Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-21 / 299. szám
1980. DECEMBER 21. Irodalom* művészet 9 Bezzeg János: Feleségemnek ím keretezés előtt a kép: már csak egyetlen szóra várva minek kimondva egy élet az ára mert egésszé így áll a töredék s aztán szökni se — az utak zárva bár az idő ha mindent téllé átkoz álruhás nyarat fölvirágoz testünk tüzétől rémül halálra hisz a menyasszonyruhás tavasztól szerettelek el örök asszony méhedben készül minden nők éke — mert a gyönyörök ama napja vérzésedet is fölitatja — megfogan benned az eleven béke Orsovai Emil: Időrobbanás Ne írj — kiálts Rohanó fák között ég a délután. Vizek verekszenek, perc süvölt. A föld visszafojtott léttömeg. Eget tágít az időrobbanás. Füvek tolakszanak több életért. Színhegyek. Hangmezők. Testek úsznak habzó sejttengeren. Kérdőjeleket épít a nemtudás. Földrészek húsa. Húsok földrészei. Befelé-csodákat nemzeni élünk. Ne írj — kiálts. Hajnal Gábor; Torlódnak összeszorított száj mögött torlódnak a szavak emlékek húznak el a csönd lidércege alatt mély álmomban is felnyögök a víz rólam szakad szólni? csak visszhangzik a csönd füstízű köd alatt, összeszorított száj mögött torlódnak a szávak. k:Ék fr Ili. Angyalka parafrázis Tányéros fej Cunetta (részlet) Irodalom, művészet oldalunkat RÁCZ ANDRÁS MOZAIKJAIRÓL készült felvételekkel illusztráltuk. Zelk Zoltán: Kilenc sor a boldog rettegésről Sehol egy lélek, kong, kopog a csönd — sehol egy lélek, szembejössz velem. Sehol egy lélek, visszhangzik a csönd — sehol egy lélék, bámulok utánad. Oda magányom, szikes közönyöm, a boldog rettegés újra föltámad, kihajt, ott zöldell minden percemen — te hoztad, hogy megint jelen szívemben a halálfélelem. Szenti Ernő: Megtalált vers Hiába futottam a titkok után Almaim üres kézzel lépték át az ébrenlét kapuját Lelkem kitaposott csordajárássá vadult Tudatlanságom rostáján Az igazságok búzaszemei kiperegtek Megszokásaim mezsgyéit benőtték a változások lapulevelei Tapasztalásaim asztagját Villám-szarvukkal szétcincálták a záporok A szerelem árvájaként nőttem fel Kapcsolataim rosszul záró ablakain befütyült S csontig hatolt a jeges szél r B róka éppen megvacsorázott — fittyet hányva az orvosok véleményére, szeretett késő este vacsorázni —, és kiült az itatóvályú mellé, a ketrec sarkába. Az Állatkert gyepét nemrég locsolták, élvezte a friss nyári levegőt; aznap elég sok látogatója volt, az időjárás is kedvezőre fordult, s mivel arra gondolt, hogy az égvilágon semmire sem kell gondolnia, remekül érezte magát. Egészen beleolvadt az éjszakai sötétbe, csak a szeme világított; egy idő után látta is, hogy világít a szeme, ez kissé megzavarta, hiszen nem volt előtte tükör, hát akkor hogyan láthatja? Na, ez a probléma igazán nem hiányzott ilyen késői órában — akarta mondani éppen bosszankodva, amikor a sötétből, onnan, ahol a tükör lehetett volna (ha egyáltalán lenne tükör az Állatkertben), megszólalt egy * hang. Egy rókahang. — Csak én vagyok ... — Ki az az én? — kérdezte az esti semmittevésben megzavart róka. — Én! Hát nem ismersz meg? — Már hogyan ismerhetnélek meg, amikor azt sem tudom, ki vagy? — No hiszen, szép dolog így fogadni egy rég nem látott rokont! — szólt zsörtölődve a ketrec előtt a rókahang. — Idejövök, várom, hogy felkiált: „Ó, kedves testvér!” S lám ... ! — Jaj, hagyjuk a szemrehányást — mondta unottan a róka. — Mondd, mit akarsz, miben lehetek a segítségedre, de gyorsan ki vele, késő van! — Hogy mit akarok? Látni akartalak. — Hát nem éppen ez a látogatás ideje, de mindegy. Tessék! Itt vagyok, láthatsz. És ? — Istenem! — sóhajtott a sötétben a róka rokon. — Így kell látnom téged, ilyen szörnyű helyen! — Hogy micsoda? — ráncolta a homlokát a ketrec mögött a róka. — Nem értem. Miféle szörnyű helyről beszélsz? — Hát ez a kőodú, ez a vasrács, körben ez a nagy kerítés! Alig tudtam bejutni. — Meghiszem' azt! — mondta büszkén a róka. — Itt nem lehet csak úgy jönni-menni! őriznek minket. — Ha tudnád, mennyire megijedtek otthon, amikor meghallották, hogy