Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-01 / 1. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1981. JANUÁR 1I Arcképvázlat I egy fiatal^ konstruktőr leckéiből Nem véletlenül jött ide és megértették. Beilleszkedett és feladatokat kapott. Nem technikusi, hanem képzettségéhez méltó mérnöki munkát. Szóval a Dorka Imre eddigi pályájáról alkotott kép semmiképpen sem helyezhető a pályakezdőkről általánosán kialakult klisébe. Gondolhatnánk, egyenes út vezetett és vezet elképzeléseinek valóra váltásáig, szóval aligha tarkították próbák és dilemmák a napjait. Nem egészen így van: meg kellett — és kell — küzdenie önmagával és másokkal, néha éppen a tervezendő berendezés apró részleteivel. Dorka Imre a Szerszámgépipari Művek karcagi gyárának mérnöke. Az első leckét az első ilyen nagy kérdést az egyetem utáni elhelyezkedés adta fel 1976- ban. „Nekem az a véleményem, hogy egy nagy cégnél dolgozni rangot jelent, de szerintem egy kis vállalat bármiben rugalmasabban, hatékonyabban működhet. Kevesebb a bürokrácia, kisebb az információ-áramlás úthossza — bizonyított ez nálunk is. Jobban tudunk tervezni, gyorsabban tudunk' alkalmazkodni — ha úgy tetszik, merészebbek vagyunk. mint egy naevobb cég. Egy nagy vállalatnál könnyen el lehet veszni, kevés a feladat — a „zsíros” dolgok ném a kezdőknek jutnak. Lehet, rosszul hangzik, de szerintem ahhoz, hogy egy mérnök a munkahelyén jól érezze magát — alkotnia kell. Megmondom őszintén én az egyetem gépelemek tanszékén akartam maradni, státusz is volt, lakást viszont nem kaptam volna. Két srácom van — az utóbbi tehát jelentős súllyal esett a latba. Elköteleztem ide magamat. Kezdetben csak tapogatóztam. nem nagy perspektívát láttam a dologban, azután megkaptam ezt a munkát, ami most már egész programmá fejlődött.” A második jelentősebb fejlődést okozó problémasort tehát a gép okozta. Ha valakinek úgyszólván az egész lényét megköveteli, szürke állományának meglehetősen nagy részét leköti, foglalkoztatja egy munka, szívesebben beszél erről, mint magáról, hiszen ezzel magáról is beszél, tehát a gép: „Ennek á berendezésnek külföldön már húszéves története van. Síklemezt megmunkáló gép, ami úgy forradalmasította ezt a tevékenységet, mint a forgácsolást az eszterga. A KGST-orszá- gokon belül jóformán nem foglalkozik vele senki — importáljuk mi is. Amikor ide kerültem, úgy volt, hogy csak egy gép átalakítását kel] megoldani! De rájöttünk, ez nem elég. Ezután elsőként kifejlesztettük azt, ami kis és középsorozatok termeléséhez jó, olyan üzemeknek, amelynek nincs sok pénzük beruházásokhoz. Amin most dolgozunk, az már egy lemez- megmunkáló központ lesz. Numerikus vezérlésű. Szóval ezek a berendezések roppant ésszerűek, rugalmasan alkalmazhatók, ezért gazdaságosak.” Az első berendezés még kézivezérlésű volt, de így is nagy sikert aratott. Kiállították a vállalatnál, a SZIM termékeinek bemutatóján, maid a BNV-n, ahol nem csekély elismerést kapott. A piaci igényekről csak annyit, hogy az utóbbin az Ikarusz felajánlotta, hogy cserébe adja az ott kiállított nagydíjas autóbuszért, vállalva az új terméknél szokásos „belövés” kockázatát. A siker persze lecke is, mert könnyen önelégültté, önfejűvé teszi az embert. „Azt hiszem, ezt a munkát csak aktív tervezéssel lehet csinálni. Vagyis úgy, hogy minden információt beszerezni a konkurenciáról, a megoldásaik előnyeit, hátrányait mérlegelni, és aktívan tervezni, tehát nem kullogva a színvonallal utánuk. Legyenek részei a berendezésnek, amelyek előremutatóak, többet tudnak, mint egy olyan, amit gyárt a.. És itt a külföldi vetély- társ cégek felsorolása következik. (Zárójelben azért érdemes megemlíteni, hogy az új konstrukció két részletének megoldását is szabadalmaztatja a vállalat) Világszínvonalú terméket tehát nyilvánvalóan csak úgy tervezhet az . ember, ha tudja, milyen is az a mérce. Megismeréséhez egy és más szükséges. „Én nehezményezem, hogy a berendezések nemcsak