Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-25 / 21. szám

8

Irodalom» művészet

1981. JANUÁR 25.

Mari Saat:

HENDRIK

letem első hat éve egy nagy kőházban telt el. Emlékszem, szép lakások voltak benne, csillogó parkettával, fürdőszobával. Az udvar tágas volt és poros. Képzeletben néha felidézem a hosszúkás veknikenyérre emlékeztető dombocskát, a ruhaszárító kötelek oszlopait, s a szénkupacokat a pinceablakoknál. Soha nem játszottam az udvaron, csak átmentem rajta, idősecske nagynéném kezét fogva — a parkig sétáltunk és visz- sza. Ezért nem is ismertem a gyerekeket az udvarban, csak a mama vagy a bátyám szavaiból. De emlékszem, hogy irigyeltem őket, amikor a dombocskáról csúszkáltak le télen: szánkón hasalva, sílécekkel vagy egyszerűen csak a fenekükön. Kiabáltak és kacagtak.

Amikor elköltöztünk, a bátyámhoz bejött búcsúzkodni két fiú, Endel és Hendrik. Láttam rajtuk, hogy testvérek. Endel — alacsony, fehér és puha, mint a zsemlyetészta, fél fejjel alacsonyabb nálam, bár idősebb néhány évvel. Vég nélkül hahotázott, hatalmasra nyitott szájjal, fölül nem volt egyetlen foga sem. Hendrik magasabb és idősebb volt Endelnél, nagyobbra nőtt a bátyámnál is, s borzas szőke haja volt. Tudtam, hogy Endel rossz fiú, a leghuligánabb az udvarban, de Hendrik komoly volt. Ez zavarba hozott, azt gondoltam, hogy a nagy fiúk mindig rosszabbak a kicsiknél.

Miután az iskolát elvégeztem, egy intézet tervosztályán helyezkedtem el.

Kiderült, hogy ugyanitt dolgozik Hendrik is. Csak egyszer láttam őt életemben, tizenhét évvel korábban, amikor ő és Endel búcsúzni jöttek a bátyámhoz, s csupán a vezetéknevéről megismertem;

anyám egy munkahelyen dolgozott az anyjával, ezért néha megemlítették házunkban a nevüket, és beszéltek is a családról.

Hendrik mérnök volt, tudományos munkaszervezéssel foglalkozott. Senki nem tudta, mit is csinál valójában, és mi is tartozik általában egy tudományos munka- szervező mérnök feladatai közé, úgy vélték, hogy ez az állás — csupán szemfényvesztés; ugyanakkor Hendriket okos embernek tartották. Ez általánosan elfogadott vélemény volt, amelyben senki sem kételkedett, azok sem, akik jó viszonyban voltak vele, de azok sem, akik ki nem állhatták. Az intézetben többen tápláltak iránta ellenséges érzelmeket, mert mindig úgy járt el, ahogy helyesnek találta, és nyíltan, mosolyogva mondta az ember arcába mindazt, amit gondolt, — általában igen szemtelenül viselkedett. Nekem úgy tűnt, hogy Hendrik becsületes, nem ismer félelmet, világosan és szabadon gondolkodik.

A munkahelyeken általában úgy szokott lenni, hogy ha csak ülsz az asztalnál és kibámulsz az ablakon, lustának tartanak, ám ha

kimégy rágyújtani, senki nem fog görbe szemmel nézni rád — ez természetes szükséglet kielégítésének számít. Én meg egy lány kijártunk dohányozni minden órában. A folyosón hatalmas süppedős fotelek voltak. Hendrik mégis inkább föl és alá sétálgatott, ő nem dohányzott — csak úgy járkált. Néha a barátnőm megpróbálta bevonni a beszélgetésbe, de csak kurta válaszokat kapott, többször ismételt kérdéseire is. Ám időnként Hendrik maga jött oda hozzánk, és bekapcsolódott a társalgásba. A dzsesszről szeretett beszélni. Én többnyire csak vezetéknéven szólítottam, de mert régről emlékeztem rá, jó ismerősnek éreztem: erős, magas testalkata, borzas szőke haja volt, és most épp úgy nevetett, rnint valamikor a testvére, Endel, megmutatva szúvas, kékes fogait és beteges ínyét Nem találtam épp kellemesnek kissé túl erős alakját, nyílt és hangos nevetését és azt, hogy föllelkesülve beszélgető társa arcába nyálcsöppeket fröcskölt. És mégis rosszkedvű lettem, ha nem láttam a folyosón, vagy nem beszélhettem vele.

