Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-08 / 33. szám

1981. FEBRUÁR 8.

Irodalom» művészet

9

mma néni nyolcvanötödik születésnapját jó hangulatban ünnepelte a család. Uzsonnára jöttek a rokonok, mindenki hozott pár szál virágot és egy kis csokoládét. Olyan volt a lakás, mint egy virágüzlet. Mikor elfogytak a vázák, előkerültek a befőt- tes üvegek. Emima néni egyszer sem mulasztotta el, hogy tiltakozzék :

— Ugyan, minek hoztátok? Ilyen vénasszonynak már nem kell ajándék.

Mire a válasz úgy hangzott, hogy legalább ez a kis virág meg édesség igazán jár Emma néninek. Legalább. Ezt a szót senki sem nyomta meg, de minden mondatba belecsúszott, s azt jelentette, hogy tartós ajándékot venni Emma néninek valóban fölösleges pénzkidobás volna, mert először is mindene megvan, a családja gondoskodik róla, másodszor pedig akármilyen jól tartja magát, mégiscsak nyolcvanöt éves, és most már lassan bele kell törődni a gondolatba...

Ezt persze senki nem mondta kii. Talán nem is nagyon gondolta. De azért amikor a családi uzsonna reggelén a város különböző kerületeiben szétszóródott rokonság munkába indult, mindenütt ugyanaz a párbeszéd hangzott el.

r

E

n már mindenkitől félek, aki a tanya felé közeledik, idegentől meg főleg. Ősz felé elnéptelenedik a környék, a leghangosabb kiáltás sem haitik el a legközelebbi házig. Van egy kutyám, de öreg már, mint én, nem ugat az, dehogy ugat, tán még azt se ugatná meg, aki összeszedné éjszáka az aprójószágot. Amíg törte a láncot, nem volt ilyen szelíd, de amióta szabadon csámborog a tanya körül, ha meglát egy idegent, szalad hozzá, és barátkozni akar. Feladta a hamisságát, de sajnálom, hiszen már vagy tizenöt éve szolgál. Amikor az az elvetemült ember fojtogatni kezdett a tanya előtt, nem vak- kantott az egyet se, inkább szaladgált, mint akivel játszanak. Azt hitte az a szerencsétlen, hogy teli van a szalmazsákom ötszázasokkal. A 7 uram nagyon rossz ember volt, de még az se vert meg életiben. Mo$t jött egy ember, ki tudja, honnan, és vénségemre o.Tom-sizáim betörte, mert neki pénz kellett, de honnan? Nincs nekem élire rakva a pénzem, hiába mondtam, ő csak azt hajtogatta: megöllek, te vén kurva, ha nem adod elő a pénzed! Amikor a földre estem az ütésektől, behúzott a kezemnél fogva a szobába a konyhából, behozta a baltát, és azt mondta, ezzel nyitja meg a fejem, ha nem adok neki pénzt. Fel se mertem állni a szoba közepéről, sírtam, könyörögtem, mint egy szaros gyerek. Akartam ijeszteni is, hogy mindjárt hazaér a fisim, aki a városba ment bevásárolni. Neked már nincs fiad, nyanya, mert már te olyan öreg vagy, hogy az unokáid is mind kipusztultak, neked csak pénzed van, de ha nem mondod meg, hol van, a' szomszédaid fognak rád találni, de te már olyan büdös leszel, mint egy hónapod döglött kutya az árokparton. Minden fiókot kiforgatott az a gazember, kereste a pénzem. Mutasd az ujjaidat; te vén szipirtyó! Remegő karomat a fiatalember felé emeltem, de a remegéstől talán nem látta, mi van az ujjamon, megfogta a kezem, és a hatvan év óta le nem húzott gyűrűmet nézte, de az már a sok-sok munkától, a sok mosástól, a kapanyéltől úgy elvékonyodott, és elkeskenyedett, hogy tán harminc forintot se adtak volna érte. Nincs mondtam, sose volt, csak annyi, amennyi egyik hónaptól a másikig elég volt a családnak, azért is mindig keservesen megdolgoztunk napról napra, amióta csak az eszemet tudom. A két malacnak mór halottam a vacsorát követelő visítását. Olyanok voltak, mint a gyerekek, két lábra álltak, az akol deszkájába kapaszkodva habosra ordították a szájuk szélét a jó sűrű moslékért, amit minden délután már jó előre beáztatok nekik. Egy kis levesmaradék, egy kis korpaliszt, egy-két szelet tegnapi kenyér, egy maréknyi árpaliszt, egy pár szem sérült krumpli. ami úgy is megrohadna, ha elvermelném a többi közt, sőt még a többit is megrontaná, ezért küLapok egy jegyzőkönyvből

