegetőzni sem kellett. Mindenki örült, mindenki boldog volt. Lajos levette a szemüvegét, mert bepárásodott, és most érezte a nagy fáradtságot, de csak érezte, — nem mutatta. És amikor Duckó átvette a narancsot, és azt kérdezte; milyen volt az út, szinte harsányan mondta: — Nagyszerű! Gyönyörő időnk volt! Ragyogott a Nap! A kis beteg megcsóválta a fejét, elmosolyodott, vékonyka mutatóujjával megfenyegette a bátyját: —•. Nana! Tudod, hogy hazudni nem szabad... Konczek József: Bölcselet A levegő, a föld, a tűz, a víz, a négy elem helyett, filozófus, mutasd meg nekünk a lelkedet! Empedoklész, azt mondd meg, hogy mit, miért, hogyan, hová? Nem követlek én különben gondolatban sem tovább. Tedd az ürességet földdé, s mondd neki, hogy boldogan érezze meg magát végre, teste, lélegzése van. S hideg fővel nevezd meg a materiális okot, minden mélyén megdöbbent hű sóvárgás dobog. Szenvedély, mely megszenvedi a történetet, eget, földet, tüzet, vizet, tudni, miképpen lehet. Mózes Lajos: Subidubi, znap este szokvány iskolabuli volt. Dagadt kilógott egy üveg borért, mi pedig türelmesen ültünk a fal mellé sorolt székeken, mint megannyi kisangyal, sötétkék öltöny, fehér ing, diszkrét nyakkendő. Figyelmesen bámulva a fonnyadt nagyünnepi dekorációkat, és a lányokat, akik szintén szépen voltak felöltözve, sötétkék rakott szoknya, fehér blúz, esetenként magassarkú körömcipő. Nehezen indult be a buli, kevesen táncoltak. Hiába biztattak bennünket a szakoktatók, táncoljunk, az isten szerelméért, ne maradjunk szégyenben a szomszédos iparitanuló iskola lánynövendékei előtt ,mert legközelebb népi jönnek el. Mindenkinek akadt kifogása. „Mester elvtárs, fáj a lábam, ráesett tegnap a fájrontkulcs”, meg effélék, amiken jót lehetett röhögni. A lemezjátszóról jó zene szólt. Minden ötödik szám twist. Csalogatónak. Egyébként Zárai és Vámosi ment, és a Párizsban szép a nyár. Csudajó! — mondta Péntek. — Idehallani a Diri fogcsi- korgatását minden ötödik számnál! Mielőtt a lányiskola növendékei megérkeztek volna, a Diri nagy beszédet tartott. Arról, hogy ne éljünk vissza a bizalmával, ne viselkedjünk úgy. mint a huligánok, mert kicsapatás, igazgatói intő, ösztöndíj-csökkentés — nem beszélve természetesen a MüM 24-es eddigi, makulátlan hírnevéről. Értettünk mi a jó szóból, és kárör- vendően figyeltük a kollégistákat, akiknek kötelező volt táncolniuk, nem bújhattak ki alóla. A lányok jól elkülönülve ácso- rogtak a lemezjátszó körül, és a szemközti fal mellé sorolt székeken üldögéltek. Nézegetések és ne- vetgélések estek ugyan mindkét részről, szemezgettünk, azonban senki nem akarta ennél jobban elkötelezni magát. Végül megjött Dagadt, üzent értem egy kollégistával. Kint a vécén, a sűrű cigaretta- füstben ott huszonegyezett az iskola progresszív élcsapata, a harmadikosok. Aznap ösztöndíj-osztás is volt, tíz—húszforintos ütések estek egy lapra. Dugóhúzó került, iszogattunk. Asztali fehér volt, literes. Visszaballagtunk, ahogy a bor elfogyott. Bent a helyzet változatlan volt. Néhány pár táncolt a hatalmas majomszigetek között, és a két iskola szakoktató és tanári kara össze-vissza rohangált, kö- nyörgött, fenyegetőzött: — „táncoljatok, mert legközelebb nem lesz buli!” De a tömeg öntörvényeinek en- gedelmfeskedve rágógumizott és bámult, halaszthatatlan dolgokról beszélgetett, a táncra váró lánycsapatokra ügyet sem vetve, akik közül a rámenősebbek már egymással táncoltak, amit azért mindenki megnézett. A magyartanár, a Vizi- csirke is kivette a részét a közöski lencszázhatvan kettő ségteremtésből. Mint cserkészkorában, olyan fiatalosan twistéit. Majd hirtelen odaintett valakit — Vedd át, fiam a táncosom, nekem halaszthatatlan dolgom van! — és átrohant a terem másik végébe, újból megcsinálni ezt a trükköt amit már mindenki ismert, csak a lányok nem. Dagadtnak is a barnák tetszettek, mint nekem. Pénteknek pedig a szőkék. Mustrálgattuk a lánycsapatot, végül megállapodtunk három lánynál, akik a sarokban ácsorogtak, nem a széksoron ülve bociarccal várakoztak. Két szőke volt, és egy barna. Felkértük őket, és kört formázva twisteltünk. Bőrdíszművesek voltak. Egy osztályba jártak, mint mi. Amikor