Szolnok Megyei Néplap, 1981. március (32. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-22 / 69. szám

4

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1981. MÁRCIUS 22.

Évtizedek

riadókészültségben

Az életben vannak tragikomikus helyzetek. Dr. Be- sze Pál cukorgyári orvos is említ egyet:

— Már Pest-közeiben szóltak az ágyúk, amikor elvégeztem az egyetemet. A nagy zűrzavar előtti utolsó percek voltak azok. A professzorom már be se jött az egyetemre, úgy kellett kivinni hozzá Hűvösvölgybe aláíratni a diplomát. Nem sokkal utána a budai tízes hadikórházba kerültem. Sok volt a beteg, és valaki kitalálta, hogy misét kell rendezni a kórteremben. Alig, hogy nekikészülődött a pap, egy akna becsapott a kórterem sarkába. Amikor a por elült, szemrevételeztük egymást. Mindenki épségben megvolt, lehetett volna folytatni a misét, de a pap közben kereket oldott.

Százával hordták az ostrom sebesültjeit, és soha nem fogyott el a sor.

— Se villany, se víz nem volt, pincében, gyertyafénynél végeztük a műtéteket. Sokszor kilátástalannak látta munkáját az ember, hiszen a sterilitás minimális követelményeit se tudtuk betartani. Csak a halállal, a nyomorúsággal, a kétségbeeséssel találkoztunk. A halottak úgy feküdtek egymás tetején, mint a prizmába rakott répa. Az egésznapi munka után szívesen vállaltunk éjszakai ügyeletet is, mert annak a díja három szelet, olajban sült katonakenyér volt.

Az pedig felbecsülhetetlen értéket jelentett azokban a napokban.

1945. februárjának elején a szovjetek kezére került a kórház.

— Akkor már könnyebben voltunk, mert tőlük kaptunk gyógyszereket,, és az ápolónőik is segítettek. Amikor már volt villany, víz és gyógyszer, akkor orvosnak érezhette magát az ember, nem kellett kilátástalanul, kétségbesetten vergődnie. És azt mondani sem kell, hogy rendkívül felemelő érzés egy orvos számára, ha meg tudja menteni valakinek az életét.

Budáról a ceglédi hadifogolykórházba, onnan meg a jászladányi szülői ház közelébe, a szolnoki kórházba vezetett dr. Besze Pál útja. Nem a véletlen vezérelte, korábban szigorló orvosként dolgozott ott. A sebészetre került, és ott volt 1947-ig.

— Közben üzemorvosi teendőket is elláttam, — főleg a Szolnoki Cukorgyárnál. Az orvosi ellátásért melaszt és sárgacukrot adott a gyár. Ezeket a termékeket Pestre vittük, és kötszerért, gyógyszerért cseréltük.

Az infláció évei voltak ezek, az orvosok keresetének sem volt értéke.

— Nagyon kellett igyekeznünk, ha a fizetésünkért egy körömreszelőt akartunk vásárolni, mert másnap már arra sem futotta. Még szerencse, hogy néhány betegünk tojással kedveskedett. Azt főztük borban, azon éltünk.

Aztán kiegyensúlyozottabb és boldogabb évek köszöntöttek rá. Megnősült, Jászszent- andrásra került. 1949-ben tért vissza Szolnokra. Akkor épült fel a cukorgyári üzemorvosi rendelő. A régi ismeretség és megbecsülés alapján esett rá a választás. Azóta is ott dolgozik, azzal a különbséggel, hogy most már nemcsak a gyári dolgozók, hanem az üzem környékén élők egészségére is ő ügyel. Többnyire azok is a cukorgyárhoz kötődnek. így aztán nem csoda, ha betegeit — jó részüket már születésüktől fogva •— személyesen ismeri, legtöbbjüknek családi életét is.

— A hosszabb ismeretség növeli az orvos iránti bizalmat. Jobban kitárulkozik előtte a beteg. A családi és munkakörülményi ismeretek birtokában az üzemorvos könnyebben tud tanácsot adni. Én még azt is tudom, hogy ki milyen tiszta ruhában szokott dolgozni, használja-e a védőfelszerelést vagy a védőkenőcsöt. Az ilyesmit csak az üzemorvos tudhatja, hiszen ő naponta

láthatja a betegeit. A körzeti orvos nem rendelkezhet ilyen ismeretekkel.

