Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-30 / 281. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. november 30. Hazajöttünk a kórházból. Meghalt Anyánk. Évek óta távol laktam- édesanyámtól. Kotorgatom zsebemben a kulcsot. A régi otthonomban én nyitom ki az ajtót, már nem vár reám Anyám. Betén- fergünk mind a hárman a szobába. Húgom meggyújtja a petróleumlámpát, és az asztalra teszi. Felsőruhánkat vetnénk is magunkról, meg nem is. Hideg, homályos, barátságtalan a lakás. Hangtalanul, tétovázva álldogálunk. Szemünk révetegen kerülgeti egymás könnyes tekintetét. Ujjainkkal itt-ott minden terv nélkül babrálunk. Húgomnak és nekem Édesanyánk volt: Kálmánnak meg menyasszonya. Így tartozunk most együvé. Mégis kü- lön-külön álldogálunk, egymással szemközt idegenül, mint ismeretlen várakozók a járda kövén. Fájdalmunk súlyát mindannyian saját lelki rekeszeinkbe akarjuk beszorítani. A beszéd langyos folyásával nem óhajtjuk felhígítani keserűségünk tömörségét. Most így jó. Inkább fojtogassa torkunkat. Kell ez. — Begyújtok a kályhába — szólt a húgom a szobából kimenőén. Az asztal mellé. ülök. Kálmán lassan megszokott mozdulatával — időnként még mindig szipogva — letelepszik a heverőre, cigarettát sodor. Gyatra világításban nézem a szobát. — Egy villanykörtét felszerelhettetek volna — fordultam Kálmánhoz. — Drágaszívem akarta. Mégis abban maradtunk, hogy esküvő előtt ezzel már ne bajlódjunk. Ahogy csütörtökön befeküdt a kórházba, kinek volt már ilyesmihez kedve. Nem is kelt fel többet Drágaszívem. Ki hitte volna, hogy ilyen hamar végez vele a betegség — újból elkezdte Kálmán a piszegést. Elhallgatott. Látta, hogy nem tudok rá figyelni. Megint tömörült a csönd. Nem esik jól a beszélgetés. Nézek. Sokáig nem veszek észre semmit a szobában. Zúg a fejem. A fájdalmamról semmi elterelő gondolatom nincs. Csend van. Sűrű csend. Olyan tö- mörnek érzem, hogy a hang felakad benne. Sziklatömör csönd, erőtlen vagyok megtörni. Szét akarom dobni mellemen összefont karjaimat, hogy erőszakos zajt csináljak. Kálmán szemei erősen vörösre kisírtak. Anyánk is, Kálmán is özvegy volt. Két nappal halála előtt lett volna az esküvőjük. — A házasságunkhoz szükséges iratok itt vannak a zsebemben — panaszkodott Kálmán, ahogy megérkeztem a fővárosból az állomásra. Ott várt Kálmán. Nézgelődöm a szobában. Csak azért, hogy valamit csináljak. A lámpa sárga lángja játékosan rebben. Meg-megug- ráltatja a bútorok árnyékát. Bútorok! Most kezdem csak először valóságukban érezni. Szegényesek. Igényes volt Édesanyánk életcélja, de igénytelen az életformája. Határozott kívánságává vált, hogy gyermekeiből úriembereket neveljen. Szegényes életformájában ez az erőszakos vágy, sok zavart okozott. Zöldre festett fenyődeszkából volt összetákolva az asztal. Lígett-lógott. Amikor ebédeltem róla, térdeim közé szorítottam az asztal lábát, hogy ne mozogjon. Édesanyám bútorai! Hosszasan simogatom az asztal lapját, enyhén ingadozott felém. — Édesanyám, így kiloccsan a leves! — Fogd a másik kezeddel a tányér szélét. Azért adta az isten, hogy használd, és ne az öledben tartsd — nevetett széles jókedvében anyám. Igaza volt. Ö sohasem tette ölbe a kezét. A sarokban egy öreg élelmiszeres láda állt. A régi háza mellé egy új, egyemeletes korszerűbb házat építettetett, hogy nekünk már módosabb lakásunk legyen. Mi alig használtuk az új házat, mert mindig más városban, vagy országban kujtorogtunk. Éltük anyánk • nyugtalan életét. Mégis, a tükörmosdó rangoskodott legjobban az ajtó mellett. Régi, világos bükkfa bútor volt. A lakás berendezése idején, az egész lakás legmódosabb darabjának látszott. Mivel a bükkfa bútorral volt legszembeötlőbben berendezve e lakás, bútorozott szobának azt adta ki Anyánk. 