Szolnok Megyei Néplap, 1980. december (31. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-21 / 299. szám
TO Szolnok megye múltjából 1980. DECEMBER 21. A nagyrévi leletmentés Halló múzeum! Tiszaföldvárról keresik önöket! Ez év októberében a sajtó és a rádió ismételten hírül adta, hogy megyénkben — Nagyrév határában a Damjanich János Múzeum régészei vezetésével óriási területen leletmentés folyik. Régészeti emlékeink megmentéséért vívott több mint két hóriapos küzdelmünknek végül is a december elején hirtelen beköszönő zord idő vetett véget. Azóta eljutottunk eredményeink első összegzéséig és az újságolvasóknak is beszámolunk feltárásunkról. A munka szeptember 28-án egy tiszaföldvári telefonhívással indult. A bejelentő, Kapitány István a tiszafőld- vári Volán-kirendeltség dolgozója, tudomásunkra hozta, hogy a nagyrévi Tiszazug Tsz a faluba vezető bekötőút két oldalán nagyszabású földmunkát végez. A gépek nyomán emberi csontok, bronztárgyak, agyagedények kerültek felszínre, sőt egy ezüst pénz is napvilágot látott. Nagy izgalom fogott el bennünket. Az ezüst pénz ÁT- pád-kori temetőt sejtetett, azz említett többi tárgy pedig évezredekkel korábbi is lehet. Nagyrév híres lelőhely, a régészeti szakirodalomban a múlt század óta ismert. Az 1800-as évek végén a magyar régészettudomány egyik megalapítója, Römer Flóris végezte ott az első ásatásokat, Nagyrév község Zsidóhalom nevű határrészén. őskori- korai bronzkori — településnyomokat talált, a kutatók számára addig ismeretlen leletanyaggal. Az újonnan felfedezett nép hagyatékát első lelőhelyéről nagyrévi kultúrának nevezték el. Később századunk húszas éveinek végén Tompa Ferenc vezetéA nagyrévi kultúra egyik hamvasztásos sírja Különféle típusú bronzkori edények a. nagyrévi Zsidóhalomból sével újabb ásatásokat folytattak a Römer által felfedezett lelőhelyen. A leletbejelentés nyomán arra gondoltunk, hogy talán előkerült a településhez tartozó temető, vagy maga a névadó lelőhely forog veszélyben. Csaknem négyezer éves agyagedények Nem késlekedtünk a helyszíni szemlével. Az elénk táruló kép minden várakozásunkat felülmúlta. A gépek által már „kivégzett” területen lépten-nyomon szétdúlt csontvázakba, összetört edénydarabokba botlottunk. A jöttünkre odasereglett emberek beszámolójából kiáe- rült, hogy legalább 50—60 sír ment már veszendőbe. A leleteket széthordták a faluban. A környező portákon eddig féltve őrzött tárgyakat azonban készségesen adták át nekünk. Az összegyűjtött leletek a történelem különböző korszakaiból származtak. Az agyagedények, a nagyrévi kultúra jellegzetes típusai, közel 3700 évesek. A bronztárgyak egy része, kar- perecek, kígyószerűen hajlított tűk, 2800 évesek és a bronzkorvégi gávai kultúrát képviselik. A hajkarikák a telefonban jelzett ezüst pénzzel együtt Árpád-koriak. Néhány gyöngy pedig azt mutatta, hogy a terület a római korban is lakott volt. Maga a lelőhely pedig nem más, mint a nevezetes Zsidóhalom. Ez a dűlőnév a Tisza árteréből legalább 5—6 méter magasan kiemelkedő homokdomb-vonulatok gyűjtőneve. Vízközelsége és ugyanakkor árvízmentessége vonzotta a különböző korok embereit a letelepedésre. A Zsidóhalom valamennyi dombja őriz (őrzött) valamit a múltból. A gépeknek az volt a dolga, hogy a hepe-hupás felszínt elegyengessék. Kiszállásunkkor láttuk, hogy a „hegyek’-’ elhordása még nem fejeződött be, ugyanis a földgépek akkor kezdték meg a következő domb 16- gyalulását. A mezőgazdasági nagyüzem vezetőségétől megtudtuk, hogy a földrajzilag tökéletes síkságként definiált Alföldünk homoki szőlő telepítéséhez még korántsem elég lapos, előzetes tereprendezésre van szükség, amelyet természetesen határidőre el kell végezni. Ásatás egyszerre négy dombon A munkálatok teljes leállítása helyett, mivel azok igen nagy területet érintettek, célszerűbbnek látszott a gépekkel együttműködve dolgozni. Javaslatunkat a tsz vezetősége is támogatta. Így négy egymástól 3—500 m távolságra levő dombon folyt egyidejűleg az ásatás. Ehhez sok szakember kellett. Segítséget kértünk a Magyar Nemzeti