Szolnok Megyei Néplap, 1981. január (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
1981. JANUAR 25. Irodalom» művészet 9 Radies István tollrajzai Szenyei Sándor: A parkban, délután A parkon át sétáltam aznap is haza, a meleg elől menekültem az árnyékot ígérő platánok alá. Rövidíthettem volna — mindig is a rövidebb úton jártam haza az üzemből —, aki a városnak ezen a részén lakik, jól tudja, hogy a Nagy Öntödéből az új lakónegyedbe egyenes út vezet, a parktól meglehetősen messze; árnyékra, hűvös árnyékra is szükségem volt persze, de csendre is, ezért választottam a hosszabb utat. Késő délután a lombok között átvillogó napsugaraknak csak fénye - van, heve nincs, az utóbbi időben figyeltem meg ilyen és ehhez hasonló jelenségeket, jó hónapja, hogy egyedül vagyok, időm van, akit nem vár senki, annak sok, nagyon sok az ideje, nem ritkán annyi, hogy nincs is mihez kezdjen vele, ezt is megfigyeltem. Gyermekkoromban — annyira emlékszem, hogy megelevenednek előttem a sétányok! — hétköznapokon is zsúfolásig telt a park emberekkel, sétált, ült, játszott itt öreg, fiatal, gyermek; kevesen maradtak a park kedvelői. Ennek okát nem tudnám megmondani, talán valóban csak a csendet — egyedüllétet? önmagunkat? — keresők járnak mostanában a parkba, olyanok, akik önmagukkal próbálnak elbeszélgetni arról, hogy mi az, amit rosszul csináltak-csi- nálnak az életben, és mi az, amit jól, és ha tévedtek, hol, mikor tévedtek — bár azt hiszem, erre a kérdésre az ember nemigen tud válaszolni önmagának. Behunyt szemmel is tudom; balra az első pádon nyakig csipkébe burkolt néni horgol, beszélgetni még nem láttam, mellette a pádon, amióta én ismerem, még nem ült senki; a néni is úgy dolgozik, mint akit senki és semmi nem érdekel, csak a munkája — meggyőződésem, hogy addig él, amíg horgolhat. A következő pádon két idős férfi sakkozik, a kopott sakktáblát s a még kopottabb sakkfigurákat már sokszor láttam, nekem — néhány lépésnyire a pádtól — úgy tűnt, hogy a sötét bábukat kopottságuknál fogva meg sem lehet különböztetni a világosoktól, de — azt is láttam-tudtam — ennek ellenére az ellenfelek mindig a legnagyobb csendben és egyetértésben játszották le partijukat, és — ugyancsak megfigyeltem egy távolabbi pádról — hol a barna za- kós, hol a sötétkék szvetteres nyújtotta kezét ellenfelének egy-egy befejezett játszma után. Időnként tanuló diákokat is láttam a parkban, s egymást átkaroló, a nagy lombok suhogásától szavukat vesztett fiatalokat — egy ideje a park törzsvendégei közé soroltam őket. Egy hónapja voltam egyedül egy hónapja voltam szinte mindennapos vendége a parknak, az asszony elment, elvitte a gyermekeket is, a „miért”-re ennyi idő alatt sem tudtam magamnak válaszolni — nehéz. Hibás voltam én is, talán ő is; ő azért, mert ment, én másért. A park ma forgalmasabbnak tűnik, az idő teszi, több a sétáló fiatal is, mint máskor, a szomszéd padra fiúcska ül le apjával, hóna alatt nagy labda; a játszótér eléggé messze van innen, bogárhátúra van kiképezve a-sétány, a labda legurul róla, a virágok közé vagy a pádon ülők lábához. A labdát nyújtam oda a fiúcskának, hatévesforma gyermek, köszöni a labdát, aztán mellém ül; az apja felé nézek, újságot olvas. — Szeretsz labdázni ? — kérdi a fiúcska. — Szeretek — mondom, és az igazat mondom, mert valóban szerettem, még egy hónappal ezelőtt is nagyon szerettem labdázni a fiammal. — Az jó — mondja a fiúcska —, mert apukám is szeret, de nem tud, fáj a háta, neked biztos nem fáj. — Nem fáj — mondom. — És mesélni is szeretsz? Ez a kérdés zavarba hoz, mert az igazság az, hogy mesélni nem szeretek, meg nem is tudok, kifogásolta is a fiam annak idején (pontosan egy hónapja s két napja, jól emlékszem!), de egy egész rövid történetecskét csak el tudnék mondani... — Szeretek mesélni — mondom. A fiúcska mellém húzódik a padra, a labdát az ölébe veszi, aztán szól: — Mondd, azt a tücsökkel meg a hegedűvel. Megkönnyebbülve bólintok, ezt a mesét ismerem, és ha nem is mondtam el soha, el tudom mondani, hiszen egyszerű a történet! — A tücsök és a hangya... — mondom; a fiúcskát hívja az apja, s ő köszönés nélkül szalad, és én is sietek, nagyon sietek; mert sietnem kell, el a nagy-nagy csendben sakkozók előtt, ki a parkból, oda, ahol van, akinek elmondjam, és van, aki végig is hallgassa a megkezdett mesét. — Uszkár? — kérdezte a főnök meglepetten. — És mit lehet avval kezdeni egy