hová kerültél! Az a féltés, az a rettegés, hogy mi lesz veled! — Mondd csak — kérdezte éles, sértődött hangon a róka —, tudod te egyáltalán, hogy mi ez itt? — Nem tudom pontosan, de azt látom, hogy nem rókának való. — Hát ez az, ez az! Nem láttok tovább az orrotok hegyénél! Még hogy nem rókának való?! Ez a világon a legelőkelőbb hely, ahová róka bejuthat! Barátom! Ez az Állatkert! — Ne mondd! — ámuldozott a róka rokon. — És az mi? — Részletesen kifejteném — szólt jóindulatúan a róka —, ha nem járna ilyen későre az idő. Így csak annyit mondhatok, hogy olyasmi, mint a múzeum. MúzeAz Emberi gyarlóságok című antológiából. Bp., 1980. Kozmosz. Szakonyi Károly: KÉT RÓKA umról már hallottál, nem? — Sajnos, a mindennapi lótás- futás, ugye... — szégyenkezett a róka rokon, amire a ketrec mögött a róka türelmetlenül legyintett. — Na, nem akarok" belebonyolódni. Röviden: a világ minden tájáról idehozták azokat az állatokat, akik méltóak arra, hogy fajtájukat képviseljék. Mint például — köhintett — engem is! Minket aztán féltve őriznek ... — őriznek? Ha jól sejtem, ez elég kellemetlen. Megint gúnyos nevetés. — Nézőpont kérdése. — Aha, igen — bólogatott a róka rokon. — Ámbár nem értem, egészen pontosan, hogy mi az a nézőpont, de ezzel nem akarlak zavarni, majd valakitől megkérdezem alkalmilag. — Végső soron — folytatta bosszúsan a róka —, mi, akik itt lakunk az Állatkertben, magasztos célt szolgálunk. Tudod követni, amit mondok ? — Hogy mit tudok csinálni? — Azt kérdezem, érted-e, amit magyarázok ? — Persze, hogyne! És sokat szenvedsz? — Kiről beszélsz? — kérdezte megütközve a róka. — Csak bátran mondj el mindent, ami a szívedet nyomja — mondta meghatottan a róka rokon. — Ne szégyellj semmit, pajtás! Panaszkodj csak, tudom itt nincs kihez szólnod, nincs, aki megértené, hogy mennyit szenvedsz, amióta el kellett hagynod az erdőt, és a réteken, a faluszéleken meg a kertek alján az éjjeli portyákat... — Álljon meg a menet! — szólt hidegen a ketrecben a róka. — Te a bolondját járatod velem? Hát képtelen vagy felfogni, hogy mit magyarázok? Ez itt az Állatkert! Kitüntettek azzal, hogy idehoztak, hogy kiválasztottak a sok ezer róka közül... — Hangja ideges köhögésbe fülladt. — Ez ... ez már szinte sértés! Nem észrevenni a beosztásomat! A rangomat! — Már rikácsolt: — Kikérem magamnak ! A róka rokon megszeppent, hátrább húzódott a ketrecből, és riadtan tekingetett szét a sötétben, hogy kit riasztottak fel a hangos- kodással. — Kérlek! — suttogta félősen. — Kérlek, nyugodj meg, nem akartalak felbosszantani, én csak... — Te csak, te csak! — dohogott a ketrecben a róka. — Jössz nekem az erdővel meg a rétekkel, na és ráadásul a kertek aljával! — Csak úgy eszembe jutott — mondta zavarodottan a róka rokon —, hogy hányszor, de hányszor lopakodtunk a tyúkólak körül együtt... mennyi izgalom! Milyen szép éjszakák! Mekkora bátorság kellett hozzá, s neked volt bátorságod! Hát már nem emlékszel? — Dehogynem! Elég nyavalyás évek voltak! — Nyavalyás évek?! — sápadt el a róka rokon. — Hát így beszélsz, hogy nyavalyás évek? A küzdelmeinket csak így emlegeted, hogy...? — Hagyjuk a hamis érzelgősséget! — legyintett a róka. — Mondd csak ki kereken, hogy lopni jártunk, garázdálkodni... — Lopni?! — Bizony ám! És kitekertük a tyúkok nyakát, aztán iszkiri, megpucoltunk a zsákmánnyal! Mondhatom, szép dolog! — Lopni? — hűledezett a róka rokon. — És azt elfelejtetted, hogy miért tekertük ki a tyúkok nyakát? Mert éhesek voltunk! És éhesek voltak a kölykeink is! Nekik vittük a zsákmányt. Tyúkot, kacsát, a mezőről a nyulakat... — Na, csak mondd azt, hogy az is milyen szép volt! Felriasztani a nyuszikat... igen, az ártatlan nyuszikat az üregből, a fácánokat a fészkükről... — Már megbocsáss... — mondta sértődötten a róka rokon —, minden tisztességes rókának ez a dolga! — Na, jó, persze, persze — szólt megenyhülve a ketrecben a róka. — Persze, szimplifikálva a dolgokat, ez igaznak látszik. Bocsáss meg, elfelejtettem, hogy neked ez a quasi hottentottául hangzik. Te