Múzeumtól, mozgósítottuk az Eötvös Loránd Tudományegyetem régész hallgatóit. Feltárásunk egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy képet alkothattunk a korai bronzkor sajátos temetkezési rendszeréről, melyet eddig a néhány, szórványosan előkerült sír alapján ismertünk. A 43 feltárt korabronzkori sír közül 33 a nagyrévi, 10 pedig a nagy- révit követő hatvani kultúra leletanyagát tartalmazta. E sírok területileg nem alkottak egységet, hanem az átkutatott dombok mindegyikén 10—12 sírból álló sírdsoportra tagolódtak. A korabronzkori telephez tehát nem egyetlen nagy temető tartozott, hanem a telepet több km hosszúságban övező valamennyi domb, talán családok szerinti megosztásban, temetkezési hely volt. A nagyrévi kultúra ham- vasztásos sírjai rendkívül gazdagoknak bizonyultak, hiszen átlagosan 8 edényt tartalmaztak. Az egyik sír tíz edénye közül kettőn egész felületet beborító díszítés látható stilizált emberábrázolással. Egy másik edény alján belekarcolt jelet feltehetően tulajdonjegyet vagy mesterjegyet fedeztünk fel. A leggazdagabb sírban 15 edényt s mellettük a hamvak között még egy bronztőrt is találtunk. A hatvani kultúra sírjaiban a hamvak nagymérfetű urnában voltak, melyből gyakran kisebb bögrék, tálak is előkerültek. Néhány sírban a Dunántúlról ill. a Dél-Alföldről származó „import” edényekre is bukkantunk. Sikerült azonosítanunk a korai bronzkori település helyét, ahol a régi ásatások folytak. A nagy jelentőségű, több rétegű telep védetté nyilvánítása folyamatban van. így azt meg tudjuk őrizni a jövő kutatása számára is. A bronzkor végéről származó gávai kultúra temetőjéből már csak néhány sírt tudtunk megmenteni, egy másik dombon azonban megtaláltuk a kultúra települését, amelyből egy kisméretű, 4x5 m-es tapasztott padlójú házat tártunk fel. A római korban a szarmaták telepedtek meg a Zsidóhalmon. Temetőjük és településük is előkerült. A nép keleti eredetének tárgyi bizonyítéka az egyik sírban talált elektronból készült kerek tükör. A településen a közel 70 hulladékgödör mellett egy nagyméretű patics- falú ház maradványait is kiástuk. Százhúsz sír Az Árpád-kori temetőnek becsléseink szerint alig egy- harmada maradt meg. A feltárt 65 sír a kersztény rítusnak megfelelően nyugat-keleti tájolású. A sírokból ezüst és bronz hajkarikák, gyűrűk és 3 db, az egyház szigorú tilalma ellenére a halott mellé csempészett, ezüstpénz került elő. A leletmentés két hónapja alatt 120 sírt, 73 hulladék- gödröt, ezenkívül tűzhelyet és házmaradványokat tártunk fel. Az örökösen ismétlődő kérdés — mennyit érnek ezek a leletek? —most is felmerült. Nem fonto- sabb-e az ország kenyere (bora) e földben rejlő gyanús kincseknél? Az előkerült régészeti tárgyak értéke felbecsülehetetlen, pénzben kifejezhetetlen, mert nem áruk, mindegyikük egy- egy üzenet a múltból, melyet meg kell fejtenünk. Emberré válásunk óta nemcsak testi táplálékkal élünk. Velünk született a szép iránti vágy, a zene, a költészet, képzőművészet, csupa pénzben megfoghatatlan dolog'. S ahogy az ősi eredetmondák bizonyítják, az idők kezdetétől bennünk él a múlt megismerésének vágya, az elődök tisztelete is. Lehetséges, hogy csak a mai embert kell meggyőznünk arról hogy most is érvényesek költőnk szavai?: „A világ vagyok — minden, ami volt van: a sok nemzetség, mely egymásra tör.” Csányi Marietta Régi karácsonyok, régi szokások Esőjósló fokhagyma — Gabonamagvak az abrosz alatt Manapság a városi ember csak a karácsonyfa-állítást, az ajándékozást, a jókívánságokát és legfeljebb még a beiglievés szép szokását tartja karácsonykor. Ezen kívül látott még talán bet- lehemes vagy kántáló gyerekeket, vagy hírből hallott róluk. A falusiak közül sem sokan emlékeznek mór egyébre, pedig még alig 70— 80 évvel ezelőtt is a különböző szokások, hiedelmek egész sora fűződött karácsonyhoz, különösen karácsony estéhez. Éppen a legjellegzetesebbnek tartott karácsonyfa viszont az eldugott falvakban — így néhány Szolnok megyei faluban is — csak a legutóbbi évtizedekben terjedt el. És míg a. karácsonyfa ma már inkább