lakásban? És miért nincs? Eszelősen néztem reá. Talán inkább az a kérdés, hogy mit nem lehet vele kezdeni. — Sohasem úszik a fürdőkádban — közöltem —, ez az egyik legnagyobb erénye. — És most hol van? — érdeklődött a főnök. Fölálltam, és ékesszólóan kezdtem magyarázni, hogy most nincs. Egyáltalán nincs, nem is volt. És kérem, könyörgök, tisztázzuk ezt a kínos félreértést, és vegyék le rólam a szigort és a fölszólítást. A főnök csalódottan állott, elolvasta a hivatalos levelet. — Valóban én írtam alá — jelentette ki —, de erről nem határozhatunk kutyafuttában. Én kicsi fiú vagyok ehhez. Az' lenne a leghelyesebb, ha egy kérvényt adna be, amelyben megírja hogy a kutya megdöglött, és egyéni körülményeire hivatkozva, a büntetés elengedéséért folyamodna. Ez esetben talán pontot tehetnénk a nem létező kutya végére: bár, mondom, én itt kicsi fiú vagyok. — De ha nem volt, nem is dögölhetett meg — próbáltam érvelni. A főnök széttárta a karját. — Hát ez a maga dolga — mondta szárazon —, különben, elvileg nyugodtan fölfoghatjuk úgy, hogy megdöglött, mielőtt megszerezte volna. De ha ilyen mereven ragaszkodik az elvi álláspontjához, meg kell beszélnem az ügyet a felettesemmel, mert én kicsi fiú vagyok. Rövid idő múlva a harmadik emeleten voltunk, ahol egy titkárnő utasította el a kérelmezőket. A főnökkel mégis bejutottam a szentélybe, ahol egy magas hom- lokú, kimérten udvarias egyéniség diktált egy gépírónőnek. — íme — mutatott reám a főnök —, egy adófizető, akinek nincs kutyája, főleg pedig uszkárt nem tart odahaza. Az a kérdése, hogy be kell-e ez esetben az uszkárt oltani. Egyébként, saját bevallása szerint, az uszkár sohasem úszik a fürdőkádban. A diktáló személyiség felénk fordult, majd halkan néhány megjegyzést tett a csupaszív főnöknek. Mint kiderült, már több hasonló probléma fordult elő, s ezért rövidesen kikéri a minisztérium véleményét, mert ezekben az ügyekben ő is kicsi fiú. Az előadószobában vártam, mígnem kilépett a főnök, összeráncolt homlokkal, lebiggyesztett szájjal. — Mit válaszolt a minisztérium? — ugrottam mellé izgatottan. — Az első emelet kilences szobában megtudhatja — mondta kimérten. — Különben, vannak ennél fontosabb dolgaim is. — Majd hátat fordított, és eltűnt a faragott ajtó mögött. Rohantam az első emeletre, ahol a vékony, kopaszka tisztviselő pecsételte az irathalmazt. Már egészen kiizzadt, de csodák csodájára, a pecsétre váró papírköteg duplájára szaporodott. — Mi a helyzet a nem létező kutya ügyében? — kérdeztem izgatottan. Föl se tekintett a piramisok közül, a messzeségbe nézett, mint a titokzatos szfinx. — önnek nem telefonált a főnök? — tudakozódtam mérsékeltebb hangon. — Én a portást értesítettem — jelentette ki. — Kérem, forduljon hozzá bizalommal. Lebotorkáltam a földszintre, ahol már várt a portás, a francia marsaitok jellegzetes egyenruhájában. — Nagybecsű elnézését kérem — állt elém tisztelegve. — Rájöttem, hogy önnek tökéletesen igaza van: a nem létező kutyákat nem lehet beoltani! Meghatottan álltam, mindketten könnyeztünk. Azután halkan megkérdeztem: — Csak arra válaszoljon; miért maga mondja ezt nekem? Mire az öreg marsall a fülemhez hajolt, és megindultan rebegte: — Azért mondom én, mert a helyettes portás szabadságon van. Összeállította: Rékasy Ildikó Mester Attila: Félúton Almaim, gyakran viszatérnek — az öregkor üzen, tudom — egy ember vág neki a térnek, angyalok jönnek félúton elébem állnak szárnyasán, s az embernek csak árnya van. Csak árnya van, meg nyütt kabátja, meg múltja, mint mindenkinek, rágyújtana, de nincs gyufája, áll a félúton s didereg, — az angyalok meg fénylenek. Aztán hazamegy, nyűtt kabátban, (mint akinek csak árnya van) motyog valami angyalokról, gyufát keres, — tanácstalan. Csorba Győzői Kihaló falu Bejön az erdő, — eddig csak táplált, védett, nyugtatott. Szétfut a gyom, — eddig csak megtűrtén lapult. S a tömény alkonyati béke nem hull többé emlékezőkre s várakozókra, az éjszakát nem bontják meg nyögések, suttogások, víg és szomorú emberi zajok. A szél próbálja utánozni őket. Lógó kísértet-jelöltek az utcán, lépésük, mint az enyém is, nehéz. Parancs János: A víz, a sár Itt azok nyugszanak, akiket nagyon szerettem, mondta a víz, mondta a sár, azok, akikért vállaltam, hogy földönfutó legyek, csússzak-másszak, mint a lábatlan állatok, itt azok nyugszanak, akikért hiába sírtam, akiket nem tudok kiengesztelni soha már.
