Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-07 / 262. szám

10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. november 7. Tatár népköltészet Kertedben a rózsák nyílnak-e? Kertedben a rózsák nyílnak-e? Fülemüle köztük dalol-e? Leveledet hozzám írod-e? Fogadott hűséged állod-e? Derült az ég, nehéz a Holdnak, Ha jelhő van, nehéz a Napnak. Ahol te élsz, ott van a Nap. Ahol te jársz, csillagok laknak. Az Ak-idelen átúsztamban Bőr kantárom mélybe veszett. A szívemben nagy bánat van, Más vette el kedvesemet. A Hold fénye halványul, Se nem csúnya, se nem szép. Szomorúan viselem A kedvesem elmentét. Sárga lovam nem fogom be, A folyóhoz nem hajtom le. Ne várj reám, ne is keress, Ha arra jársz, ne integess! Fordította lluh István Azt üzeni a kedves Játszanak a forrás mentén Hattyú-fehér hiúzok. • Szénfekete szemű fecském, Ha rámnézel, pirulok. A hófehér ingedet Ünnepnapkor felvegyed! De a barnát ne csábítsd, A szívemet ne fájdítsd! Elvesztettem a gyűszűm, Kútba esett a gyűrűm. Azt üzeni a kedves, Ne búsuljak, szebbet vesz. A Hold mellett fényes csillag, Mérföld köztük a távolság. . Szemöldököd, szemed, hajad Ékesíti szép orcád. Ablakodnak függönye Csipkével szegett selyem. Búsulok, a szívem sajog: Jöjj ki a rétre velem! Fordította: lluh István Magam lángján el is égek Az utcán ha végigmész, Felhőnél vagy feketébb. Ahol ellépsz nő a rózsa, Beborít engem a bokra. Kenderszálból hó az ingem,' Kiraktad-e száradni? Vagy csak jöttél tiltott este Magad megcsókoltatni? Fehér sálat ha felveszel, Ezer közül szebbik leszel. Egy tányérból velem eszel, A másiké sosem leszel. Tó közepén réce-fiú, Sosem tudom megfogni. Szeretnélek én tégedet Fele ágyamon tudni. Zsenge a fű házam körül, Ha rálépnél letörne. Aki eljár kapum előtt, Csak énrólam beszélne. ■ Olajozom, mosom könnyel, Aranygyűrűm mégsem jön fel __ S zeretőmre bánat hajol, Nem is csókol, nem is ölel. Két madárnak két ág kell, Mind a kettő egyre jár. Magam lángján el is égek, Kit szeretek másra vár. Vászonban a hímzés díszük, De hamarább ott szakad. Pár esztendő, a legszebbik, Jaj de hamar elszalad. Fordította: Baksán Mária % Felpattantam a hátasra Lovak lábán vasbéklyó van, Lopásukhoz reszelöm van. Ne sírjunk nagy bánatunkban, Csak az isten bírná búban. Felpattantam a hátasra, Beugrattam a városba. A városban nem laknék én, Mert a hazám térés puszta. Lovaink már nem játszanak, Folyó mentén nem is járnak. Kényeztetett, csalfa lányok Semmi munkát nem találnak. Kedvesemre vállkendöt Kecskeszörböl csináltak. Nem maradok sokáig, Lábamra utak várnak. Fordította: Körmendi Lajos rkagyij Kirillovics úgy gon­A dolta, hogy a pedagógus a szétrombolt Sztálingrádban született meg benne egy emlékezetes éjszakán. Talán az volt az első __________ csendes éjszaka. Előző nap m ég, aknák robbantak száraz pukka­nással a romok között, hosszú géppuska — és rövid ugató géppisztolysorozatok kusza szövedéke jelezte a frontvonalat, süvöltöztek a Katyusák, tompa dörejek­kel árasztva el az agyongyötört földet, az égen rakéták virágai nyíltak, fé­nyükben újra meg újra összezsugorod­tak a fantasztikus alakú, tátongó ab­lakszemű házmaradványok. Előző nap még folyt a háború, de mára véget ért. A hold csendben kelt fel a romok, a hó­borította hamutenger felett. Az ember el sem tudta hinni, hogy már nem kell félni a csendtől, amely szinültig meg­tölti a sokat szenvedett várost. Ez nem pillanatnyi szélcsend; itt már bekö­szöntött a béke, ez itt már a távoli hát­ország, az ágyúk több száz kilométerrel arrább dörögnek. S bár az utcákon az üszkös romok között hullák hevernek, ezek tegnapiak, újakkal nem szaporod­nak. Ezen az éjszakán nem messze az egy­kori tizenegyes számú iskola óvóhelyé­től, ahol ezredünk törzse elhelyezkedett, tűz ütött ki. Előző nap még senki se tö­rődött volna vele — folyik a harc, a föld ég —, de most ez a tűz a béke nyu­galmát