csak a gyerekek örömére és a szem gyönyörködtetésére készül, addig az említett, lassan feledésbe merülő szokások, hiedelmek halálosan komoly dolgokat szolgáltak: a jövő évi jó termés biztosítására, a lányok férjhezmenésének meg- jósolására, a következő évi időjárás kiismerésére, az állatok szaporodásának elősegítésére, az emberi és állati betegségek gyógyítására s a küszöbön álló halálesetek megtudakolására, vonatkoztak. Lássunk néhány érdekesebb példát ezek közül! Néhány évtizede még megyénk több részén is élt a karácsonyi asztal szokása és a vele kapcsolatos hiedelmek: a karácsonyi vacsorához úgy terítettek, hogy az abrosz alá gabonamagvakat tettek, hogy jó legyen a jövő évi termés. Az asztal alá szalmát szórtak és néhány tojást tettek rá, hogy a tyúkok jól tojjanak. Az asztalra is pénzt raktak, hogy sok pénzük legyen. A vacsoránál sokáig ültek az asztalnál, főleg az asszonyok, hogy jól üljenek jövőre a tyúkok. A karácsonyi almából mindenkinek osztottak: akinek a gerezdjében a mag megsérült, az számíthatott rá, hogy a következő évben betegeskedni fog. A"z ünnepi kalácsból, almából az állatoknak is adtak, a vacsora maradékát pedig kint hagyták éjszakára az asztalon a hazajáró halottaknak. A karácsonyi asztalra hullott morzsának gyógyítóerőt tulajdonítottak, eltették és fájósmellű szoptatós anyákat, betegtőgyű teheneket füstöltek parazsával. A jövő évi időjárást hagymakalendári- ummal lehetett kiismerni. Tizenkét gerezd fokhagymába sót tettek. Minden ge - rezd a jövő év egy-egy hónapjának felelt meg. Amelyik gerezd reggelre a sótól átnedvesedett, arra a hónapra várták az esős időt. De még egyszerűbb módszere is volt a hajdani meteorológiának : a karácsony után következő tizenkét nap a jövő év tizenkét hónapját jelentette, csak akkor kellett tehát jól megfigyelőn a felhők járását. Karácsony napján jósolták meg a lányok jövendőbeli férjük nevét is. Például így: karácsony reggelén a kíváncsi lány kiállt a kertkapuba almát enni. Amilyen nevű férfi először arra jött, olyan nevű férfit várhatott férjének a lány. Volt aztán nagy nevetés, csúfolódás, ha éppen nő jött arra először. Karácsonykor nagy öl szá- molatlan fát hoztak be kintről és bent nagy nevetés közepette megszámolták a hasábokat. Ha páros szám jött ki, biztos volt a férjhezme- nés. De miért éppen karácsony este jósolták meg a következő év fontos eseményeit, időjárását, miért éppen karácsony este akarták biztosítani a jövő évi jó termést? Karácsony ünnepe a téli napforduló idejére esik. Ekkor ünnepelte az egyház Krisztus születésének napját — de a karácsonyi szokásoknak csak egy része kapcsolódik ehhez az eseményhez: a betlehemezés, kán tálás, talán még az állatok különös jóllakatása. A téli napforduló már a keresztény idők előtt is ünnep volt. Ez volt a rómaiaknál a dies solis invicti, az újra növekvő, a sötétségen győzedelmeskedő napfény ünnepe. Ezen az ünnepen áldozatot mutattak be az isteneknek, többek között áldozati asztalra helyezett gabonával, hogy az istenek az áldozat fejében biztosítsák a jövő évre a gabonatermést. Talán ennek csökevénye a karácsonyi asztal máig megélt szokása. A rómaiak napforduló-ünnepéhez közel esett az évkezdet, a calendae ianuariae, s ez alkalmat adott a két ünnep szokásainak keverésére. Így az ajándékozás és a jókívánságok szokása inkább a római évkezdő ünnep jellegzetessége volt eredetileg. Az évkezdettel függ össze a jövő évre vonatkozó jóslások tömege is: ősrégi hit, hogy egy időszak kezdetén, első napján, meg lehet ismerni, sőt befolyásolni lehet a jövőt. A karácsonyfa eredetét máshol kell keresnünk, a germán népek pogány eredetű szokásában. Eredetileg csak kis zöld ág volt a karácsonyfa, melynek különleges életerőt tulajdonítottak és csak pár száz éve nőtt díszes fává és indult el világkörüli útjára. A karácsonyi szokások, hiedelmek ma bonyolult szövevényt alkotnak, együtt találjuk bennük a római, keresztény, szláv, germán és ősi magyar elemeket, s egy részükről talán már soha nem fog kiderülni, hogy mikor, milyen népnél keletkeztek. Elődeink babonáin a