a megtervezésével. hanem közvetlenül a gyártásával is kellett foglalkoznom. Egysze- mélyben voltam művezető, esetenként szerelő — aminek pozitív oldala volt az. hogy a gyakorlatban is végigkövettem a megvalósulását. A negatív oldala? Háttéripar Magyarországon úgyszólván nincs. Ha tervezel valamit, borzalmas problémákkal nézel szembe, mert ha neked kell valami, jó, ha fél év múlva megkapod a hazai vállalatoktól. Például a pneumatikus elemek: el kellett mennem Egerbe az ottani gyártó műszaki fejlesztési anyagából vettük ki, hogy elkészülhessen gyorsan a gép. Import anyagot nagy> mennyiségben beépíteni nem lehet, mert hiába' bírja el a papír, a zsűrizésnél a megoldást elvetik. Szóval néhányszor éreztem úgy, hogy „ledobom a kapát”. Egyszerűen nincs reklám, eldugják a gyártók, amit csinálnak, nincs prospektus. A minőségre terelődik a szó, vissza-visszakanyarodik a beszélgetés a géphez. Mi foglalkoztat egy fiatal konstrutőrt még? Most vizsgázik — mérnök-közgazdász szakon másodéves. Azután szereti a zenét. És kell idő az ikreknek is, a két 5 éves fiú megköveteli a napi óráját. Dorka Imre mondja, rettenetesen bántja, de a napi sajtó, meg a szakirodalom után a szép- irodalomra kevés idő jut. S valami kimaradt a felsorolásból : amikor megkérdezem, mikor futja majd a közösségi életre, kiderül a Gépipari' Tudományos Egyesület helyi szervezetének titkárhelyettese. Beszélgetésünk még a városról: „Karcag? Ma nem sokat nyújt nekem. Kiesik a lakásunk a központtól, a vérkeringésből. Azt hiszem, valahogy kettőn áll a vásár.” Dorka Imre szerencsés ember. Mert valóban az: sikerek állnak mögötte, kiegyensúlyozottan él, ahogy beszélgetünk, viszont lép- ten-nyomon kiderül, szemlélődik, vizsgálódik, kritizál, kételkedik. Ha valaki újat másként akar: miért ne tenné? Hajnal József Fotó: T. Katona László A MÄV Kórház és Központi Rendelőintézetének liatszintes, 110 személyes nővérszállójában egy-és kétágyas lakosztályok állnak az egészségügyi dolgozók részére Sógorság, komaság,---------------------------------------------------------Kóstoló--------------------------------------------------------------------A lehető legrosszabbkor érkeztem. A falusi ház nagy udvarán lobog a tűz az üstház alatt, sercegve, pirulva sül a zsír. Kecskelábú, hófehérre súrolt deszkaasztalon dermedő májas-, véreshurkák sorakoznak. Egy kisebben friss, piros kolbászkígyók karikája. A már ldsült tepertő nagy tálban hűl. Az udvar végében fűtik a kis füstölőt. Előkészítve a sózott, zsírban abált szalonnatáblák, a hosszúra hagyott, méternyi kolbász-szálak, a szépen kikanyarított sonkák. Ünnepek között a disznóölés nem akármilyen munka. Tóthné, ángyika — a fél falu csak így ismeri — tűnődve áll a kecskelábú asztal mellett. Kezében kétfü- les piroszománcos tál. Alján már szerénykedik egy darab tarja, azon piros tetejű abált szalonna, szép húsos töpör- tyűk. Fel se néz a köszönésemre, hirtelen elhatározza magát, egy nagyobb májast, s még nagyobb véres hurkát tesz a tál tetejére. — Ricsi, Ricsi, mehetsz! — kiált a ház felé, ahonnét gyorsan előfut a középső fiú- unoka, akit a sors kifürkész- hetetlensége miatt az öreganyja olykor első Richárd- nak is szólít. (Biztos, hogy igaza van, ebben a családban eddig Pisták, Jóskák, Andrások születtek. Most Richard nővére Barbara, kis- öccse Norbért...) A gyerek fejére húzza a kötött sapkát, kis börzéké je panyókára vetve a vállán, s fogja is a kétfülűt. — Jani sógorék? — kérdezi, nehogy eltévessze a házszámot. Az öregasszony csak bólint, s utánaszól: — Pénzt el ne fogadj, mert a nyakad közé cserdítek, és siess vissza, mert aztán keresztapádéhoz mégy! A gyerek már az utca végén trappol. Mondhatja neki a nagyanyja, hogy pénzt el ne fogadjon, Jani sógorék tán rá is húznának, ha hátradugná a kezét. Igaz, tavaly is hátratette, s egyszerűen a zsebébe dugták az ötvenest. Jó kis pénzek ezek a kóstolósok ... Tóthné ángyika közben újabb tállal elölről kezdi a