Dr. Besze Pál 1949-től kezdve visel tanácstagi tisztséget. 1952-től a legutóbbi tanácsválasztásig a városi tanács végrehajtó bizottságának is tagja volt. A javaslattételekkel és a döntésekben való részvétellel ő is tevékeny formálója volt a megyeszékhely fejlődésének. Gondoljuk csak meg: ennyi idő alatt csupán a Tiszamen- ti Vegyiművekben tízegynéhány gyár épült. Valameny- nyi lakótelepünk az új Tisza- híd, a vasútállomás és megannyi létesítmény születése ezekhez az évtizedekhez kötődik. Dr. Besze Pált talán kimondatlanul is a háborús évek emléke serkentette az építőmunka segítésére.

— Ha az ember magáénak érzi a várost, tenni is tud érte. Én mindig szerettem Szolnokot. Lehet, hogyha valaki egy világvárosból érkezik ide, szegényesnek, kicsinek találja a megyeszékhelyet, — de aki ismerte a régi Szolnokot, az tudja értékelni a fejlődést.

Dr. Besze Pál lánya szintén orvos, fia pedig fogtechnikus. Ügy látszik, családi hagyománnyá válik náluk az emberek egészségének védelme. Felesége meghalt. Nyolcvanhat éves édesanyjával él együtt. Van két unokája. Amikor rájuk terelődik a szó, derű önti el az arcát!

— Minden vasárnap megvan a program...

Talán a legszebb program, ami egy nagyapa számára adódhat. És szívbéli megnyugvás, kikapcsolódás is egy olyan ember számára, akinek évtizedei mindig a másokért való riadókészültségben teltek el.

Simon Béla

RÉZKARC, AKVARELL, POSZTER

KERETEK KÖZÖTT

A keret elhatárol, lezár. Ám van még egy tulajdonsága: amit körbefog, azt egyúttal ki is emeli környezetéből. Tudja ezt mindenki, aki valaha képet akasztott a szobája falára, és tetszéssel nézte, hogy az ízlése szerint szép kép hogyan érvényesül — nem utolsósorban a keret jóvoltából. S mert csaknem nyolcvanezren lakják Szolnokot, s mert bizonyára nincs lakószoba, amelyben ne függne néhány kép, szükség van képkeretező mesterekre is. Az Építő-, Javító- és Szolgáltató Vállalat illetékes ebben az ügyben, pontosabban annak a Sallai utcában működő részlege. Mit mond erről a részleg vezetője, Kovács Mihály?

— Valóban nagy szükség van a képkeretező szakemberekre — kezdi válaszát a részlegvezető. — Sajnos, nekünk sincs belőle elegendő: hónapok óta keresünk például üvegezőket, eredménytelenül.

— Nagy talán a konkurencia?

— Néha azt mondom: bár lenne nagyobb! Két kisiparosról- tudok, aki Szolnokon még vállal képkeretezést. De másban látom a bajok gyökerét: megcsappant a tekintélye ennek a szakmának js. Képkeretező — ez nem hangzik valami sikkesen manapság.

— Hány embert foglalkoztatnak? '

— Jelenleg nyolcán vagyunk. A létszám nagyobbik hányada az intézmények és a háztartások igényeit elégítik ki: ők üvegezik az ajtókat, az ablakokat, de hozzájuk tartozik a keretek be- üvegézése is. A kereteket pedig az egyik nődolgozónk készíti, aki remekül- érti a dolgát. Nem csoda, hisz édesapja — mint kisiparos — hatvan évig űzte ezt a foglalkozást.

— Mekkora a forgalmuk?

— Ezt már Krejcséri-k Ká- rolynétól, az ügyes kezű keretkészítőtől kérdezem.

— A múlt hónapban legalább kétszáz keretet készítettem — válaszolja — Ez ugyan több az átlagosnál, de nem sokkal.