lön szoktam válogatni a többitől. A kamrában elfér, van egy nagy ládám, valamikor lisztesláda volt. Régen, amikor még élt a család. Már mostanában boltból veszem a lisztet, -mi kell nekem? Öt kiló liszt egy hónapig is elég. Valamikor egy kiló lisztből gyúrtam jó krumplis tésztát, amit mindenki szeretett, ha a férjem nem.kenyérrel eszi még a kifőtt tésztát is. tán még kevés lett volna. Semmi sem tudott boldogabbá tenni, mint amikor a család jóízűen elfogyaszd tóttá, amit főztem. Ezek jártak az eszemben, amikor egy csupor vízzel szembeöntött az a gazember, aki a nem létező pénzemet az életem árán is megakarta szerezni. Én tudtam, hogy van ezerharminc forintom, hiszen az özvegyi nyugdíjat megkaptam tegnap, amiből mindig kifogja a postás az újság árát, a harminc forintot. A tíz forint borravalót sose a hozott pénzből szoktam fizetni, egyszer meg is kérdezte a postás, ugyan áruljam már el, hogy miért viszek inkább magammal, tíz forintot, mintsem abból adnám, amit kapok. Nem árultam el, hogy még szegény anyám mondta, amikor férjhez mentem, hogy ha egy pengő is az, amit kapok, aznap soha senkinek ne adjak belőle, mert akkor sose fog megállni a pénz a háznál. A pénz elgurul, vissza meg csak lábon jön. A kórházban egy hónapig feküdtem, sokáig nem tudtam magamról, tán jobb is, legalább nem ettem magam, hogy mi van odahaza a tanyán. Már menyecske karomban is, a férjem első fizetését egy szép kockás zsebkendőbe kötöttem. Sose sze- retfem a bugyellárist, a zsebkendő is megtette, az aprópénzt a zsebkendő sarkába kötöttem, a papírpénzt szépen becsavartam a zsebkendő két csücskivel átkötöttem, és a keblembe csúsztattam. Jó helye volt ott, nem is veszett el soha egy, fillérem se. Az ezerharminc forint akkor is ott volt a blúzom meg az ingem mögött, ha nem sajnálom meg a szegény malacokat, tán oda se adom, még ha megöl, akkor se. Már besötétedett. Van villany, te vén boszorkány? — kérdezte a fiatalember haragosan. Nincs,' itt még nincs. Nincs rá pénzed, mi...? elhiteted a világgal, hogy nyolcvanéves létedre nincs félretett pénzed, azt akarod, hogy ingyen temessenek el, még a saját koporsódra se gondolsz. Azt hiszed, hogy akik kivénhüdnek, a világból azokat ingyen temetik a föld alá? Tudod te, mennyibe van egy temetés? Ezrekbe, öreglány, ezrekbe, és ezért ne akard velem elhitetni, hogy nem gondoltál rá, hogy temetetlen maradsz. Az arcomról csörgő víz- csep.peket, ami összevegyült a köny- nyeimmel, nem mertem letörölni, mert minden mozdulatomra rám- kiiáltott. Ha még egyszer meg mersz mozdulni, — mondta — a kendőddé:]/ fojtalak meg! A tyúkok már biztosan elültek, igaz este nem nagyon szoktam őket megetetni, inkább reggel, mert reggeltől estig érik meg náluk a tojás. Egész nap csipegetnek a tanya körül, megint nem lesz bemeszelve a tanya, pedig ameddig elérték a tyúkok, mind lecsipegették a me- szet a fal töviről. Tapasztani is kéne, a kúpcserepet elfelejtettem kicserélni,, pedig ha megjön az eső. az egész plafon beázik/ Megígérte nekem Jóska, de a malac- herélés óta nem jött el, biztos ke- veselte az ötven forintot, de nem mondta, mennyit kér, tavaly is annyit adtam neki. Hol a lámpád, te vén szatyor? Az ablakba, a függöny mögött, de azt hiszem, meg kell tölteni, mert tegnap este elszundítottam, és sokat fogyasztott. A petróleumosüveg ott van a kanapé alatt, a belső lábánál. Azért szoktam odatenni, hogy fel ne boruljon. Van még ebbe, amennyi nekem kell, öreglány. A fiatalember öngyújtója mindig elaludt, amikor oldalra fordította a bél felé. Nem ismeri a lámpát, gondoltam. Amikor végre meggyulladt a lámpa, megkönnyebbültem, de hogy mitől, nem tudom, talán az á megszokott kisujj- nyi fény, ami ha nem is tölti be a szobát, a tárgyak kirajzolódnak tőle. Tudok tájékozódni, igaz, én már ismerem a szobát, mint a tenyeremet. Senki nem pakol el előlem semmit, mert húsz éve egyedül élek, és amit reggel az asztalra teszek, az este is ott van. A szoba úgy nézett ki, mint ahová betört a légnyomás az ajtón, és mindent összedobált. Éppen úgy kucorogtam a földpadlón, mint amikor negyvenötben bombázták a szolnoki hidat, meg az állomást, csak akkor nem egyedül, a háborúból hazadobott féllábú férjem, a gyerekek és az unokák is vélünk voltak. Akkor is féltem, de nem így, és nem magamat féltettem, hanem az enyéimet, és mindig azért imádkoztam, hogy csak őket ne érje semmi baj. Na, nyanya, ütött az órád, öt percet adok, és ha nem pakolod elém minden pénzed és pénzzé tehető értéked, te leszel a második halottam. Nem sok pénzem van, fiam, de ami van, azt mind neked adom. Benyúltam a keblembe, és kivettem a zsebkendőbe bugyolált nyugdíjamat. A fiatalember kikapta a kezemből, kibogozta, az aprót is zsebre vágta, a zsebkendőt beledobta az arcomba, és ezt mondta: mire még egyszer jövök, több legyen benne, érted? A balta felemelkedett, és magasra tartott kezeim között éreztem elsuhanni, másra nem emlékszem ...