1915 óta sokan lakták a bükkfaszobát. Civilek, katonák — legtöbb ide helyezett katona itt szolgálta végig a világháborút, Szolnokon. A román katonák is tovább laktak a „stépszobá- ban', mint ahogyan szerettük volna. Emlékezve látom őket, a duhajkodó- kgt, a kéjelgőket. Éjszakánként női ricsajok verték fel a lakást. Sok-sok emlék . . . Erőszakos, kellemetlenkedő katonák ... Ma már az egész hálóból ez a tükörmosdó maradt meg. A többit," valamilyen szükséges okokból, időnként eladogattuk. Homályosan játszanak velem az emlékek, ahogyan a bútorokat búcsúztattuk és jöttek helyettük mások. Néha jobbak, de legtöbbször viseltebbek. Ügy mondtam: tükörmosdó. Pedig csak két évig volt rajta a tükör. Vastag metszett üvegtükör volt a mosdó- rész felett. Biztosan tudom, hogy nem tört el. Kellett a pénz, s édesanyám eladta a tükröt a mosdóról. Később eladta hasonló okból a márványt is anyám. A sírkövesnek adta el. Szép nagytábla fehér márvány volt. Most itt áll megkopasztva, rokkantán, piszkosan, egy szürke ruhadarabbal letakarva. Tetejére rakva legszükségesebb használati edények, öt tányér. Evőeszközök — mellédobva — ahogyan a leány a mosásból visszahozta. Nem volt rend. A tányérok mellett üres üveg állott. Legszélén egy kopott vekkeróra. Még járt. Majd két törött talpú pálinkás pohár. Az első sorban álltak a bögrék. Négy kávésbögre. Szandai Sándor: „Görbe I u bögre — „Görbe bögre!” — terjeszkedik el az emlékezés melege bennem. Az is ott állott a négy között. Olyan görbén, mint régen. Tökéletesen elfedte a jelent a görbe bögre felfedezése. Édes zsongással simogatta idegeimet a múlt. Itt a Görbe bögre! Látására vissza- emlékszem a múltra. Legalább negyven éve, hogy egyik kezemet édesapám, a másikat édesanyám fogta. Engem a vásár gazdag színpompája, bárgyú zsivaja szemlé- lődővé tett. — Itt vannak a fazekasok! — állította meg menetünket apám. Sok-sok különböző formájú fazék egymás mellé állítva nagyságrendben. Színekben a fehért keverte a fekete, sárgát a téglaveres, a fekete barátkozott a barnával is. Virágformák, hatszirmú levelükkel, kék, piros, fehér és zöld színekkel ölelkeztek. Külön két sorban álltak a tejesköcsögök, játékos színeikkel erősen kiemelkedtek a cserepekből. A legelső cserépsor a bögrék társasága volt. Alapszínük legtöbbnek fehér volt, de változtak a fekete alapba is, azok fehér pettyekkel voltak díszítve, a fehér alapú bögrék egy része piros, és másik kékszínű pettyekkel voltak díszítve. Anyám ezek közt, a reggeliző bögrék között kezdett válogatni. Szakértő mozdulattal megkopogtatta a bögrék falát. — Nincsenek azok megrepedve, menyecske, nem folyik azokból ki a kávé — magyarázta a fazekas. — Marikának piros pettyest, neked Sándorka kék pettyeset veszek. Jó lesz? Különben válasszál — bíztatott anyám. Én akkor minden habozás nélkül rámutattam erre a mosdón látható görbe bögrére, és hat évem minden komolyságával mondtam: Ez kell nekem. — Megvagy te kisfiam hibbanva, hogy ilyen ütődött, beteg görbe jószágra van gusztusod. Ebből még a tej is kiloccsan — próbált apám lebeszélni az ügyetlen választásomról. Én továbbra is makacsul ragaszkodtam a csapott oldalú, görbe hajlású, ferdefülű bögréhez. Most, hosszú évek után fátyolos emlékezéssel figyelem újból és újból a kopott, mosdón álló görbe bögrét, mintha hallanám apám koppanó kérdését: „... — miért ragaszkodsz ehhez a csúf edényhez? .. . No, hadd hallom. Beszélj! — Csak, csak ... hajtogatom válaszként. Lehet, hogy többször megmagyaráztam annyi év után magamnak a csak miértjét, hogy melyik