— Milyen anyagokkal dolgozik?

— Az értékes olajfestmények általában gipszmintákkal díszítdtt, hronzarannyal bevont keretet kapnak. A rézkarcokat és az akvarelle- ket egyszerű, natúr színű lécekkel övezzük, bár olykor

— a megrendelő kívánságára — ezeket átszínezzük' barnára vagy feketére, ahogy az alkotás szín összetétele megkívánja

Körülbelül harminc új, keret övezte kép sorakozik út- rakészen a polcokon.

— Olajfestményt egyet talál közöttük — segít a tájékozódásban Krejcsérikné. — Azt a keveset, ami,t hoznak, igyekszünk gyorsan bekeretezni, s visszaadni a gazdájának, mert a tulajdonosaikhoz hasonlóan mi is féltjük őket. Híres, régi festők alkotásairól készült reprodukciót viszont négyet vagy ötöt is mutathatok.

A készlet nagyobbik felét azonban oklevelek és fényképek teszik ki, fehérben-fe- ketében, színesben és olykor bizony színezettben, is.

Nagyon távolra vezetne annak kutatása, hogy hol kell keresnünk az ízlésbeli elmaradottság, a silányat szépnek érző, hamis ízlés gyökereit S ugyancsak lehangoló volna az így elénk táruló kép, ha- az ízlés „frontját” nem tartanák makacsul a rézkarcok. a linómetszetek. Továbbá, ha nem terjednének örvendetes gyorsasággal a régi nagv mesterek műveiről készített. jó minőségű reprodukciók. De szerencsére terjednek. s ez — különösen ha a 15—20 évvel ezelőtti giccs- áradatra gondolunk — már valami.

— káposztás —

A pofon anatómiája

„Kedves Szülők! Tudatom, hogy gyermekük magatartása erősen kifogásolható. Az órán rendetlen, a szünetekben pofozkodik. Kérem, fegyelmezzék!” A részlet, — egy iskolai üzenőfüzetből, — nem szól arról, hogy miként fegyelmezzék a szülők a rendetlen, pofozkodó gyereküket. Sejthető, hogy a tanárnő pedagógiai módszerei valószínűleg csődöt mondtak, a szép szó, a példamutatás nem segített. Hatékonyabb eszközökre van szükség a szülők nevelési kelléktárából.

ízlések és ...

A pofont alighanem az első szavak között tanulja meg a kisgyerek. S nemcsak a szót, hanem a fogalmat is, mint az akarat érvényesítésének egy lehetséges formáját. A szókapcsolat: pofon vág, pofon üt eredendően az arcul csapást jelentette. Előbbi formájában inkább népies megfogalmazás, a művelt köznyelv finomabban fejezte ki ugyanezt, különbséget téve emberi és állati testrészek között. Hiszen köztudott az állatok szájkörüli részét nevezi pofának a biológia. A durva megfogalmazás ellenére is a népnyelv érzékletesebben fejezi ki a dolog lényegét, árulkodik a cselekvés nem emberhez illő voltáról, s azzal, hogy „vág” valamiféle mélységre is utal. A tágabb értelmezés alapján, ami lélekbe vág azt is pofonnak nevezzük noha a valóságban nem az arcon csattan eí. Talán éppen ezért maradandóbb, klnzóbb, évek múltán is kellemetlen gondolni rá. Általában nem szívesen beszélnek róla, szégyenük akiket, valamilyen valós vagy vélt méltánytalanság, arcul csapás ért.

S mintha elszaporodtak volna az egymásnak adott pofonok! Pofonról beszél az elhagyott feleség, kedves, a pályán sikertelen ember, az egyetemen lemorzsolódott, vagy fel sem vett fiatal, a munkahelyen mellőzött szakember, a gyerekében csalódott szülő. Vagy talán csak érzékenyebbek lettünk?

A pofonok megítélése erősen szubjektív, van aki már azt is megérzi, majd belefásul, ami másnak fel sem tűnik. ízlések és pofonok — a közmondás szerint is különböznek. Mi több, van akire ösztönzően hat* — ezt nevezik „szeretetből” adott pofonnak — másokat visszavet, befelé fordít.