Iluh István

Összeállította: Ilékasy Ildikó

— Mondd, fiam, Emma néninek mit viszünk?

— Legalább egy kis virágot és csokoládét kellene.

Emma néni szenvedélyesen szerette a csokoládét. De magának

Görgey Gábor:

Hagyaték

nem vásárolt soha édességet. Mindig csak az unokáknak és a rokon gyerekeknek, a születésnapjukon. Takarékosan kiválasztotta a legolcsóbb édességet, amit a gyerekek rendszerint meg sem ettek, néhány hónap után kikerült a szemétbe. Azok jártak jobban, akiknek a nagymama születésnapját követő fél évben volt a születésnapjuk. Ezek finomabb csokoládét kaptak, mert gondos beosztással fél évig tartott, amíg a nagymama a rokonságtól ajándékba kapott édességet visszahordta hozzájuk. Mert bár szenvedélyesen szerette a csokoládét, egyetlen szem bonbont sem engedélyezett magának. A kínszenvedésért kárpótolta az önfeláldozás gyönyöre. S mikor gyűjteményéből egy- egy ilyen dobozt ajándékozott, kicsit ünnepélyessé vált az arca, mintha egy vándordíj ezüst serlegét nyújtaná át. A várt hatás azonban elmaradt,- hiszen a nagy esakoládéáldozat csak benne zajlott le, nem tudott róla senki, s a gyerekek közömbösen rakták oda a7 ő csokoládéját a többihez.

Ilyen apró, belső áldozatokból állt az élete. Értéküket növelte, hogy nem látványos áldozatok voltak, és legtöbbnyire észrevétlenek maradtak. Sosem akart kérkedni velük, annyira nem, hogy bizonyos esetekben még a megtévesztéstől sem riadt vissza. A csalód tagjaiban még valami kimondhatatlan önelégültség is búj- kált, hogy a nagymama mindig mindent kedve szerint csinálhat. Például évtizedek óta tudták róla, hogy a csirkéből csak a hátát és a nyakát szereti. Még bogarasnak is tartották ezért, de ha egyszer ilyen a gusztusa, senki nem akadályozta meg, hogy a csirkének azt a részét egye, amit szeret. Pedig mennyire szerette a csirke mellét meg a combját! Ha egyszer asztalszedés után marad egy comb, biztosan megeszi odakinn a konyhában. De nem maradt soha. és ez őt megnyugvással töltötté el. mert azt jelentette, hogy húsáldozata nélkül nem lakott volna jól mindenki.

A csokoládé- és húsáldozaton kívül még sok áldozat létezett. Például a fürdőáldozat. Csak nagy ünnepek előtt, karácsonykor és húsvétkor fürdött kádban, s mindenki azt hitte, ez valamilyen homályos rituális tiszteletadás. Mert különben részletekben mosakodott, körülményesen és kényelmetlenül, mint gyerekkorában vidéken. Azt mondta, és mindenkit meg is győzött erről, hogy rosszat tesz a szívnek, ha meleg vízbe Ül- Pedig a fürdés volt a legnagyobb testi boldogság számára. Ahogy a meleg végighúzódott a tagjaiban, minden rossz megszűnt benne és körülötte. Miért mondott le erről, félrevezetve környezetét? Mert egyszer kiszámította, hogy egy teli kád helyett két lavór meleg víz annyi villanymegtakarítást jelent a háztartásban, hogy egy év alatt szép kis összeg marad így a fia zsebében. Még csak nem is célzott erre soha, neki elég volt, hogy ő tudja, ..mekkora a tét. És valahányszor eszébe juttott, hogy ezzel a fürdőáldozattal huszonhat év alatt majdnem százezer, forintot

keresett a családnak, szinte zavarba jött és elpirult, olyan büszkeséget érzett.

