Szolnok Megyei Néplap, 1981. február (32. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-08 / 33. szám
r Irodalom, művészet 1981. FEBRUÁR 8. Dessewffy László: Látogatóban egy emigránsnál indenkinek volt egy legjobb barátja ifjúkorában, tehát nekem is. Valamikor siilve-főve együtt voltunk, aztán ritkában, végül már jó, ha félévenként összejöttünk. Az idő múlása persze nem változtatott barátságunk minőségén, bármilyen ritkán találkoztunk is, mindig ott folytattuk, ahol legutóbb abbahagytuk. Mikor aztán találkozásaink nullára egyszerűsödtek, ez mégis feltűnt, s ekkor tudtam meg, hogy legjobb barátom — emigrált. így már érdekesebb lett a dolog, mert mire jó egy itthoni barát? Elintéz ezt-azt, szerez fél kiló májat, esetleg kórházi beutalót, megissza konyaktartalékainkat, vagy megitatja a magáét, de egy emigráns, az egészen más. Meg lehet öt látogatni, jobbik esetben ő maga hív meg, telefonál, üzenget. Hívott ő is, telefonált, sürgetett, s egy kellemes tavaszi délután viszontláttuk egymást. Ha emigránssal találkoztam, engem mindig a? lepett meg, hogy mennyire nem változott. Hosszan vizsgálgattam barátom arcát is, de a legkisebb változást sem tudtam felfedezni rajta. Ha csak azt nem, hogy sokkal nyugodtabb és egész megjelenésében sokkal ápol- tabb volt, mint mi itthon. —Te marha! — mondtam őszinte, régi szeretettel. — Mégis, hogyan tehettél ilyet? Válasz helyett balrátom maga köré mutatott, hogy lássam, mire m.ent emigrációjában. — Emlékszel? — kérdezte, és nyilván a hajdani albérletre célzott, — ahol diákkorunkban tanyáztunk, s a hosszú, hosszú korszakra, míg albérletről-albérlet re onnan társbérletbe éviekéit, azután meg tizenöt évig szorosko- dott családjával abban az egyszo- bában, ahol utoljára találkoztunk. Itt minden egészen más volt. Mifelénk teremnek is beillő szobájában levegősen elhelyezett régi bútorok, óarany rámában metszetek és régi családi képek, az • egyik falon könyvespolc futott végig, szemközt csupa ablak. A holmi egy része ismerős volt, mintha csak gondos másolata volna, ami régi lakásában alig fért, és úgy látszik hiányzott neki idekinn. Ritka szerencsés fló- tás, ha ennyire vitte. Most hirtelen eszembe jut, hogy huszonöt éve egyetlen utazótáskában elfért mindenünk... A fehérre lakkozott szárnyas ajtón át a másik szobára láttam, ott sötétbarnán pácolt, rusztikus bútorok álltak > — ez nagy divat a világnak azon a felén, ahol ízlésük és pénzük egyaránt van az embereknek, és ehhez mérten válogatják össze holmijukat, — a falon régi hímzések és fenn régi tányérok egy hosszú tálason. Micsoda kényelem és visszafogott luxus! A süppedő csendet a halkra állított lémezjátszó ciripelése húzta alá, csemballón Scarlatti-szonátákat játszott egy zseniális zongorista. Hohó, barátom — gondoltam, — te nem fogsz engem elkápráztatni! Az emigrációnak mindig nagy ára van. Mit adtál ezért cserébe? — Éberen figyeltem minden rezdülését, áruló jelre vártam. — És gyökeret tudtál ereszteni idegenben? — Idegen? Mi az, hogy idegen? — csodálkozott. — Ez teljesen egyéni nézőpont dolga. Hiszen többé-kevésbé minden európai nagyváros hasonlít egymásra. Ha turistáskodom, sohasem érzem, hogy idegenben járok. Bécs unokaöccse Párizsnak, és Budapest Bécsnek, Krakkó úgyszintén. A legtöbb várost folyó vágja ketté, egyik oldalán magaslatokkal, a folyó pattján, vagy a hegy tetején régi székesegyház, gótikus házak, palota, vár, odébb barokk paloták, klasszicista középületek, tágas körutak és így tovább ... még Zágrábot, Pozsonyt vagy akár Rómát is ide sorolhatom, a keretek mindenütt egyformák. De n kereteket kitöltő massza, az már nem ugyanaz. És nem bírtam a masszát. — Mindig.