törte meg, és mindenki rohant oda. A német katonai kórház háromeme­letes faépülete égett, amit eddig szeren­csésen elkerült a háború. Odabent sebe­sültek voltak. A vakítóan aranyló, lobo­gó falak heve messziről is perzselt, és egyre hátrább szorította a tömeget. Az emberek pedig dermedten, megbabo­názva, lesújtottan figyelték, amint oda­bent az ablakok mögött, az izzó mély­ben időről-időre leszakadt egy-egy sö­tét tömb. S valahányszor ez történt, a tömegen egyik végétől a másikig kese­rű fojtott sóhaj futott végig: egy-egy összeégett német sebesült zuhant le ilyenkor ágyastól, olyan, aki nem tu­dott felkelni és kimenekülni. Sokuknak sikerült kijutni. Most ott álltak elvegyülve az orosz katonák kö­zött, velük együtt figyelték, egyszerre tört fel belőlük a sóhaj. Arkagyij Kirillovics vállához szorulva is ott állt egy német. Fejét és arcát kö­tés takarta, csak hegyes öfra állt ki be­lőle, s fél szemében kétségbeesett iszony parázslóit. A félelemtől és a hidegtől egész teste remeget mocsárszínű szűk vászonegyenruhájában. Remegése aka­ratlanul is átragadt Arkagyij Kirillo- vicsra, aki pedig jól beleburkolódzott me- leg bekecsébe. Elszakította tekintét a ra­gyogó tűzözönről, lassan körülnézett — téglavörösre izzott arcok, oroszok és né­metek vegyesen. Mindannyiuk szeme egyformán izzik, éppúgy, mint a szom­szédjáé, mindannyiuk arcán fájdalom és tehetetlen beletörődés. A szemük lát­tára lezajló tragédia egyikük számára sem közömbös. Arkagyij Kirillovics ezekben a pilla­natokban rádöbbent egy egyszerű igaz­ságra: sem a történelem vad kanyarjai, sem a mániákus őrültek gyilkos eszméi, sem a téboly járványai, semmi nem képes rá, hogy kiölje az emberekből az emberséget.. Elfojtani, azt lehet, de megsemmisíteni nem. Mindenkiben lap- panganak a jóság érintetlen tartalékai, csak fel kell tárni, hagyni kell, hogy felszínre törjenek. És akkor... A törté­Tyendrjakov regénye a Szovjet Irodalom 12. számában fog megjelenni. nelem kanyarjai egymást gyilkoló népe­ket, vérfolyamokat, a föld színéről eltörölt városokat, letiport mezőket je­lentenek. .. Csakhogy a történelmet nem az úristen csinálja, hanem az emberek! Vajon ha szabadjára lehetne engedni az emberekben rejlő emberséget, nem azt jelentené-e az, hogy sikerül megzabo­lázni a kegyetlen történelmet? Izzón aranylottak a ház falai, a vörös füst szikrakévéket sodort a hideg hold felé, s fátylat borított rá. A tömeg erejét vesztetten figyelt. Arkagyij Kirillovics vállához szorulva ott reszketett a bekö­Vladimir Tyendrjakov: Leszámolás RÉSZLET tözött fejű német, fél szeme előparázs- lott a kötés alól. Arkagyij Kirillovics a tömeg közepén lehúzta magáról a beke­csét, rávetette a didergő német vállára, és tuszkolni kezdte kifelé a tömegből: — Schnell! Schnell! * A német csodálkozás nélkül, közöm­bösen fogadta a gondoskodást, engedel­mesen kocogott egész úton a törzs pin­céjéig. Arkagyij Kirillovics nem nézte végig a tragédiát, később megtudta, hogy egy mankós német ordítva előrontott a tö­megből, bele a tűzbe, s egy tatár katona utánavetette magát, hogy kimentse. Az égő falak beomlottak, s maguk alá te­mették mindkettőjüket. Mindenkiben kihasználatlan emberségtartalékok lap- panganak. A történelmet emberek csi­nálják. Az egykori gárdaszázadosból elemi is­kolai tanító lett, és egyidejűleg beirat­kozott a pedagógiai főiskola levelező ta­gozatára. A tantervek ilyesmiket írtak elő: a tanulónak ismernie kell a nagy írók életrajzát, legjobb műveiket, világnéze­tüket, képesnek kell lennie arra. hogy a megadott szempontok szerint megha­tározza az egyes irodalmi alakok kilé­tét: ez népies, az reakciós, amaz úgyne­vezett „felesleges, ember”... Tudnia kell, hogy kire ki hatott, ki kiről ho­gyan vélekedett, ki a romantika képvi­selője, ki a kritikai realizmusé... Egyet hagytak csupán figyelmen kívül ezek a tantervek: hogy az irodalom emberi