Tulajdonképpen nem is lett volna magával elégedetlen, ha ef'vik legnagyobb, leküzdhetetlen vágyát teljesítheti. Szeretett volna valami örökséget hagyni maga után. Valami komolyat. Ami örömet szerez, és lendít is az örökösök anyagi helyzetén. Csakhogy nem maradt semmije. Ingatlana nem volt. Az a néhány bútordarab pedig, ami tőle származott, már régen beolvadt a családi közösségbe, senkinek eszébe sem jutott, hogy az valamikor az övé volt. Két gyűrűjét, * arany karkötőjét már régen elajándékozta menyének, unokáinak. Semmi olyan értéke nem volt, amire illett volna a büszke szó: hagyaték.

Álmatlan éjszakákon törte a fejét, hogyan varázsolhatna hagyatékot. Ügy érezte, nem tisztességes dolog úgy meghalni, hogy az ember ne hagyjon semmit az örököseire. Eddig soha semmi baja nem volt a szocializmussal, de most egy' kicsit mérges volt rá. Hogy itt nincsenek lehetőségek. Bezzeg a kapitalizmusban ezer útja van a meggazdagodásnak. Valaki bérel egy kis irodát, ott részvénytársaságot alapít, kibocsátja a részvényeket, máris dől a pénz, a részvények többségét megtartja magának, azok felszöknek- a tőzsdén, és megint dől a pénz. Jó-jó, szocializmus, — de azért az sem kutya odaát!

Vagy például lehetne aranyat ásni. Fiatal korában mennyit olvasott az alaszkai aranyásókról. Sokan elpusztultak, igaz, de aki aranyat talált, annak aztán nem volt több gondja. Itthon minek ásson? Ebben a drága magyar földben nincs arany, egy szem se. Ha nekiállna ásni, szemcsés esetben legfeljebb egy avar sírt találna. Mit kezdjen ’ ő egy avar sírral. Azt hagyja a családjára?

Felmerült benne egy arab olajmező képe is. Vagy ne is beszéljünk olajmezőről, az már túlzás lenne. Elég egy tenyérnyi sivatag. Csak néhány métert kellene fúrni, és máris nagy sugárban szökne fel a nyersolaj, mint a kongresszusi szökőkút a Margitszigeten. Akkor felsrófolná .aiz olaj árát, jól megizzasztaná a kapitalistákat, van azoknak pénzük elég, és máris együtt lenne az ő hagyatéka. Egyszer valamelyik minisztérium előtt meg is szólított egy arab küldöttséget, hogy információkat kérjen tőlük, de azok nem értették, mit akar. Hiába, a nyelvi elszigeteltség sok merész magyar álom szárnyát szegte már.

S egy álmatlan éjszakán megvilágosodott gondolat szólta meg. Rádöbbent, hogy a szocializmus is hagyott nyitva egy kaput, csak nehéz a kaput megtalálni. A lottó itt is milliomossá tehet valakit. Az egészhez már csak egy vízióra van szükség. Nem erőltette a dolgot. Tudta, ha előbb nem, legkésőbb a halálos ágyon a látomás is megérkezik. E pillanattól kezdve megnyugodott. Nem voltak álmat- lán éjszakái többé. Kiegyensúlyozott lelki derű' sugározta be azt a másfél évet, amit a sors e felismerés után még engedélyezett neki.

kkor megfázott, a megfázásból tüdőgyulladás !e«t, s ő tudta, hogy itt a vég. De nem feledke- . zett meg a vízióról, ami az ő hagyatékához még hiányzott, s ami gazdaggá teszi örököseit. Mikor érezite, hogy nagyon gyengül a szíve, hirtelen meglátta, amit várt: szeme előtt fényesen csillogott a látomás. Odahívta ágya mellé a fiát, és kérte, hogy írja, amit mond. Erőtlen hangon, de érthetően sutottogta:

— Egy, tizenhárom, negyvenkettő, nyegyvennyolc, hetvenegy.

És kilehelte lelkét.

Képeinket Meggyes László rajzaiból válogattuk.