„Pofon“ ötszázért

Az iskolából a felszaba- duluás után kitiltatott a pofozkodás, a testi fenyítés. Ami a tanár—diák viszonyban többnyire érvényesül is. Egy végső érvként „meggyőzésként” elcsattanó pofon szinte országos visszhangot vált ki, már-már bekerül a pedagógia történetébe, a híres makarenkói mellé.

A pofon nyomában — amely egy általános iskolai kollégiumban nem csattant ugyan — egy takaros tanya ajtaján kopogtatunk. Az anya még most is megalá- zottnak érzi magát a fiátért sérelem miatt. Mintha Nyilas Misiről beszélne:

— Egy hétvégén vörösre sírt szemekkel jött haza a gyerek. Azt hittem rossz jegyet kapott, hiszen amúgy jó tanuló. Szeretnénk is, ha majd továbbtanulna. Egyre csak azt hajtogatta „Én nem loptam el a pénzt!” Milyen pénzt? — nézek az uramra, az meg énrám értetlenül. „Hát a tanár néniét” — zokogja. Nem vagyunk gazdagok, be kell osztani minden forintot, itt van még a két kisebb gyerek is. De, hogy az én fiam lopott volna? Nem, ezt nem tudtam akkor sem elhinni.

Pedig minden ellene szólt, akárcsak egy jó krimiben. A táskájában megtalálták a „corpus delictit”, a tanárnő ötszáz forintját. A gyerek azt hebegte az igazgatónak, hogy nem tudja, hogy került oda. Aztán később minden

kiderült, egy társa tette a fiú táskájába... „Játékból”.

Majdnem egy év telt el az eset óta. A tanárnő már nincs a kollégiumban. Senki- sem beszélt az ügyrők Ügy tűnik feledésbe merült. Ä harmadik osztályos kisdiák most is jól tanul, csak visz- szahúzódóbb lett. Ha játszanak az udvaron, ő félreáll, az órán a táskájában matat, mintha keresne valamit. Édesanyja szavunkat veszi, hogy nem beszélünk fiával a pénzről.

— Talán majd elfelejti — bizakodik.

Valószínűleg sohasem felejti el, hogy ártatlanul meghurcolták a felnőttek. S ki tudja, milyen irányban fejlődik, alakul majd a személyisége? A gyerekekkel történt igazságtalanságban mindig nagyobb a kockázat, súlyosabb lehet a következmény.

Irodalomban,

színházban

Az „eltévedt” pofonról — többek között — Ady is írt egy novellát. A rövid történet Szabó Gyuri, a nincstelen halászlegény monológjából kerekedik ki. Hősünk naphosszat lesi a vizet várva a szerencsét. De még a hal is elkerüli Gyuri hálóját,, hiszen elhagyta őt Zsuzsika is, szolgálónak állt Pesten „urak kedvesének, kapcarongyának”. Nem jön az már vissza többet sose őhozzá. Emigy perlekedik magában a világgal mikor megmozdul a háló. Húzza Gyuri hétrét görnyedve a zsákmányt, de legszívesebben visszalökné, mikor meglátja a hálóban egy fiatal lány holttestét. Beszél hozzá, szitkozódik, átkozza Zsuzsikát, a kényes úrfikat, s tehetetlen dühében jókorát üt a hulla arcára.

A pofon valódi vagy átvitt értelemben gyakori szereplő az irodalomban. Elindíthat konfliktusokat, látszólag

megoldhat sérelmeket — s ilyenformán találkozhatunk vele a színházban, filmvásznon.

Gyerekkorom nagy színházi csalódása volt, amikor nem jelentek meg az el- agyabugyált Döbrögi testén a kék-lila hurkák, pedig csak úgy csattogott mikor az általunk is buzdított Matyi ütötte-verte. A színház az nem is igazi — morfondíroztam — mert, hogy lehet az ha valakit megvernek, s mégsincs rajta nyoma. Csak később hallottam a kulissza- titokról, hogy a színházi pofon tulajdonképpen csak „kellék” imitáció, valójában nem a színész arcán csattan.