Egyszer Hendrik nem jött dolgozni. Azt beszélték, hogy talán megzavarodott, kiugrott a második emeleti ablakon, és eltörte a karját... Most aztán sokoknak úgy tűnt, hogy korábban is ostobaságokat beszélt, és hogy valójában soha nem volt egészen normális. Ezeket a súgdolózásokat és pletykákat zavart mosolyok kísérték.

Néhány hónap múlva Hendrik újra megjelent a hivatalban. Karja rosszul forrt össze, torz maradt. Zárkózottnak, lehangoltalak tűnt, és egyre jobban hasonlított arra a régi komoly' kisfiúra, Hendrikre. Azt gondolták, gyötri a tudat, hogy

őrültnek tartják; úgy vélték, hogy tud a betegségéről; és ugyanakkor mind őszintébben mutattak részvétet iránta, mint a legátlagosabb ember iránt, akinek rosszul forrt össze a karja. Tartotta magát néhány hónapig, aztán újra eltűnt. A munkát végül halálosan meguntam, pontosabban elviselhetetlenné vált, hogy napról napra mint egy elátkozott, ugyanazon a helyen üljek, és tanulni mentem. S ott, a másik városban megismerkedtem Endellel. Endel már nem nevetett úgy, mint régen, teli szájjal; általában csak a szája szöglete húzódott könnyű kis mosolyra, és csak ritkán, széles jókedvében hallatott egy kis kacajt. Ügy ismerkedtem meg vele, mint egészen új emberrel; egyetlen egyszer sem jutott eszembe összefüggésbe hozni a gyerekkorommal vagy Hendrikkel. Nem is kérdezősködtem Hendrik- ről. Nem azért, mert tartottam attól, hogy fájdalmat okozok neki, eszembe- sem jutott, hogy mondhatna valamit a bátyjáról. Ugyanakkor, ha otthon voltam, és találkoztam volt munkatársaimmal, mindig érdeklődtem Hendrik állapota felől — ő ugyanúgy mint korábban, kórházban feküdt.

És akkor egy éjszaka, hogy-hogy nem, álmodtam: Hendriket láttam. Szélesen mosolygott, megmutatta rossz fogait, nyálcseppeket fröcs- csentett, majd lehangoltan összehúzta magát, mintha fázna; néztem kócos haját, melynek fürtjei szanaszét meredeztek; tudtam, hogy időnként nincs magánál, és mégsem féltem tőle, azt a régi, gyermekkori bizalmat éreztem iránta. Beszélgettünk a testvéréről, bár most, álmomban nem is fogtam fel, hogy ők testvérek — Hendriket inkább a saját bátyámnak éreztem. Mintha segítséget vártam volKepics Sándor fotografikája

na tőle; azt mondtam, hogy szeretem Endelt, s hogy nem csupán tetszik nekem, vagy szerelmes vagyok belé, hanem soha hasonló nem történt velem, hogy egészen közel áll hozzám, a legközelebb, és ha ő ugyanúgy érez, akkor nem lehet ezért elítélni bennünket. Láttam, hogy Hendrik akar segíteni, hogy az én oldalamon áll, és ugyanabban a pillanatban meg- éreztem, — túlságosan gyenge ahhoz, hogy rátámaszkodhassam, éreztem, hogy rosszul van: magas lázzal küzd, hol a forróság önti el, hol a hideg rázza, feje borzalmasan zúg; nehéz a valóságot valóságosnak felfognia, éreznie, hogy ébren van, s arra kényszerítenie magát, hogy némely dologért felelősséget vállaljon. Megértettem, hogy valójában nem is alszom, és azt mondom Hendriknek: „Minden mindegy volna — pusztán a haláltól, nem félek, de felkavar a tudat, hogy megölnek”.

Valahogyan azt éreztem, hogy megölnek, és igazi félelem markolt belém a gondolatra, hogy abban a pillanatban, amikor megjelenik a gyilkos-asszony, már végérvényes, és nem tudom többé megváltoztatni, ennek a tudata nyomasztott, s az egészben volt valami lealacsonyító — a halál nem váratlanul, véletlenül tör rám, mint a vadállatokra, hanem úgy jön, mint hétköznapi jelenség, előre megjelölt időpontban — mintha karácsonyra hizlalt ártány lennék.

