Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-07 / 262. szám

1980. november 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 11 z elágazás óta a harmadik falut hagyták ma­guk mögött. Végigsöpörtek a völgyeken. Nyolc kerék­pár haladt egymás után, li­basorban. A települések ki­csik, a főutcák keskenyek voltak. A szűkös hely mi­att. A disznóólak mellett még veteményes kertek szo­rongtak, de mögöttük már hegyoldalak magasodtak. A lankásabb lejtőkön azért gyümölcsfák is nőttek elva­dulva. A negyedik, templom felé bicikliztek, amikor rö­videsen egy kicsit megdőlt útj’elző tábla újabb eldugott falut, Kékesdért jelzett. Az iram csendesedett, An­na nem maradt sereghajtó, a csapat közepén kerekezett. Nézelődött,* mert soha nem járt erre. Az útmenti fenyő­ket nemrég telepítették, őrt- álló katonákként őrizték már a táj nyugalmát. » Anna mögött valaki izga­tottan megszólalt, lassított. Hegyi András bozontos üs­töké tűnt fel mellette, hosz- szú hajtincsei a szemébe lógtak. Hátra-hátraesapta őket. — Tudod, hova értünk? Anna tagadóiag intett. Sö­tétkék blúzának bő ujja lo­bogott. — Én még itt születtem... — büszkélkedett a fiú. — Te?! — hökkent meg a népművelőlány. — Azt hit­tem, tőzsgyökeres felpári vagy. S mit jelent a Kékes­dér név? — Más se tudja, a hajnali dér itt is fehér. Ha csak a szénégetők füstje nem szí­nezte be egykor. Talán ép­pen kékre. A faluban ugyan­is régóta mészégetők, szén­égetők laktak, a két fafara­gó család sem halhatott még ki. Nagyapám híres szénége­tő volt. .. András szavai elakadtak, mert terepjáró dzsip közele­dett. A ponyvás autó nem csökkentette a sebességét, noha • bukdácsolt a görön­gyös úton. A fiú kerékpár­ja visszahúzódott a libasor­ba. Elérték a régi házakat, 1 már csak egy-kettőt fedett zsindely. Palatetők alatt szé­les, nagyablakos — de jel­legtelen! — új házak feszí­tettek. A porfelhő oszlása után András megint a nép­művelőlány mellé sorolt. A két kormány majdnem ösz- szeért. Kezdetben apám is szénégető volt, csak nagy­apám öngyilkossága után te­lepültünk be Felpárra. Én tovább költözöm még, a vá­rosba! Ahonnan te jöttél... Anna előbb fejtegetni akarta, hogy a városi élet semmivel sem csodálatosabb, aztán azt kérdezte meg in­kább, hogy a nagyapja mi­ért lett öngyilkos. — Nem sokat kötöttek az orromra. Titok minden, csu­pán a legendát ismerem. — A legendát? — Anna legendák nélkül nőtt fel. — Annyi biztos, hogy ké­ső ősz lehetett, az öreget vastag, már rohadó avarban találták meg. A hegyekben, a kihűlt boksák mellett. A vékony kötél elpattant vagy elvágta valaki... Nagyapám mindig kora tavasszal fel­költözött, a faluba csak rit­kán ereszkedett le szalonná­ért, hagymáért, pedig a bok­sákat elég volt kéthetenként megrakni. A családból nagyanyám fel-feljárt hozzá, előre megbeszélt napokon, apám csak akkor szaladt fel, ha az öreg kifogyott a ke­nyérből. Egyébre vagy más­ra aligha tartott igényt, nem szerette, ha feleslegesen za­varták, egyébként rejtege­Varga Csaba: Égő boksa tett valamilyen puskát, az­zal lőtt magának vadat. Ál­lítólag csuda nagy' vadász Vólt. — Nem irigyelted? — Nem jutott eszembe. Nem vágyom a kékesdéri hegyek közé. Az öreg erős gallyakból tákolt kunyhó­ban aludt. Egyedül. Egy-egy boksában tizenhárom napig izzott az elfojtott tűz. Addig aligha hagyhatta el őrhelyét. Ott gubbasztott évtizedeken át. Fent a hegyekben. Télen nyugtalanul szorongott a fa­lusi házban, a kocsmába sem járt el iszogatni a szén­égetőkkel. Őszutón is csak a csípősebb fagyok űzték ha­za. Apám szerint akkor volt boldog, csak akkor, ha