Nem így az élet színpadán.

„Lenyelt“ sérelmek

A középkorú, mindig elegáns asszony időnként sötét szemüveget hord. A munkatársai ilyenkor összesúgnak mögötte: „biztosan megint monoklit kapott a szeme alá”.

— Tudja, az ura féltékeny rá, ha meglátja valakivel beszélgetni, akkor se szó, se beszéd be a kocsmába, s mikor hazamegy „ítéletet hirdet” — játssza a jól ér- tesültet a kolléganője. — Mondtuk már Marikának, hogy hagyja ott, talál ő magának rendes férjet.

Marikának eszébe sem jut, hogy másikat keressen:

— Mi lesz a gyerekekkel akkor, mégis csak az édesapjuk. Meg nem rossz ember, ha nem iszik.

Hány meg hány pofont „nyelnek” le „a gyerekek kedvéért” egymástól a házastársak? Kisebb-nagyobb sérelmek miatt keserítik egymás életét, s arra talán nem is gondolnak, hogy a könnyedén szakított a munkaadójával.

— Az egyetem elvégzése után ez volt az első munkahelyem. Rendesen dolgoztam, szinte makulátlan iratokat, szerződéseket adtam ki a kezemből. Nem mondom dicséretet kaptam eleget, s amikor lehetett, anyagi juttatásokat is. Jól éreztem magam, éreztem, hogy becsülnek, bíznak bennem, minden „rázós” ügyet én kaptam meg. S aztán egyszer csak az egyik előadó — aki akkor járt az egyetem levelező tagozatára — lett a csoportvezető. Mintha fejbe kólintották volna... Napokig gondolkodtam a dolgon, érveltem, vitatkoztam magamban; jó, a diploma nem minden — az enyém mellesleg cum laude minősítésű —, de minden nehéz feladat továbbra is az enyém, a munkámmal változatlanul nem lehetnek elégedetlenek. Akkor miért helyezték fölém? Miért nem neveztek ki engem? Ügy adódott, hogy fehér asztalnál beszélgethettem problémámról — vagy inkább azt hiszem jogos sérelmemről — az osztályvezetővel is. „Ne légy ilyen kicsinyes!” — veregette a vállam. • — „Mi számítunk rád, de nincs még elég tapasztalatod a gyakorlati munkában, nem nevezhettünk ki. Majd eljön annak is az ideje”. Másnap fölmondtám.

— És a második munka- hély?

— Ide csoportvezetőnek jöttem. Itt úgy látszik elég volt a kétéves gyakorlat.

— Az osztályvezető ajtaján kopogtattam.

— Mindössze pár hetes a kinevezésem, örültem neki, s kicsit annak is — bár nem szeretném, ha kárörvendő- nek tartanónajk, — hogy valamiféle elégtételt kaptam az első munkahelyem . állást' hirdet. A volt csoportvezetőm, miután megszerezte a diplomáját, állást változtatott.

Ne dobj vissza kővel

Ha valakit megillet a „lámpás” jelző akkor őt joggal nevezheti így a faluja. A nyugdíjas tanító mintha csak most kezdené a pályát, tele lendülettel. Ügy mondják, ő- „tartja össze” a kórust, a honismereti szakkörbe meg szinte „belebolondí- totta” az embereket. Mindenütt ott van, ahol továbbadhat még valamit egy élet- nyi tapasztalataiból, sokrétű tudásából. Amolyan „mágusféle”, aki mindenre tud gyógyszert, — jellemzi az iskola igazgatója.

A szeretet, a bizalom mindennap odaküld hozzá valakit most is, ügyes-bajos dolgaival. Minden cselekedetén érződik, nagyon szereti az embereket

— Sose kapott „pofont?”

— Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ezt „megúszná” — véli. — Az én életem is egyszer fenn, egyszer lenn volt. Bántottak, —most is úgy érzem, hogy igazságtalanul — de sose ütöttem vissza. A becsület, a szeretet, a szép szó fontosabb volt a sérelmek megtorlásánál. Az élet legfontosabb igazságait úgysem a pofonok döntik el.

Tál! Gizella