rakodást. Közben félmondatokat vet nekem is: — Más már a világ, mint valaha. Ezelőtt húsz évvel, de még tizenöttel is, nem győztünk egy disznóvágáshoz egész belsőrészt venni a hentestől, meg húst kilószámra a kolbászhoz, aztán magunknak alig maradt valami friss, mert a kóstolók, meg a füst- revaló szinte elvitte az egészet. Dehát akkor mi is kaptunk, a lányom nem szereti a zsírosat, rossz az epéje, egész télen jajgatott, mikor lesz már vége a disznóölésnek. Hát azóta évről évre kevesebbet kapunk, s amilyen az adj’ isten, olyan a fogadj is, mi is kevesebb helyre küldünk. Valahogy szétment a rokonság. Az idősebb testvéreim gyerekeinek családját már alig ismerem, legfeljebb az esküvőről emlékszem rájuk, ha itthon tartották. Van olyan rokonságunk, amelyiknek még a házában se jártam, s olyan is egyre több, akinek^ háza sincs. Tudja, városon élnek, -bérletben vagy szövetkezetiben. És ha esztendős ünnepeken hazaruccannak, nem időznek annyit, hogy végigjárják a rokonságot. Mintha magunknak valóbbak lennénk, mi se nagyon megyünk. Igaz az is, valamikor örültünk egy kis esti bandá- zásnak, beszélgetésnek, különösen télen, amikor korán sötétedett, s a kinti munkákból kifogott bennünket az idő. Most meg leülünk a jó meleg szobába, bekapcsoljuk a tévét, nézzük, míg az álom el nem nyom bennünket másnapra. Nézem én is, bár az igazat megvallva, nem értek mindent. Dehát hatvanon felül egyszerű asszonylétemre, hogy is érteném már meg teljesen a mai világot? Látogatók Vasárnap este jött az üzenet. Se szó, se csengetés, csak bedobtak a levélnyíláson egy darab papírt. Rá volt írva, hogy a hónapok óta kórházban fekvő Veron- ka néni egyre rosszabbul van, ha még életben akarják látni, menjenek másnap, beengedik hozzá a rokonságot, bár nincs látogatás. Aznap este a többgenerációs család öregjei sírdogál- tak, sajnálkoztak. Veronka néni a család szerencsétlenje volt. Fiatalon özvegyen maradt, négy kicsi gyerekét k’ tudná megmondani, hogyan, miből nevelte föl. Aztán, amikor kirepültek, úgy elfeledkeztek az anyjukról, mintha apjukkal együtt őt is alig ismerték volna. Veronka néni valósággal tengődött a pici nyugdíjból. Aztán — ki szólt neki, ki buzdította — egy vasárnap, a szagosmise után bekopogott a valamivel tehetősebb öcs- cse családjához. Az se volt már fiatal, egy fedél alatt lakott a gyerekei családjával, de a nagykonyhában terpeszkedő, szétnyitható asztalnál attól kezdve Veronka néninek is jutott egy hely vasárnap délben. Jó étvágyú kis öregasszony volt. Hálás volt a sógórnőjének, amikor neki mert először az aranysárga húslevesből, de a második fogásnál már szólt illendőségből; keveset csak, lelkem, olyan jólesett ez a gazdag leves, hogy szinte jóllaktam. Ebéd után eszegetett egy kicsit az asztal közepére tett tésztás tálról, s délután három óra tájt hangos, cuppanós csókokkal búcsúzott. Legalább tíz évig így volt ez minden vasárnap, s Veronka néni lassan családtag lett, mindenünnepnapos hazajáró. Aztán, hogy az öccse hamar meghalt, ő is egyre ritkábban jött, végül megmondta, az idősebb fia elvált az asszonyától, nála lakik, elég jól keres, ő meg dolgozik, mos, főz rá, ne várják ezután. A családból, a nagyból egyre kevesebben maradtak. Veronka néni egy-egy névnapon eljött virággal, cukorkával köszöntőbe. Hanem, amikor a sógornője is „Árokszállásra” költözött, végleg elmaradt. Üzentek ugyan neki, hogy költözik a család, felírták a címet is, hová, de nem jött többet. És most mégis üzent. A fia járt arra, vagy valamelyik unokája, ki tudja. Látogatni kellene. Ki menjen? Akire még biztosan emlékszik, az csak a nagymama, dehát ő ágyhoz kötött, rossz időbén mozdulni se tud. A család többi tagja meg rohan hétfőn dolgozni, legfeljebb este mehetnének, de akkor is minek? Az öregasszony őket már alig ismerte, annak idején kisgyerekként ültek vele a régi házban egy asztalnál. A látogatás elmaradt. Amikor az újságban a halálhírt olvasták, a rokongyerekek kicsit szégyenkezve