mai ember már csak mosolyogni tud. De ne legyünk túl szigorúak a régiekkel szemben! Jusson eszünkbe, hogy mennyire magárahagyatva állt egykor az ember szemben a természet — számára kiismerhetetlen — erőivel, s mindjárt megértjük, hogy minden módszert kipróbált, hogy belelásson és hasson rá. És mikor meggyújtjuk a gertyát a karácsonyfán, jusson eszünkbe az is, hogy ez az új értelmet nyert ünnep, a béke és a szeretet mindenki számára kedves szép jelképe, a karácsonyfa is a régi néphitből, népszokásokból nőtt ki. Cs. Pócs Éva Egy népszerű szokás kultúrtörténeti hátteréről A betlehemezes Ez év októberében a múzeumi hónapban a Kun- szentmártonban rendezett tudományos ülésszakon Ger- gulics Péter a betlehemezés egykori mesterszállási szokásairól tartott igen tartalmas előadást, bizonyítva, hogy valamikor a betlehemállítás Szolnok megyében is elterjedt és széles körben gyakorolt szokás volt, jóllehet ma már szinte mindenütt csupán az emlékezet tartja számon. A betlehemállítás szokásának előképét szent Jeromos egyházatya, bibliafordító alkotta meg a IV. században. Ö jelenítette meg először a Krisztus születési helyének tartott betlehemi barlang fölé emelt kupola alatt a születés történetét. A születéshely kultuszát innen vette át Róma, még ugyanebben az évszázadban, amikor egy, Liberius pápa idején épült bazilikához a betlehemi jászolnak szentelt kápolnát is építettek. Szokás a betlehemi történet bemutatásának gondolatát Assisi szent Ferenchez is visszavezetni, aki a legenda szerint, 1223-ban egy erdőben felállított jászol mellett prédikálta volna a karácsonyi evangéliumot, s a jászol mellett az ökör és szamár is ott állt. Szól néhány értesülés középkori betlehemállításról, és tudjuk, hogy a középkor és a reneszánsz idején, a születés-jelenet igen kedvelt tárgya volt a festészetnek is. A karácsonyi betlehemál - lítást azonban a jezsuiták terjesztették el Európában ellenreformációs célkitűzésekkel. E szellemi áramlat a legszélesebb, az érzékekre ható eszközskálával dolgozott, az élmény, így a szép látvány erejével is törekedett a hívekhez közel hozni a vallás történeteit. Ezzel elősegítette azok megértését, valamint a tartalmukkal való érzelmi azonosulást. Az első nagy, látványos, sokfigurás betlehemek kolostorokban készültek a XVI— XVII. században. A betlehemállítás szokása a XVIII. században széleskörben elterjedt Közép- Európában, s így hazánkban, s szűkebb hazánkban Szolnok megyében is. Egyre több városi kisiparos, háziiparos vállalkozott a fából faragott, festett, agyagból égetett, viaszból "öntött és papírra festett figurák előállítására. Ügyeskezű és főleg kevesebb pénzű zselléremberek saját maguk, családjuk, szűkebb környezetük számára készítették. Idővel a sokalakos betlehem az egész paraszti, kisvárosi élet bemutatójává vált. A bibliai történet szerint is hozzátartozó pásztorok a helyi pásztorviseletben jelennek meg benne, s hozzájuk csatlakozik a parasztok és parasztasszonyok, kézművesek, zenészek zsá- nerszerű megjelenítése, az elmaradhatatlan népes állatsereg: ökör, szamár, juhok, kecskék, kutyák mellett. A sokalakos betlehem pályája vallási céllal indult. A szent főszereplők: a kis Jézus, Mária, József, a három király, az aneval mindvégig megmaradtak benne. A pásztorok és a hozzájuk csatlakozó, különböző tevékenységeket végző paraszti, kispolgári alakok révén azonban belekerült az egész széles társadalom. A betlehemek készítői és nézői voltaképp sajátmagukat és társadalmi környezetüket láthatták viszont benne, ha némileg idealizált, de egészében véve lényegileg realisztikus ábrázolásban, s erre akkor más lehetőség nem igen nyílott. Ez lehetett az egyik nyitja a kétségkívül meglévő vallásos érzelmek mellett a betlehem népszerűségének, ösztönzője az alakok megsokasodásának. Valójában önábrázolásra használták fel a betléhemállítást az azt fenntartó társadalmi rétegek, olyan körülmények között, amikor ezt maga- sabbrendűnek vélt jogcím nélkül nem igen engedhették volna meg maguknak. Földesné, Györgyi Erzsébet Összeállította: dr. Selmeczi László