lassú szám jött az élénk barnát választottam, hiába akart Dagadt elém tolakodni. Bemutatkoztunk, Évának hívták. Ringatóztunk a szám ritmusára, de inkább egymás testére figyelve. Tetszett, hogy nem kellett a kezét fogni, hanem mindkét kézzel a derekát lehetett. A Diri rosszallóan bámult bennünket, a többiek mind fogták egymás kezét. Láttam rajta, legszívesebben előkapná a Kis- noteszét: „na, ki az osztályfőnököd, kispajtás?”, de az ünnepi alkalom miatt nem teheti. Kérdeztem a lánytól, tudja-e, hogy úgy hívják, mint a világ első nőjét. Ezen nagyot nevetett, hozzám bújt, mintha igen régen, ismernénk egymást, és azt válaszolta, hogy tudta eddig is, de még így nem is gondolt rá, kár, hogy engem nem Ádámnak hívnak. Németh Lehel énekelte a „Reszket a hold a tó vizén”-t, a színezüst fényekkel együtt, és igen jól éreztük magunkat, hiába bámult a Diri, és hiába pislogott a Dagadt. — Mi is innánk egy kis bort — mondták a lányok, amikor szünetet rendelt el a Diri, és kifelé tolongtunk a folyosóra. Nem kérettük magunkat, mivel úgy voltunk vele, ha egy nő inni akar, az már fél siker. Kilógtunk a hétsó kijáraton. A főkapunál a kollégium Vezetője őrködött. A kocsmába csak Dagadt ment be. Mi kint ültünk a téren, a pad támláján kuporogva, és szidtuk a bulit. Sztorikat meséltünk az iskolaigazgatóinkról, és a tanárokról. Nagyokat röhögtünk mindenen, mert minden nagyon nevetségesnek tűnt. Az üveg bor hamar elfogyott, meg sem éreztük. A másodikért én mentem be a csereüveggel. Bent alaposan kiríttam az öreg újpesti vagányok és szokásos iddogálók közül, fehér ingemmel, félrefésült hajammal. — Hová viszed azt a bort, husikám? — mosolygott rám a kövér pénztárosnő. Ez az üveg bor már lassabban fogyott. Ültünk a pad támláján, hűvös volt, november vége. Páronként átkaroltuk egymás derekát, cigiztünk, és kortyolgattuk a bort. A rendőr jól megnézett bennünket, de végül nem jött oda igazoltatni. Majd az üres üveget a pad alá rejtve elindultunk az iskola felé. Összeölelkezve mentünk, és mire felfigyeltem, Dagadt és Péntek, és a hozzájuk tartozó lányok elmaradtak. Így aztán nagy ívben kikerültük az iskolát, és barangoltunk a kiskertes kockaházak sorfala között, míg egy térre jutottunk. — Üljünk le — mondtam. Leültünk. A lány kifelé fordulva, ahogy szokás, én pedig befelé. Így szembekerülve rövid ölelkezés után csókolózni kezdtünk. Előbb csak finoman, udvariasan, később egyre inkább belelendülve. Simogattam a melleit, a ruhán át érezve kemény bimbóit, még később a combját, felfelé botorkálva kérges kezemmel az öle felé, de ő átkarolt és a fülembe súgva kérte — ne itt. — Ekkor rágyújtottunk egy cigire, nem is szívtuk el teljesen, felálltunk, és mentünk visszafelé az iskolához. Fogtuk egymás kezét, és nevettünk a ránk acsarkodó házőrző kutyák dühén. Szótlanul, átölelve egymást, sétáltunk a hideg és ismeretlen utcákon. Törtem a fejem, vajon hol lehetne együtt lenni. A Duna-part hideg, esett délelőtt az eső. Otthon pedig a szüleim békésen és éberen, ügyelve a szülői ház becsületére. Dagadt és Péntek jutottak eszembe, hogy valahol ők is ugyanígy kóborolnak. Ügy éreztem, jobb lenrte együtt sétálni, talán akkor nem néznének meg bennünket annyira az éjszakai járókelők, nem mernének úgy nézni. Egyre rövidebb csókok, egymás szeme és keze a nyirkos, szitáló esőben, lámpafény, és keserű cigaretták. Már nem tudtam, merre járunk. Házak, sarkok, és gyárfalak, időnként éjszakai villamosmegálló, felkiáltójelként és zizegő neonok. Kézenfogva mentünk, néha megálltunk, csókolóztunk vagy énekeltünk, úgy éreztem ez a reménytelen éjszakai séta egy életre ösz- szeköt bennünket, míg egy helyen a lány megállt. — Itt lakom — mondta. Nem nézett rám. félszeg tartással állt. — Mindenki otthon van — mondta nagysokára. Átölelt, hozzám bújt. T- Nem lehet, majd máskor. Találkozót beszéltünk meg másnapra. Még egy cigaretta, és még néhány rövidebb csók, és arcsimo- gatások. égis ,igen csalódottan mentem hazafelé, arra gondolva, milyen szomorú az, hogy ő mégis tudta, merre lakik, és ettől most minden más. És kereshetem az utat a Váci út felé, amikor mindenki alszik, és sehol egy ember. Összeállította: Eékasy Ildikó