nagy és drága koszorút vettek, s anyjuk helyett is mentek a temetésre. Együtt volt a család. A legtöbbje középkorú, meg fiatalabbak. Veronka néni kilencvenkét esztendőt ért, a testvérek, sógorok, sógornők mind rég elporladtak már. — Nem furcsa — mondta az egyik fiatalasszony a mellette álldogáló unokatestvérének —, mi már csak temetéseken találkozunk, legjobb esetben kórházi látogatáson? Amaz csak bólintott. Halványan emlékezett az elhunyt öregasszonyra, s legjobban az a kérdés izgatta, a képzelete játszik, vagy tényleg igaz? Veronka néni bokáig érő fekete szoknyában járt, s télen vastag berlinerkendőt kötött át a kiskabátján? A nagymama praktikus kis öregasszony. Karácsony előtt rokonság minden unokájának — diákok, kevéspénzű kezdők valamennyien — borítékba tett egy kis pénzt, s a belátogató gyerekei kezébe adta. Adják oda a srácoknak. Az érettségi előtt álló fiúunoka jött először megköszönni az ajándékravalót. Köszönt, leült, mondta illedelmesen a köszönőszavakat. A nagyanyja legyintett. — Nincs azon mit köszönni fiam, csak nekem annyira emlékezetesek ezek az ünnepek, s úgy előttem van az én gyerekkorom, amikor pénzosztások voltak a családban. Arra ugyanis nem telt akkoriban, hogy megajándékozzuk egymást. Arra viszont kiszorítottunk, hogy a gyerekek kapjanak. Ügy gondoltuk, nagy a rokonság, sógorság, komaság, ha valamennyien adunk egy kis pénzt, abból az összegből tud venni magának az a fiatal valamit. Ugye, adtak nekem például a szüleim' testvérei, volt köztük keresztapám, keresztanyám, sógorok, nagynénik. Szigorúan észbetartottuk, ki, mennyit, aztán ha az ő gyerekeik jöttek boldog ünnepeket kívánni, nagy szegyen lett volna, ha ugyan- annnyit nem kapnak, mint én náluk. —ünnepek— A gyerek szemmel láthatóan nem figyelt különösebben. Az öregasszony azonban örült, hogy hallgatósága van, s mondta a magáét: — Igaz, valamikor nem így volt, mint most. Mi bizony elmentünk minden rokonhoz boldog új évet kívánni, mentek a fiúk húsvétkor locsol- kodni, s eszünkben tartottuk a névnapokat is. Csak olyan rokonhoz nem mentünk, akikhez éppen nem volt szabad. A szüléink tudták, melyik él nagyon nehezen, melyiknek lenne nagy szégyen, ha az új esztendőt köszöntő rokongyereknek egy hatost se tudna adni. Mikor már nagyobbacskák voltunk, szégyelltünk házról házra járni. A rokonság ugyanis egyfelé lakott, ha a családfő nagyapa megtelepedett egy munkahelyen, a gyerekei mentek utána oda dolgozni, s a házépítéssel, lakással is úgy voltak, mennél közelebb legyen a munkahelyhez. Ugye, akkor még nem volt autóbusz, s ki szeretett napjában kétszer kilométéreket gyalogolni? Aztán egyszerűbb is volt, mert majdnem minden házban több család élt. Volt, ahol az udvaron húztak föl a fiatalok maguknak egy féltetős szoba-konyhát, volt ahol a nagyházhoz tapasztottak egy szobát. Ügy mondtuk, a család, a szűkebb rokonság egy bolyban él. A gyerek már fészkelődött, menni készült volna. A nagyanyja észrevette, s abbahagyta az emlékezést. Este, amikor behúzódott a tévé előtti nagy karszékbe, újból az emlékei bújtak elő. — Karácsonykor mindig olyan szépen összejött a család, de még a rokonság is. Pedig akkor autója se volt senkinek, amivel könnyebben mozgott volna. Szegény édesapám, karácsony első napjának reggelén alighogy fölserkentünk, már fogta is a kezünket. Az ő szülei mesz- sze laktak, kint a város határában. Arra már járda se volt, s a nagy, havas úton ő ment elöl, kitaposta nekünk a járást. A nyomába lépkedtünk a testvéreimmel. Még az volt a jó, hogy nem egyiramban trappoltunk odáig — útközben lakott egy- egy testvére. Megálltunk, beköszöntünk, megnéztük a karácsonyfát, melegedtünk egyet, úgy tovább. És mondja, mondja, csak úgy, magának. A tévében zenekar játszik, nem érdekli, nem érti ezt a muzsikát. Úgy alszik el, hogy szinte álmában beszél tovább. A családról, a rokonságról, a régmúltról. Bár maradt belőle egy kevés, neki ez már nem igazi. De valóság ... Sóskúti Júlia