Az utcán beszélgettünk. Nedves hó esett. Csúszott. A hosszú fehér úton jeges fekete csíkok húzódtak. Csúszkálni kezdtünk rajtuk. Az egyik utcát egyszercsak eltorlaszolta egy hosszúkás domb, olyan veknikenyérhez hasonló. Hendrik valamiért hason csúszott le róla, fejjel előre. Ebben a pillanatban megértettem, hogy a legnagyobb boldogság a földön — őrülten meghalni.

Hendrik lecsúszott a dombról, hasalva, fejjel előre, és azt láttam, hogy átalakul lepkévé. Nagy szürke teste a vastag kabátban csúszott valamerre lefelé az utcán; egyre távolodott, kisebbedett, olyan mértékben, ahogyan ragyogó színű pillangóvá bontakozott, eleinte nehezen, alig észrevehetően emelkedett a levegőbe. Az álmom eddig fekete-fehér volt, csak a pillangó ragyogott barna, kék, narancs -és sárga színekben. Most már magasan az égen láttam szárnyalni a pillét, és ugyanakkor a szürke testet is heverni az utcán; s a következő pillanatban elfogott valami édes-keserű érzés, és csodálatos könnyedséget éreztem.

ajd a park útján lépkedtem. Egy zöld bokor alatt, a hervadt őszi füvön megláttam egy furcsa tárgyat vagy lényt; felül, derékig hasonlított csillogó műanyag vagy porcelán angyalkára, lejjebb szőrös barna lárvatestben folytatódott, és valahonnan középről nőttek ki, és terültek szét a füvön a széles, szikrázó lepkeszárnyak. Ám valójában ez nem volt élőlény, csak test, amely alul már oszlásnak indult.

Soká néztem a furcsa testre, és azt gondoltam: jó, hogy a bokrok eltakarják, így nem nyugtalanítja az arra járókat.

Fordította: Pethő Eszter

M

babára

Mezei András:

Pilóta

Nem látja amit láthat nem hallja amit hallhat már csak vak-repüléssel már csak a műszerekkel

áldva legyen a két kar mely a korszakos ködben egyetlen bizonyosság kormányt nem engedett el

Rab Zsuzsa:

Csavargóének

Csak az, aki senkié sem, az hihet még a mesében, az hihet még a csodában, mindhalálig- virulásban, az, akit

seholse várnak, annak mindig ajtót tárnak, aki üres már egészen, az hihet még a mesében, mehet fényben, lángzó szélben, didereghet napsütésben az, aki

már senkié sem. Annak könnyű lépte alatt minden ösvény összeszalad, minden ösvény szerteszalad, szélnek háttal erre indul, megy egy kicsit, arra fordul az, akit

seholse várnak. Annak

mindig ajtót tárnak.

Lépdel

könnyű szédülettel. Bámulnak rá rémülettel lehorgonyzott, földbe ásott házak,

vasketrec-lakások, ólom-arcra húzott zsákok, ólmelegű szuszogások.

Aki üres már egészen, az hihet még a mesében, indulásban, érkezésben. Csak az, aki senkié sem.

Bajor Andor:

A portás bocsánatot kér

A portás •*- ősz, szemüveges ember, a francia marsaitok jellegzetes egyenuhájában — igen szúrósan megnézett, majd rövid gondolkodás után megkérdezte, hogy mi szél hozott ide, ahol a madár se jár.

— Fölszólítást kaptam — magyaráztam —, kutyaoltási ügyben. És az oltási határidő a tegnap lejárt ...

— Ez az — felelte a portás rosszallóan —, amikor az állampolgárok nem tartják be a szabályokat, rendelkezéseket. Nos, és ha szabad kérdeznem, legalább ma miért nem hozta el a kutyáját?

— Azért — próbáltam védekezni —, mert — nincs kutyám. Az oltást tehát ez nehezíti meg.

— Úgy — nézett végig a portás —, ezek szerint önnek nincs kutyája... És ezek után mit akar?

— Nem akarok serrimit — vallottam be —, azt akarom, hogy ne oltsák be a kutyámat, ami nincs.

— Uram — nyugtatott meg a portás —, menjen békésen haza. A kutyáját minden valószínűség szerint nem is fogják beoltani. Erről kezeskedem.

— Igen ám — érveltem tovább —, de itt van a záradék: ,amennyiben a kutya beoltását elmulasztja, szembetalálja magát a törvény szigorával”.

— Hát ez megnehezíti a dolgot — ismerte be a portás. — ön nehéz helyzetben van, de segíteni fogunk. Csak azt mondja meg, hogy mit akar. Szerintem a legokosabb az volna, Ka hozna egy kutyát.

Amikor tagadólag megráztam a fejemet, a portáson valamiféle szánakozás vett erőt.