szövegem lehetett igaz, soha nem tudtam bizonyosnak elfogadni. Gondolhattam arra is, hogy hatással lehetett rám, amiért a görbe bögre félre félre volt a többi bögrétől tolva. Feltétlenül feltűnően ki volt állítva a sorból. Világos, hogy a fazekasmester BALÁZS JÁNOS: Darvini elmélet ezt a roggyant bögrét a többihez viszonyítva rondának tartotta. — Olcsóbban is adom, menyecske — bíztatta anyámat a fazekas. — Nem illik a sublótomra — húzódozott a vásárlástól. Édesanyám szégyellte magát a fazekas, és a többi bámészkodó vásári közönség előtt, hogy szegénységünket méginkább alátámassza a hibás bögre megvásárlásával. Én akkor úgy csimpaszkodtam a bögre birtoklásába, mint ma annak emlékébe. Minden gyermek zsarnok, s a bögrét megvették számomra. Sok-sok emlék tapad a Görbe bögréhez. Színes, meseemlékek. Gyermekemlékek sorozatos hétköznapjai és ünnepei. Ha beteg voltam, a görbe bögréből ittam a gyógyító teát. Étkezésem után a szomjúságomat az üdítő kútunk vizével csillapítottam a bögre segítségével. Ha anyám valami okból úgy rendezte sublótja tetejét, hogy bögrém alig látszott a sublót előretört limlom- jaitól, én előhúztam a mellőzöttség homályából. A görbe bögre űrtartalma két és fél deci volt. Ezt az űrmértéket görbekorában is megtartotta. Ahol a fül két végződése a bögréhez tapadt, ott egy horpadás látszott. Olyan természetű mélyedés, mint egy üres bendő. Viszont ennek a behajlásnak ellentéteként a bögre másik oldalán egy púp keletkezett. A bögre fehér fala kék pettyekkel volt — rendetlenül — beszórva, igaz, elég bőkezűen színezve. Gyermekkorom konok hite azt a mesét álmodtatta velem, hogy a görbe bögre titokban született. Aki ezt a bögrét alkotta, annak első munkája lehetett. Fiatal, kezdő inas volt. Az agyaggyúrás kezdeti varázsa elbújtatta a műhely sötét sarkába, hogy a mestere észre ne vehesse egyéni munkálkodását. Bizonytalan volt mintázása sikerében. Meg is zavarhatta mestere valami paranccsal. Nem rendes munkamenetben készült, az biztos. Sokat bajlódhatott vele, amíg így is sikerült. Kezembe vettem a görbe bögrét, gondolataim közben kezdtem simogatni. Anyám halála tovább is bénultságban tartott. Mégis valami a szívemre nehezedett súlyból fogyott. Gyermekkorom színes, vidám emlékei magukhoz öleltek. Görcsösen szorítottam markomba a színesen sugárzó görbe bögrét. Most nagyobb szükségét éreztem nagy bánatom oszlódásában segítő bögre közelségére, mint egész gyermekkoromban való görbe bögre birtoklásába. Szeretem a bögrét, A kisinas is szerette a bögrét. Ügyelni kellett a bögréjére, hogy mestere észre ne vegye a cserép ormótlanságát. A bögre történetét nem tudtam logikusan tovább fejleszteni. Mert azon a ponton, hogy a görbe bögre mégis kikerült a vásárra, éppen a fazekas- mester elébe, itt vita tárgyát képezhetné az eddigi gyermekkori fejtegetéseim. Mivel a görbe bögre élettörténetét gyermeklelkem igazságkeresésének hite indította útnak: ez az ő valóságos élet- története is. A feleségem, ahogy feljött a konyhából, féloldalról figyel. Szeme sarkából nézve próbálja megállapítani lelki egyensúlyomat. A feleség féltése. Ügy veszem észre, hogy a többiek is szeretnének már vacsorázni. Nem akarják nyugodtnak látszó magatartásomat megzavarni azzal, hogy megterítsék az asztalt. Ezek a pettyek különböző nagyságban vannak a bögre falára ráábrándozva. Egy kövér petty úgy viselkedett a bögre alján, mintha le akarna róla gurulni. Minden pillanatban várta a néző. hogy egyszercsak lefordul a bögréről. Kiállt a sorból. Sietett le róla. Rakoncátlan pettyekkel volt teleszórva a bögre oldala. Őszintén, játékosan, mint gyermeklélek. Lehet, hogy így találkoztam