és mindenütt az ember a massza, és te itt is az maradtál, a massza kis darabkája. — Az emigráns sorsa még beilleszkedve is az, hogy kívülálljon. Legtöbben szenvednek ettől a helyzettől, én élvezem, hogy nem tartozom többé a masszához, ezért emigráltam abba a városba, amelyet fiatal korom óta elképzeltem magamnak. De hiszen sokszor beszéltünk róla, hogy hol •is szeretnénk élni. Emlékszel még arra, amit Bécsben éreztünk, mikor először jutottunk ki külföldre? —■ Hogyne. Mintha hazaérkeztünk volna. — Én azóta megtaláltam a magyarázatát. A rendetlen, elhanyagolt, zűrzavaros Budapestről jőve; a rendezett jómódú Bécsben, a szép kirakatok, palotasorok, udvarias emberek között, a csendes, tiszta útcán hirtelen ‘szédülés fogott el, mintha a fejére állt világ egyszerre a helyére billent volna, mintha Budapestre érkeztem volna ugyan, de fiatalkorom elképzelt Budapestjére. Akkor értettem meg, hogy nem törvényszerűen kell úgy élnünk, élnem otthon, ahogyan valójában teszem. És ha nem kell, minek éljek úgy? Keresek egy nekem megfelelő várost, és ott olyan életet alakítok ki, amilyent eredetileg szerettem volna. — Jellemző, hogy milyen rövid a, emigránsok emlékezőtehetségei Mintha ez csak elhatározás kérdése volna... — Persze, az élet minősége gazdasági kérdés is. Csakhogy Pesten a körülmények javulása után sem lett egy fikarcnyival sem otthonosabb az élet. Ezért disszidáltam, amint megtaláltam fiatalkorom elképzelt városát, illetve disszidálásom után addig kerestem, míg meg nem találtam. — De azt is te mondtad, hogy minden nagyváros körülbelül egyforma. Akkor viszont a rossz tulajdonságai is azonosak. — Igaz, csakhogy én nem a kényelmetlenségeit keresem, és ebben rejlik emigrálásom magyarázata. Mert megfelelő környezetet találni nemcsak otthon nehéz. A különbség az, hogy akinek ott már megfelelő lakása volna, az sem tudja, hogyan kellene élni benne. Az én városom emberei pedig tudják. Én biztosan tudom. Ezt persze látni lehetett. Amint elhallgatott az utolsó szonáta, barátom egy Diana Ross-lemezt dobott fel. Míg a gépezettel babrált, futtában megnéztem könyveit, szebbnél» gyönyörűbb művészét! kiadványok gyűjteményét. Bármelyik napokra szóló élmény. Igen, így érdemes élni... A ritmikusan visongató négerek kísérete mellett barátom az ablakhoz lépett. Gondozott kis park volt odalenn, virágoztak a7 öreg gesztenyék, s a kertet meglehetősen jó állapotban levő kisebbfajta ■ paloták övezték. Bécsben vannak ilyen parkok vagy Krakkóban a Mária-templom mögött, de Pesten is lehetnének, ha nem pusztítanánk őket irgalmatlan közönnyel. — Látod, így és itt éldegélek. De innen nem messze van egy ennél is nagyobb és sokkal szebb ker.t, mert ezt itt kikezdte már a nagyvárosi pusztulás, de az még a régi, mint a mesék nagy kertjei, mintha a Pál utcai fiúk csörtetnének benne még ma is miközben ott sétálgatok. Egészen különös a hangulata, mert egy hatalmas, mégis családias ház őrködik fölötte, homlokzata, mint egy görög templomé, tiszteletet parancsolva mindazoknak akik már semmit sem tisztelnének. A bokrok között antik szarkofágok, régi szobrok és egy oszlop is a római Fórumról. Ha pedig kedvem tartja, innen néhány perc alatt a folyóparton vagyok, szemközt velem hegyek és régi várfalak, a látvány olyan szép, hogy csak Nápoly, Isztambul és még egy-két város vetekedheük vele. Ott, a parton rendszerint elhagyottak a sétányok, de. ha ez sem elég, a túlsó part hatalmas parkjai felnyúlnak a hegyek oldalába. Az én városom minden évszakban gyönyörű, mikor pedig a hó is lehull, a dombok oldalában, a régi házak háttere előtt szánkózó gyerekek, mintha Brueghel-képeket nézegetnék ... — Valóban, ez olyan, ahogyan valamikor elképzeltük!... — ... és az én városomban két operaház van, de gyakran járunk hangversenyre, vagy ha kedvünk kerekedik, színházba. És tudok eldugott kis bárokról, ahol ma is kedves számaimat játsszák a zongoristák. Ámülva hallgattam emigráns barátomat. Én szüntelenül — és milyen gyakran értelmetlenül — lótok-futok, tülekszem, sorba állok, verekszem és izzadok, ő »pedig békében jár-kel, a7 élet szépségével környezetten, az emberi lét napos oldalán. — Dehát ez az életmód rengetegbe kerül, családostól így élni! Ma már csak milliomosok engedhetik meg maguknak ... — Tévedsz. Áz émigránsok sorsa az önkéntes szegénység. Én továbbra is a régi szerény és szegény ember maradtam. De nem költők semmire, ami csak megnyomorítana, mert ' rabjává tesz. Nincs megtakarított pénzem, mert a lakásomra és arra költöttem, amit körülöttem látsz. A munkám sem valami