— Először mindenki csökönyös — magyarázta —, de aztán megjön a jobbik esze. És hoz egy kutyát.

Erre én a portásfülke ablakában röviden kifejtettem erkölcsi elveimet. Nem tartok kutyát oltási alkalmakra. A kutyát vagy önmagáért tartom, vagy semmiért.

A portás erre megszigorodott, fölvette a telefonkagylót, és bemondta :

— Megint itt van egy kutyás ember, aki zajong, mert lekéste a határidőt!

Aztán hozzám fordult:

— Első emelet, kilences szám ...

Fölmentem a márványlépcsőn, a

folyosó falán kutyák mozaikképei voltak láthatók. Kopogtam a kilences szoba ajtaján, majd ott álltam egy íróasztal előtt, ahol egy kopasz, vékonydongájú tisztviselő serénykedett. Éppen pecsételt valami iratokat, de a nagyja még hátravolt.

Először köhögtem, majd vakkan- tottam, végül az íróasztalt kezdtem kaparni.

— Sajnos — szólalt meg végül —, a büntetést nem engedhetjük el. De ha elhozza a kutyát oltásra, az összeget méltányosan fogjuk megállapítani ...

— Uram — feleltem —, egy lesújtó hírt kell önnel közölnöm. Nincs kutyám, egyáltalán nincs ...

— Hogyan? — kérdezte a tiszt- visc lő, egy pillanatra föltekintve. — Hát megdöglött? Látja, ha idejében elhozza, mindezt elkerülhette volna!

— Nem is volt... — magyaráztam — az utóbbi húsz esztendőt •kutya nélkül töltöttem el...

A tisztviselő hitetlenül nézett rám, azután megvakarta a fejét.

— És most mit tegyünk? ön mit tenne ilyen helyzetben?

Eléje tettem a fölszólítást; a törvény szigorát.

— Vonják vissza... írják be, hogy a legjobb akarattal sem teljesíthető ...

A tisztviselő elolvasta, azután reménytelenül hümmögött.

— A főnököm írta alá — jelentette ki —, esetleg ő tanácsot tud adni ebben a bonyolult dologban. De én kicsi fiú vagy ehhez.

Tárcsázott. A főnök telefonja foglalt volt, újra tárcsázott, végül harmadszorra sikerült megkezdenie az eszmecserét.

— Itt van egy kutyatulajdonos — mondotta —, akinek nincs kutyája. És kéri, hogy engedjék el a büntetését, amiért a kutya beoltását elmulasztotta.

Majd mosolyogva fordult hozzám.

— A főnök jó hangulatban van .. Nincs kizárva, hogy a büntetés felét elengedik, és a kutya beoltására is haladékot kap. Bár én itt kicsi fiú vagyok.

Az ajtóig kísért, s közben még adott néhány jó tanácsot.

— Mondja azt, hogy a múlt héten kiküldetésben volt, a kutyát tavaly már beoltották, és csak a végén mondja meg, hogy nincs. Ez a főnökre nagy hatással lesz. Egyébként a második emelet 21-es ajtón kopogjon.

Ott álltam egy díszes ajtó előtt, és megzavarodva kopogtam,

A főnök, telt arcú, derűt sugárzó egyéniség, mosolyogva jött elém, karonfogott, leültetett az egyik plüssfotelba.

—■ Mi újság a fővárosban? — kérdezte közvetlenül. — Mit csinálnak az öreg fővárosi állampolgárok ?

— Köszönöm, jól vannak — motyogtam —, üdvözletüket küldik.

— Hallom, ott volt kiküldetésben. Mennyi ideig is?

— Ügy egy hétig. Két hétig. Illetve, egy hónapig: őszintén szólva, nem is számoltam. Repültek a napok, egyik verte le a másikat a szárnyáról.

— Igen, igen — mosolygott a főnök —, s eközben elfelejtettük, hogy a kutyust be kell oltani.

— A helyzet az... — próbáltam közbeszólni.

— Tudjuk mi a helyzet. Már értesültünk felőle. Különben a kutya fajkutya? Ez érdekelne.

— Lehet fajkutya is — mosolyogtam —, legalábbis lehetett volna.

— És milyen? Milyen fajta?

Istenem, miféle kutyafajták is

léteznek a világon?

Komondor? Ez nem jó, túlságosan nagy lesz, amikor vissza kell szívni. Selyempincsi? Szerfölött kispolgárinak tűnik.

— Uszkár — jelentettem ki végül —, uszkárom nincs,