a görbe bögre szeretetével, mert magam sem kedveltem a kínos, muszáj-rendet. Szép bögre ez még ma is. Tovább is élt, mind a többi cserépbögre. Hazaviszem Budapestre. Az én bögrém olyan volt, mint ahogyan „kis mesterem” legjobb tudásából sikerülhetett. A többi bögre olyan lett, mint ahogyan a szabályzat megszokottsága megkívánta. Tömeg volt. Egyformák akartak lenni. Az én bögrém görbe háttal, horpadt hassal, elégedetlen külsővel kiállt a többi közül. S ha van a bögréknek belső élete — mert mi bizonyítja az ellenkezőjét — akkor bátran állhatott ki a sorból. Mari húgom bejött a szobába, a feleségemhez lépett. Valamit beszélhettek, majd a mosdó, fiókját kihúzta, és egy abroszt emelt ki belőle. Feleségemmel együtt megterítettek. — Enni csak kell — mondta asztalhoz üléskor Maii. Szomorúságom megzavarja az étvágyamat. Ami az asztalra került, azt is édesanyánk kereste. Ö adja ezeket. Csak felénk nyújtani, és kínálgátni nem tudja. Hát együnk, ha tudunk. Alekszander Biok: A vasútnál Töltés árkán, kasza-nem-járt sűrű gazban hever, s néz, mintha élne. Hímzett kendő vetve rá. — Gyönyörű s fiatal; haja fölkap a szélbe. Volt, hogy az erdőn járt ide be; nem zavarta a füst meg a lárma. Jött-ment a peronon idegesen, nem mondta sosem, kire várva. Három rohanó tűz-szem — hova hí? Ha huzat csap az arcra: pofon ... Felüti fejét talán valaki, kihajolnak az ablakokon? S futván a szokott úton, vagonok csikorogtak, bongtak ütődve; minden zöld kocsi dalolt s zokogott, s zökkent a kékek, sárgák csöndje. Almos szemek nyíltak föl az üveg mögött, eleresztve azonnal a csendőrt és a fakószínű kert sövényét, őt is, a peronnal. Egyszer, hanyagul könyökölve rőt bársonypárkányra, egy huszártiszt kedves mosollyal köszöntötte őt. S rándult a vonat tova máris... Így száguldott el legszebbik kora: ábrándokat űzve, hiába. Üti, vasúti bú, fütty sikolya — szétrobban a szív is a gyászba! De mit.. . Hisz szíve űrrel rég betelt! Taszították térdre, a mélybe! S hány telhetetlen pillantást vetett a vagonok üres szemébe! Faggatni őt, ne közelítsetek! Nektek — mindegy; elege volt már; szerelem, ábránd, vagy a kerekek gázolták el — egyként nagyon fáj! (Rózsa Endre fordítása) Száz éve született Alekszander Biok Vaderna József: Kívülről érkező az emeletes némaságból néha nyílik ki egy-egy ablak felülről egymásraejtett falvak ennyi a város az érzések lenyomódtak táskák zsíroskenyérrel himbálódzó parasztudvarok gúnyos tekintetek a kerítések a bizalmatlanság házőrző kutyái állnak a találkozások kapuiban a kakaskukorékolást is clmosogatták a nászaszlal lesöpörve a kívülről érkező ember átsiel a téren és egyenként lefosztja magáról a szerelmet a csendességet fonnyadt lámpavasak közt leül a ligeti padra szeméből kihervadnak a kertek köszönések a mozdulatlanságból tányérja felemelkedik a ház fölé és a holdfogyatkozásban vacogó késsel villával elindul jóllakni valamerre hazafelé Huh István: Elér a fény Honnan jövök ki tudná mérni Nincs sors-mérő szalag Ki hallaná meg aki féli Az elmúló nyarat Ki tudná kinyitni lelkem Lelkeket nyitó kulcscsal A sorsom hová emeltem Haláldózisú múlttal Félek mióta élek Mindenkitől Rámtaposnak és elítélnek Szívemig villan' a tőr Hajdan szerettem a fehéret A pirosat a rózsaszínt De már csak feketében élek Mert ismerem a kínt Tegnap még kiáltozám Rossz helyébe jót S halálra ítéltek sovány Arcomról a mosolyt Már a merszem csak addig ér Én csak énhozzám szólok Tudom a jövő mit ígér Nem félek nem szabódok Idő előtt lefogják szemem Tudom de mit tegyek Befogad majd a végtelen Hogy holnap is legyek S ha nem lesz már enyém Mit felmutassak Eljut hozzám a fény, Hogy ragyoghassak