azt hiszed, hogy csak az az élet létezik, amit ti éltek ott az erdőn, meg az ... izén ... ott, na ... a mezőn. Elragadtattam magam. Nehezen értünk szót, de azért — ismét köhintett —, azért én is, hogy úgy mondjam, róka vagyok. He- hehe... A róka róka marad, bárhová kerül is, nem igaz? Mi rókák, ugye, ti meg én. mi soha... na... mit is akartam? Ne nézz már olyan morcosán! Hehehe ... Igazán kedves tőled, hogy meglátogattál. Na. hogy s mint vannak otthon? Időjárás? Kedvező? Egészség? Rendben? Parancsolsz, megkínálhatlak valamivel? Egy kis nyúlcomb, vagy madármell? A róka rokon bizalmatlanul pislogott, aztán engesztelődve elmosolyodott : — Hát szóval... azért te is? — Hogy mondod, kérlek? — Hát a nyúlcomb, meg a madármell ... — Kacsintott. — Ügy értem, hogy azért te is, mi... ? — Ha a táplálékomra célzol, természetesen : ma sem eszem mást, mint azelőtt. A róka rokon felsóhajtott. — Tudod, nagy kő esett le a szívemről. Már kezdtem félni, hogy te másmilyen vagy, mint mi, otthon. — Nono — csóválta a fejét a róka. — Nono, micsoda félreértések, abszurdum! — És hoev jutsz ki a rács mögül? — kérdezte bizalmasan a róka rokon. — Miért kellene kijutnom innen ? Semmi szükségem rá. — Akkor hát hol vadászol? — Sehol. Majd egyszer te is megérted, hogy az... hogy is mondjam... az alantas dolog. És teljességgel nélkülözhető. Mondtam már neked, hogy engem azért tartanak itt, mert értékes vagyok. A róka rokon alig jutott szóhoz, annyira meglepte az, amit hallott. — Nem is kell zsákmányra lesned, lopakodnod, rettegned, éhezned napokig? Soha? — Soha. — És mit mondtál? Hogy néznek? Kik? — Az emberek. — Istenem! riadt meg a róka rokon. — Hiszen ők megfognak, agyoncsapnak, lelőnek! — Hát látod — nevetett a ketrecben a róka —, lehetetlen egy röpke félórában mindent megértetni veled! Persze hát az a világ, amiben te élsz !... Igen, igen, emlékszem rá, tudom, siralmas szűklátókörűség! — Legyintett, aztán türelmes hangon folytatta: — Az emberek nem bántanak, hanem tanulmányoznak. Hja, persze, fogalmad sincs róla, hogy az mit jelent ... na mindegy. Az emberek megnéznek, elolvassák a ketrec fölötti táblán, hogy én vagyok a róka, és hogy milyen az. Mármint én. Vagyis mármint a róka. Ez eléggé bonyolult — érted, mi az, hogy bonyolult? —, de éppen ez benne a tudományos, a nem mindennapi. — Hogy mikről nem tud az ember! — mondta tűnődve a róka rokon. De megint fátyolos lett a hangja. — Hanem azért, ha látnád, mennyire aggódnak érted otthon! Hmm... milyen fürgén hajszoltad a nyulakat a mezőn, milyen ügyesen tudtad kicibálni a tyúkokat az ólból! — Ijedten a szája elé kapta a mancsát. — Már erigedelmet, hogy rájár a nyelvem! — Nem tesz semmit — nyújtózott lustán a ketrecben a róka. — Váltig mondogatják: álmában biztosan itt jár köztünk. — Rég volt, igaz se volt — nevetett kurtán a róka. Felemelkedett ültéből, hogy jelt adjon vendégének a távozásra. — Ej, hát nem ettél egy falatot sem? — vetette oda illemből. — Ó, nem, köszönöm — szabadkozott a róka rokon —, csak fogyaszd el, én majd fogok magamnak valamit. Az igazat megvallva ... engedelmeddel... megszoktam, hogy a magamét egyem... tudod... jó kis hazai, persze! — ásított a róka. — Nekem diétáznom kell, sajnos. Ö, most látom, hogy elszaladt az idő. Kitalálsz? Ha valaki szólna, csak mondd, hogy nálam voltál, akkor nem lesz semmi probléma. — Hát akkor... mondta félszegen a róka rokon. — Csak semmi búcsú — intett férfiasán a ketrecben a róka. — Csak semmi ceremónia. — És mit üzensz? — Üzenni... persze! — bólogatott a róka. — Azt üzenem, hogy... na, lássuk csak! Ahá, hogyne! Szorgalom és igyekezet! És mindig előre, akkor sikerülnek a dolgok! Világos? — Szorgalom és igyekezet... — hajtogatta készségesen a róka rokon. Már ment volna, de nem tudta, hogyan köszönjön el. — Na, minden jót! — mondta sietve a ketrecben a róka. Sarkon fordult, és eltűnt a kőodú mélyén. Még hallatszott a hangja, gyors, kurta szavak: — És csak továbbra is! Mindig! Csak semmi teketória !... összeállította: Rékasy Ildikó