mi- leszagot érzett. Pedig ez ke­serű, büdös, mérges illat; az égő keményfa termeli. A szomszédunk egyszer azt ko­tyogta, amikor átkönyökölt a léckerítésen, hogy az öre­get azok a némberek vitték sírba, akik hajnalonként ki- szökdöstek hozzá, hátukra akasztott rőzsehordóval. Kérdeztem apámat, miért forralnak ilyen gondolatokat az öregről? Legyintett. Majd dühösen dohogta, hogy a szomszéd csak ne kövesse a vénasszonyokat, mert az bi­zony pletykabeszéd, hogy nagyapámhoz némberek jár­tak ki. Méghogy özvegyek, feleségek, lányok?! A libasor végére kerültek, mert a beszélgetés közben lassan hajtották a kerék­párt. Anna előre pillantva látta, hogy rajtuk kívül sen­ki sem tereferél, csak han­gosan kurjongatnak egymás­nak. Áááá! Ujj-hujjj! Ne előőőzz! Gyázzz! A felpári művelődési otthon klubjá­ban is — ahol össze-össze- jöttek —t divat lett önma­gukban értelmetlen hangok elnyújtásával, hajmásával érzéseket, szándékokat kife­jezni ; mintha elfelejtettek volna beszélni. A népművelőlány oda- odapillantott a mesélő fiú arcára, amely már sötétbar­nára sült, hiszen tavasz óta szabadban dolgozott, az álla­mi gazdaság telepén teher­autókat javított. A rövidre vágott, szőke kis bajusz nem volt éppen férfias. — Nagyapám csudálatos illatú virágokkal csalta ki a nőket. Ahogy mondják, a ré­tek legszebb szirmait kötötte csokorba. A virágok színét én kéknek képzelem, de sár­gák vagy pirosak is lehettek. A tarka mezők bódító illa­tát most is érzem, csak egy­szerűen nem tudom megne­vezni. A könnyű ruhás asz- szonyokat aztán olyan tisz­tásra vitte, ahova más isten­fia nem ismerte az ösvényt. A szénégető kunyhóban a limlomoktól, a szerszámok­tól különben sem volt hely, meg a döngölő és a horog nem a legjobb vendéglátó. Meg ki is feküdne egy sötét, bakszagú kalibába. A lom­bok alatt váratlan látoga­tótól se kellett félni, ott a test és a lélek lerúghatta fe­lesleges gönceit. A virágok­hoz az öreg feloldó szava­kat is mellékelt, ettől a szo­rongások és gátlások elsze­nesedtek. Állítólag ebben volt a legnagyobb ereje: meghallgatta az asszonyi fájdalmakat, és a nyugtató szavakhoz gyengéd simoga- tásokat adott. Mesélik, az öngyilkos lemondott önpusz­tító szándékáról, a válni akaró asszony rámosolygott iszákos férjére, amikor a tisztásról megtisztulva visz- szatért. Hihető a legenda, mert az öreg csendesen, költőien tudott beszélni. Egyszer a fitos orrú szom­szédasszonyt véletlenül ki­hallgattam a kútnál, amikor kendőjét igazgatva sóhajtoz- ta húgának, hogy mindegyik asszony visszakívánkozott a tisztásra, akit nagyapám egyszer már fogadott a bok­sánál. amelyet hiába fedett be lehulltott levéllel és földdel, mert az izzó hasáb- fák gőze áttört a burkon. Az öreg talán nem is külön­bözött az éjjel-nappal égő boksától, csak nem árasztott mileszagot. Nem is tudom eldönteni, mi volt leginkább, szénégető vagy gyóntató, ti­tokzatos hegyi isten vagy csak egy jó bika. — A felesége tudott erről? — kérdezte Anna, s közben újra megborzongott; vágyak ébredtek benne, észrevétle­nül. — Nagyanyám szegény ko­rán meghalt., nem állt a ter­jedő monda útjába. Lánya is mosolyra nyílt szájjal me­sélte, hogy nagyapám nagy természetű férfi volt. Ha az asszonyok maguk közt plety­káltak róla, mindnek fur­csán csillogott a szeme. Ki tud rajtuk eligazodni, talán jártak a boksánál is. Nem tudom. Olyan mendemondát is terjesztettek, hogy az öreg azért kötötte fel magát, mert cserbenhagyta a férfi­assága. Nem hiszem. Még az is elképzelhető, hogy vala­melyik megcsalt férj állt bosszút — ilyen kegyetlenül Én úgy képzelem, talán