viszonyokat mutat be, ahol a jóság megütközik az aljassággal, a becsület a hazugsággal, a nagylelkűség az alatto­mossággal, az erkölcs az erkölcstelen­séggel. Az irodalom az emberi együtt­élés megválogatott és megőrzött tapasz­talatkincse! Felháborodsz a gazdaasszonyon, akire Vanya Zsukov így panaszkodik a nagy­apóhoz írott levelében: „Fogta a halat, fejjel a számba tömte”. De nem külö­nös, hogy egy cseppet se háborodsz fel azon, ha egy ismerős felsőosztályos csak úgy mellesleg, pusztán passzióból leke­ver egyet egy arra szaladó kis srácnak? Egy erős a szemed láttára megüt egy gyengébbet, csupán azért, mert ő erős. Miféle ember vagy, ha ez közömbösen hagy? Olvastátok Tolsztoj Feltámadás című regényét. Eresszük szabadjára a képze­letünket: mi lett volna, ha Nyehljudov belső gyávaságból vagy szégyenből elfor­dul Katya Maszlovától? Hogyan élt vol­na tovább? Megnősül? Családot alapít? Nyugodtan élne?... Áz irodalom révén Arkagyij Kirillo- vicsnak sikerült sajátos bonyolult er­kölcsi versengést kezdeményeznie: aki erősnek érezte magát, kereste az alkal­mat, hogy a gyengébb segítségére sies­sen : a gyenge büszke volt rá, ha az erősebb szemébe mondhatta a kemény igazságot, az ártatlan zokszó nélkül vi­selte a mások vétkéért járó büntetést, de jaj volt annak, aki gyávaságból hagyta, hogy vétkéért más bűnhődjön. Mindebben sok volt a játék és sok volt a kérkedés. De lehet-e kételkedni abban, hogy a kérkedésből gyakorolt erény idő­vel szokássá, a játék pedig életté válto­zik? Az utóbbi időben még a szakfelü­gyelők is azt hangoztatták, hogy a száz- húszas számú iskola tanulói egész ma­gatartásukkal irigylésreméltóan külön­böznek a többi iskola tanulóitól. Arkagyij Kirillovics meg volt győ­ződve róla, hogy a keze alól lelkiekben szép emberek lépnek ki a nagybetűs életbe, akik nem bántják a gyengét, és nem békülnek azokkal, akik ezt megte­szik, nem tűrik az aljasságot és hazug­ságot, s tisztában vannak erkölcsi fel­sőbbrendűségükkel. Azok pedig, akikkel összeütközésbe kerülnek, önkéntelenül is szembe kell hogy nézzenek önma­gukkal. Minden emberben hatalmas emberségtartalékok lappanganak. Ar­kagyij Kirillovics egyetlen percre sem felejtette el az egykori ellenségek ösz- szevegyült tömegét, ott az égő katona­kórház előtt, a tömeget,, amelyet közös szenvedés hatott át. És nem felejtette el az ismeretlen katonát sem, aki be­rontott a tűzbe, hogy megmentse azt, aki nemrég az ellensége volt. Meg volt győződve róla, minden tanítványa egy- egy gyutacs lesz, mely felrobbantja ma­ga körül a rosszakarat és a közöny jegét, és felszabadítja a másokba rejlő pozitív erkölcsi erőket. A történelmet emberek csinálják, ö, Arkagyij Kirillo­vics Pamjatnov, pedagógus, a maga sze­rény módján hozzájárul a történelem előrelendítéséhez... Hitt ebben, és másokat is rávett, hogy higgyenek benne. Egyre többen fordul­tak hozzá, szavárá felfigyeltek, nem­csak a tanítványai, hanem a szüleik is kikérték tanácsát. Szonya Potyehnia is, lám, kétségbeesésében nem másnak, ha­nem éppen neki telefonált az éjszaka közepén . Arkagyij Kirillovics ott ült a kony­hában, ökiére támasztva nehéz fejét. A falon túl, alig néhány lépésnyire ott fe­küdt az a puskalövéstől szétzúzott fejű nagydarab férfi. Az ő tanítványa meg­ölte az apját! Az ő tanítványa... Egyi­ke azoknak, akik büszke hitet ébresz­tettek' benne. Mi ez? * * * r sors véletlen fintora, vagy egy hibáért járó kegyetlen büntetés? Ha van egyálta­lán, aki képes hozzásegíteni a válaszhoz, az csakis Kolja Korjakin lehet, senki más. Ha ugyan képes rá... Kö­rös-körül csend. Arkagyij Kirillovics már nekikészült, hogy feláll és lemegy, amikor hirtelen lopakodó lépteket hal­lott. összerezzent fölegyenesedett, és... a konyhaajtóban Vaszilij Potyehint pil­lantotta meg, homlokába húzott sap­kában, prémgalléros bundában. Soproni András fordítása Madár

Next

/
Thumbnails
Contents