fennkölt, vagy érdekfeszítő, ráadásul jóval többet dolgozom, de nem keresek többet, mint ti odaát. De becsülettel elvégzem a dolgom, ezért rámszorulnak ... mert a tisztességesen végzett munkára mindenütt a világon rászorulnak. így nyugodtan és gond nélkül sétálok haza dolgom végeztével régi kis utcákon át, elkerülve a tülekedést. Vagyis mindig csak azzal találkozom, akit és amit én választok magamnak... — Ámulva, de kétkedve hallgatlak, mert ennek mind nagy ára lehet. Mit adtál ezért cserébe? — Túlságosan gyakran, naponta ezerszer hallottam otthon a legközkeletűbb magyar életbölcsességet: „Elvégre csak egy életünk van, éljünk jól, amíg lehet...” Hátha nékik csak egy az életük, nekem is csak egy van. Túl sokáig éltem rosszul, ezentúl már csak jól élek! — A legtipikusabb emigráns-érvelés': ahol jó nekem, ott a hazám. — Nézd! Azt mondtam, ' túl sokáig éltem rosszul. De mert nekem nem volt jó, azzal még senkinek sem használtam, semmi sem lett jobb, sőt! Rossz közérzetem lehúzott, görcsbe rántott, és amihez csak nyúltam, kényszeredetté vált. Mióta itt élek, talán nektek is több hasznotokra lehetek. Távolról, tárgyilagosabban ítéllek mieg benneteket... — És okos, megfogadhatatlan tanácsokat osztogatsz, mint mindig az emigránsok, akik; mindent elfelejtettek, és már nem képesek beleélni magukat a mi nyűglődé- seinkbe . .. — Tévedsz! Mindig rátok gondolok, és veletek érzek, de meggyőződésem, hogy legokosabban tennétek, ha minél többen, sőt ha mindannyian emigrálnátok... Felugrottam, búcsú nélkül faképnél hagytam a kísértőt, egykori legjobb barátomat. Utánam sietett, még hallottam hangját. — Ha bárkinek segíthetek... (pénzem nincs, de ... Már lenn álltam az utcán. A kis parkban virágoztak a gesztenyék. A napon, fehér karosszékben öregek sütkéreztek, a játszótéren kisgyerekek csiviteltek. A kert körül méltóságteljesen hallgattak a kis paloták. Jobbra egy gyönyörű barokk templom — az egyetemi —, tornyain túl látszott a Gellért-hegy, a Szabadság-szobor magasra tartott pálmaágával. Balra az utca végén, mint London, vagy Párizs nem egy terén, vörös- tégla-homlokzat timpanonjában szép szoborcsoport, a Természettudományi Kar épülete. Odébb nagy kert, barátom sétahelye, az oszlopos Nemzeti Múzeummal. Mennyiszer jártam erre! De hogy itt, így is élhetnék? éhány lépés után megcsapott a délutáni forgalom észveszejtő robaja, em - berek rohantak nekem, egymásnak, lármázva, fél kézzel majszolva valamit, a másikkal így érékeikéi, vonszolva tülekedtek, az autók orrfacsaró bűzében, lomposan és lomhán, majd meglódulva, bókáig a szemétben, amelyet ők szórtak saját lábuk alá ... Már a7 Astoria-alul- j áróban voltam. Arról a Budapestről, ahová barátom sikerrel emigrált, visszaérkeztem az én Pestemre, a köznapok Pestjére, ahonnan emigrált. i Herceg Árpád: Kinek az álmában Nehéz álmaim vannak mostanában; szétroncsolt arcú nőket, férfiakat látok feküdni hanyatt sárban, pocsolyában, hasukra szorított kézzel s margarétás mezőkön át katonák szaladnak, lőnek, lőnek, lőnek, de csak a varjak rebbenek meg egykedvűen a ~'uskadörrenéstől. Nem voltam katona; háborús filmet is már tizenöt éve láttam utoljára s a családi tévénézés idején egykedvűen bámulok az asztalom túlfelét lezáró csíkos tapétájú falra — mi ez hát? miféle félelem, bűntudat? az agynak, a gerincnek, az idegeknek ez az aláttomos támadása? Sokszor megébredek: lőnek rám! eltalálnak! Vagy szeretném elsütni a váratlanul tenyerembe simuló fegyvert: de csak ügyetlenkedem, s búcsús céllövöldéknél is távolról figyelem a biztosan célzó legényeket. Mi ez hát? honnan az a halálos képzelet? Bolyongok csak, szívom a cigarettát, sorra veszem a lakás minden négyzetméterét, néha elidőz szemem a kalandorkodásomat nehezen viselő asszonyon, betakargátom a fiúkat és tréfásan elmormolom: az évek szállnak, mint a darvak, s a gyerekek nőnek, mint a gombák — honnét e fáradt optimizmusom?! Megvirrad, végül mindig megvirrad; a tizedik emeletről figyelem a párásán ébredező várost, a félhomályba vesző arcokat: melyik lőtt? s melyikre akartam én? s kinek az álmában szikrázott föl szemem?