az okozta vesztét, hogy túl so­kat álmodozott. Többet ígért, mint amire lelke volt. Talán már csudálatos illatú virá­gokat sem talált. A szeme ugyanis elég hamar meg­romlott, a forró gázok ár­tottak a látásának. A vada­kat mégis mindig meglőtte, a tisztásra vakon is eltalál­hatott, de a szép szavakból kifogyhatott. A falu már nem látszott mögöttük, a templom tor­nyát is eltakarta egy szikla­fal. A népművelőlány kar­csú derekán kioldódott az öv — nem kötötte meg. — Miért költöztetek el? — Apám nem beszélt er­ről. Talán a szégyen miatt; a legenda igazsága űzte el. Titok ez is. Én nagyon vá­gyom a városba, de egy nyárra visszamennék szén­égetőnek. Néha elképedve veszem észre, hogy hasonlí­tok nagyapámra: tele vagyok érzésekkel, megértem má­sok fájdalmát, s egyszerre több lány után is vágyako­zom. András az utolsó mondatot már úgy mondta el, mintha bolondozna. Mintha nem is lenne egészen úgy. Ügy kerékpároztak, hogy mindegy volt, merre mén­nek. Hajtottak automatiku­san, vasárnapi függetlenség­ben. Csak félszemmel lesték az utat, hogy ne bukjanak fel valamelyik mélyebb gö­dörben. Amíg András beszélt, foj­tott hangja úgy perzselt, mint a boksában szenesedő fa. Először szenvedélyesen tagadta, hogy visszavágyik a hegyek közé, majd a végén elárulta, hogy szívesen foly­tatná a legendát. Anna bi­ciklizés közben maga előtt látta a füstölgő, kék gőzű, földdel betakart halmot, és lelke új érzésekkel, álmok­kal telítődött. Két héttel később csak ketten kerékpároztak arra. Ugyanazon az úton. Kékes­dér után letértek a köves útról, szűk ösvényen kere­keztek felfelé, a hegyek kö­zé. A fiú most nem mesélt, szíve a torkában dobogott. Nemsokára állva hajtot­tak, így is vissza-vissza- csúsztak. András hátrapil­lantott: a lány erőlködött, levegő után kapkodott, mel­le le-fel hullámzott. A fiú induláskor már észrevette, hogy nincs rajta melltartó. A boksákat nem ta­lálták, füstkígyók sem go­molyogtak. De a tisztásokat nem nőtte be az erdő. Az egyiken, fűbe fektették a kerékpárokat, a fiú zavar­tan zsebre dugta a kezét, a lány — kihívás nélkül — mosolygott. — Na lássam — mondta —, milyen szép szavakat ta­nultál nagyapádtól? Párizs Irodalmi oldalpárunkat Nikolaj Rojnov bolgár képzőművész grafi­káival illusztráltuk. Sinkó Ervin: Szemben a bíróvá RÉSZLET Szemben a bíróval, íme, azon veszem észre magam, hogy nem tudok magamról beszélni anélkül, hogy ne a világról be­széljek. Nem lehet másképp, nyilvánva­lóan. Mi a világban: azt is jelenti, hogy a világ mibennünk. Mi a lövészárokban, azt is jelenti, hogy a lövészárok bennünk. Ez ellen lehet küzdeni. Talán lehet bör­tönben is ülni, és nem a börtönfalakat, hanem a megnyílt mennyeket látni. Ez azonban csak eksztázis, és minden eksztá­zis csak mint egy vasárnapi kirándulás a városból a szabadba: a vasárnapi elra­gadtatásunkban is determinálóan benne lesz, hogy ott van mögöttünk a város. Senki se kivétel,, s nem lehet máskéop, nyilvánvalóan. Mindenki, aki magáról be­szél, a világról is beszél; talán nincsen bűn, amely — egy másik aspektusból — nem vád is. A háborút a kapitalizmus produkálta, a II. Internacionálé nemcsak félreállt az útjából, hanem pártjai hábo­rús pártokká lettek — de ezen kívül, mint minden kollektív bűnnel, a háborúval szemben is, mindenki, aki részt vett ben­ne, nemcsak vádló, hanem személy sze­rint éppúgy vádlott is, mint én, aki né­mán, vigyázzállásban néztem végig a két katonaszökevény kivégzését. Az úrrá lett bestiáról elhittem, hogy mindenható. Le­hetett nem annak hinni? Nem vallott minden, de minden arra, hogy ez a leg­biztosabbnak látszó ígéreteket is elnyelő gyilkos káosz, ez maga az egyetlen reá­lis, mindig visszatérő „történelem”? Nem egy elsüllyedt világból felhangzó fájdal­mas harangszóként haltak el az olyan ritka, az örök emberi értékek mellett hi­tet valló hangok, mint a Romain Rolland-é? S nem éppoly tehetetlenek voltak, mint mi magunk? Mindez igaz, s mindezt akkor is tudtuk, s mégse lehe­tett „embernek lenni az embertelenség­ben” anélkül, hogy az ember ne érezze magát személy szerint is kétségbeesetten és szégyenletesen bűnösnek. Újsághíreken túl, melyekből alig lehe­tett tájékozódni, a bukovinai fronton tud­tam meg, hogy mi a bolsevizmus. Alig pár száz lépésre voltak tőlünk az orosz lövészárkok, s a fegyverszünet idején mind gyakrabban jöttek át hozzánk s hozták át gépfegyvereiket orosz katonák nekünk egy-egy falat kenyér vagy fél li­ter rum reményében. A mi tisztjeink csak mulattak a furcsa látogatókon, akik ret­tenetes. rongyosak és oly piszkosak vol­tak, hogy a mosolygó arcukban megvil­lanó fehér foguk meglepetésként hatott. Egy ilyen óriás orosz magyarázta meg nekem életemben először Lenin jelentő­ségét. Se én, se akik körülöttem álltak, nem értettünk egy szót sem oroszul, de a másik, az orosz kézzel-lábbal, irtó eről­ködéssel meg akart valamit magyarázni nekünk. Végre megtalálta a módját. Az óriás ember a hatalmas karjával rajtam kívül még kettőt egyszerre átölelt, magá­hoz szorított bennünket, s úgy ismételte: „Lenin, Lenin ...” Máig énnekem se szó­val, se írásban ennél jobban nem magya-' rázták meg Lenin programját. Mielőtt még tudni lehetett, hogy objek­tíve mit tud majd megvalósítani a bol­sevizmus, máris nagyot tett: a puszta megjelenésével, azzal, hogy volt és lehe­tett, megtörte a gonosz varázst. A pasz- szív, kontemplativ pacifizmusnak, mely tehetetlen vágy volt, cselekvésre mutatott lehetőséget, a kilátástalan sötétbe világos rést hasított, mert az orosz proletariá­tusban megfogható és megvédhető testet öltve itt állt sírjából feltámadva a nem­zetközi forradalom, a világot megváltó proletariátus holtnak hitt ideája. És olyan világosan, mint még soha, mert soha olyan eklatánsán, mint a háború elleni harcában, nem látszott meg, hogy az em­beriség legszentebb érdekeiért való harc egybeesik a proletariátusnak a maga fel­szabadításáért vívott harcával. Mikor ki­adták a parancsot,. hogy nem szabad az orosz katonákkal fraternizálni, akkor már késő volt. Akkor már tudtam, hogy a szocializmus túlélte a szociáldemokráciát — és egyszerre a világ megint érdekes létt, érdekesebb és ígéretesebb, mint va­laha. S mikor1 a monarchia részekre bom­lott, és Németország köztársaság lett, az első pillanatban az orosz prófécia betelje­sedésének első fázisaként jelent meg. Minden, a háború alatt felgyűlt kétségbe­esés egeket verő optimizmusba csapott át, mikor a katonatisztek maguk tépték le a csillagjaikat, s éljenezték meg a for­radalmi Károlyi-kormány hadügyminiszte­rét, aki az örömmámoros éljenző töme­geknek azt kiáltotta oda: „Nem akarok többé katonát látni!” S mikor kiderült, hogy amit 1918 októberében átéltünk, az nem annyira forradalom, mint az enten- te-imperializmusnak a középhatalmak im­perializmusa felett való győzelmének, a frontok összeomlásának a következménye volt, akkor kétségtelenné lett a feladat: ami látszat volt, azt valósággá tenni, el­indulni az orosz prófécia, az emberiséget a háborútól, erőszaktól és kizsákmányo­lástól minden időkre felszabadító világ­forradalom megvalósítása felé. Táj

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents