Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)

1980-11-23 / 275. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP I960, november 13. ertalan profesz- szor íróasztala mögött ült, és elrévülten néz­te az oda kira­kott holmikat. Középen néhány gépírásos iraton kékfedelű, vastag füzet feküdt; mellet­te személyes apróholmik: karóra, két aranygyűrű, sze­mélyi igazolvány, zsebkés, és egy golyóstoll. Az író­asztal szélén egy összehaj­togatott vezetékű, hallóké,- szülékhez hasonlító műszer­féle hevert egy üres, lapos papírdobozon, amelyben — címzéséből és a postabélyeg­zésből ítélve — az egész küldemény érkezhetett. A földszinti dolgozószoba ablakai az intézet parkjára nyíltak. Az erkélyajtó nyit­va volt' kellemes koraőszi napfény és meleg áradt be rajta. A teraszon feketeri­gók szökdécseltek. A professzor ujjai reszke­tő kaparászással indultak el a kék füzet felé. Pillan­tása gépiesen siklott végig a címkéjén: „KUTATÁSI NAPLÓ — ARGUS—I kí­sérlet — dr. Martin Géza — Cerebrológia”... Valahol a közepe táján felnyitotta, és olvasni kezdett. „JÚLIUS 6. — A kísérleti állatok közül a 17. számú (Zéró, német juhász, kan) bizonyult a legalkalma­sabbnak : alvási perióduson­ként két REM-fázis, futó lábmozgás-imitációk, szüne­tek. fülmozgatás, farokmoz­gatás. .. határozott álom­reflexek. JÚLIUS 7. — A kísérlet harmadik fázisában Zérót fogom felhasználni. A cél világos, az oda vezető út is: most már csak az elérés eszközét kell megtalálnom! A tjü-elektródos módszer nem jó. Túlságosan roncsol­ja az agyszöveteket. Egy bi­zonyos: az álomból fogok kiindulni! Az álom nem más. mint „belső film”, amelynek felvevőkamerája a szem. vetítőgépe, filmszalag­ja, vetítővászna együttesen maga az agy. Első lépésként ezt a „belső filmet” kell va­lamiképp felvenni, rögzíte­ni és kivezetni! JÚLIUS 25. — Megcsinál­tam a kutatási programot, és benyújtottam a főnöknek. Ráharapott. Mellesleg alapo­san kikérdezett. Úgy látom, tetszik neki a téma, és csak a főnöki tekintély kedvéért tesz úgy, mintha akadékos­kodna. .. Végül is jóváhagy­ta a programot! JÚLIUS 26. — Zéró már annyira hozzám szokott, mintha évek óta a gazdája lennék. Remek állat, a fő­nök is megkedvelte. Zérót már nem fogom tű-elektró­dokkal, halálra kínozni. Fáj­dalomokozás nélkül varázso­lok belőle egy tökéletes vakvezető-kutyát: valóságos „élő szemet” olyan emberek számára, akiknek agyi lá- tásközpontja ép, és vaksá­guk a „felvevőkamera”, a szem betegségének vagy sé­rülésének következménye... A látás agyi központját már hetekkel ezelőtt megtalál­tam, feltérképeztem. Szer­kesztettem egy modulálható neuro-transzmittens bio-re­ceptort, tű-elektróddal be­kötöttem egy kísérleti állat agyi látásközpontjába, de ilymódon csak apró fény­felvillanásokat tudtam kive­zetni a telerecording képer­nyőjére. Ez az út nem jár­ható. .. Mi lehet a megol­dás? Csakis egy tökéletesí­tett — kívülről, a kopo­nyatetőn keresztül működ­tethető — táv-receptor! AUGUSZTUS 3. — Meg­találtam ! Egy űrhajózási szaklapban figyeltem fel a vizisztorra. Ez egy miniatűr táv-receptor, amely fóku­szált elektronsugár-nyalá- bokkal végzi el a felvevés, modulálás és kivezetés bo­nyolult műveleteit. Ez kell nekem is! Ha ezt a vizisz- tort össze tudnám házasíta­ni az én bio-receptorommal, nem kellene többé a tű­elektródokkal kínoznom a kutyákat. Elég lesz kívül, a koponyájukra rögzíteni a bio-vizisztort, a finomsza­bályzóval kitapogatni a lá­tásközpontot és beállítani az optimális fókusztávolságot..» AUGUSZTUS 15. — Az ellátó szolgálattól kaptam néhány tucat különféle mé­retű és kapacitású vizisztort. A bio-receptorral való egy­beépítés a vártnál köny- nyebben ment. Az új bio- vizisztort ragtapasszal rög­zítettem a 31. sz. kísérleti állat (Cézár, korcs, kan) ko­ponyáján és vezetékkel te- lerecordinghoz kapcsoltam. Cézárt elaltattam, és vár­tam az első REM-fázist. Si­került! A telerecording kép­ernyőjén felvillant az első „kutya-álomfilm”! Egy ala­pos tál közeledett felém a rácsos kutyaketrec padló­ján, tele főtthúsdarabokkal; aztán úgy tűnt, mintha én magam, a saját kutya-áll­kapcsommal habzsolnám fel az ételt... AUGUSZTUS 20- — Kö­vetkezik a negyedik fázis: a kutya szemén át ébrenléti állapotban felvett képek — tehát a folyamatos látás ! kivezetése a telerecording- ra. .. AUGUSZTUS 27. — Mivel most már a közvetlen, „élő” látást kell kivezetni, előbb meg kellett keresnem ennek a fókuszpontját is, és beállí­tani a bio-vizisztort. Első próbálkozásaim csúfos ku­darccal fenyegettek: bekap­csolás után a kutyák meg­zavarodtak, ugrálni, voníta­ni kezdtek! Hamar rájöttem, mi a baj: a bio-vizisztor a teljes látás-kvantumot el­vonta, kivezette agyi látás­központjukból a telerecor- dingra! Bekapcsoláskor te­hát a kutyák előtt elsöté­tült a ,világ — megvakul­tak. .. Vakságuk szerencsé­re csak átmenetinek bizo­nyult. Kikapcsolás után négy-öt perc múlva újra láttak és megnyugodtak. Alapos vizsgálatot végeztem. Kiderült, hogy sem a sze­mük, sem az agyuk nem szenvedett semmiféle kimu­tatható károsodást. A meg­oldás kézenfekvőnek lát­szott: az állatok agyi látás­központjában keletkező lá­tás-kvantumot meg kell osztani, úgy, hogy ab­ból saját agyukba is, a tele- recordingra is jusson.. . Vé­gül kiderült, hogy mindez a pontos beállításon, rögzíté­sen és — némi felerősítésen múlik. A bekapcsolással egyidejűleg elektromos im­pulzuserősítést kell alkal­mazni a kutyák koponya­csontjára. Rövid tapogató­zás után ilymódon minden egyes kísérleti állatnál éles­re tudtam állítani a telere- cordingon a kivezetett látás képeit! Igaz, ezek a képek az emberi látáshoz képest .életlenek, homályosabbak voltak. De hiszen mindez még csak a legelső kísérlet, s a tökéletesítésre még számtalan lehetőség kínál­kozik! Ami a legfontosabb volt: a kutyák a receptorá- lás alatt most már teljesen nyugodtak maradtak, és lá­tás-tesztjeik a kísérletek után az alap-tesztekhez vi­szonyítva a .legcsekélyebb romlást sem mutatták! SZEPTEMBER 5. — írtam a főnöknek egy időközi je­lentést az eddigi eredmé­nyekről, és egyben enge­délyt kértem a befejező fá­zishoz. A kísérleti „vak” szerepét természetesen sa- játmagam vállaltam. „Élő szemem” Zéró lesz... A fő­nök váratlanul hevesen til­takozott, nem akart kötél­nek állni! Végül nagy ve­szekedés után ép győztem, miután aláíratott velem egy „veszélyességi nyilatkoza­tot”. „Hallatlan, ismeretlen veszélyekkel” ijesztgetett, mire dühbe gurultam, és közöltem vele, hogy bármily' mennyiségű papírt hajlandó vagyok aláírni, sőt, hogy tö­kéletesen mentesítsem őt s intézetét a felelősség alól, holnaptól szabadságot kérek, és otthon fejezem be a kí­sérletet! SZEPTEMBER 8. — El­kezdtem Zéró felkészítését. Jókedvűen, a legcsekélyebb fájdalomérzés jelei nélkül viseli el a vizisztorálást. SZEPTEMBER 12. — ösz- szeállítottam egy, a saját fejemre méretezett bio-vi­zisztort. Közönséges halló- készülékre hasonlít. Előbb a Cézártól kivezetett — tele- recordinghoz rögzítettem — álomfilm átvételét kísérel­tem meg. Felvettem egy tel­jes sötétséget biztosító feke­te szemüveget, lehunyt szemmel bekapcsoltam a ké­szüléket. .. Semmiféle fáj­dalmat nem éreztem, mégis felkiáltottam, amikor agyamban felvillantak az első képek. Hihetetlenül furcsa érzés volt ez a köz­vetlen, agyi látás! Első alkalommal nem is bírtam tovább néhány másodperc­nél, pánikszerűen kapcsol­tam ki a bio-vizisztort, vet­tem le a szemüveget. Ké­sőbb fokozatosan hozzászok­tam az álomfilm-átvételé- hez. De vajon milyen lesz az, amikor folyamatosan lá­tok majd Zéró kutyám „élő szemén” át”? Bertalan professzor felsó­hajtott. Abbahagyta az ol­vasást, kigombolta inggal­lérját. A napló rendezett, olvasható kézírása a követ­kező bejegyzéstől kezdve megváltozott, kusza, asszimetrikus, nehezen ol­vasható sorok következtek... „SZEPTEMBER 17. — Mindennek vége! Valahol elhibáztam. Igaza volt a fő­nöknek : kevés volt a kont- rollvizsgálat, és. . . Amikor elkezdtük Zéróval az udva­ron, eleinte minden jól ment, Igaz, rettentő furcsa volt úgy látni, alulról, tőlem függetlenül, külön mozgó szemmel látni... Elvesztet­tem az egyensúlyomat, leül­tem, ösztönös mozdulattal letéptem a sötét szemüveget, és kikapcsoltam a vizisztort. Sajnos elkéstem — utána is teljes sötétség vett körül! Megvakultam,,. Lázasan kezdtem gondolkodni, hol követtem el a hibát? A sor rend — villant belém a felismerés. Előbb vettem le a szemüveget, és csak utána kapcsoltam ki a vi­zisztort! A készülék tehát egy-két másodpercen át el­sötétítés nélkül, nyitott szememmel együtt műkö­dött! Megvakultam... Zéró Ott ült mellettem, simogat­tam. nyugtattam és vártam, hogy a kísérleti állatokhoz hasonlóan elmúljon átmene­ti vakságom. Nagyon soká­ig vártam. Hiába... Zéró már erősen nyugtalankodott. Ekkor kétségbeesett gondo­lat villant fel bennem — az utolsó lehetőség?! Újra fe­jemre csatoltam a vizisz­tort, vezetékét Zéró pórázá­val egybefogva a kezemben szorongattam. A sötét szem­üvegre már nem volt szük­ségem. .. Bekapcsoltam a készüléket és — újra lát­tam! De mit? Az egét és a felhőket! Zéró felemelt fej­jel vonított, ugrált mellet­tem. .. Most már mindegy. Mégis — látok! Talán ez­után mindig csak így — Zéró szemével! — de mégis látok! SZEPTEMBER 19. — Két napja gyakorolunk Zéróval. Szenvedünk... Engem tűr­hetetlen fejfájás kínoz, szin­te parázslik a tarkóm és a halántékom. Zéró is szen­ved, és egyre nehezebben engedelmeskedik nekem. Kénytelen vagyok szigorúan bánni vele, hiszen neki most már mindig oda kell néz­nie, ahová én akarom! — ahová én akarok nézni! Mi mást tehetnék? Nem, se­gítséget nem kérek! Amíg tökéletesen be nem gyako­roljuk a páros látást, ki sem mozdulunk itthonról! Élelem van elég mindkettőnk szá­mára. .. Nem kérek sem a felelősségrevonásból, sem a szánalomból! SZEPTEMBER 25. — Ez lesz az utolsó bejegyzésem. A többit majd... Ez már maga a pokol! Zéró teljesen megvadult, szembeszegült velem, nem engedelmeske­dik! Rájött azzal a sátáni eszével, hogy mire hasz­nálom fel, és arra is, hogyan béníthat meg! Nem nyitja ki a szemét! Hiába ütöm, verem, csukott szemmel kú­szik, menekül előlem... a vak elől! Mégis mindig én vagyok a győztes: a póráz és a vizisztor vezetéke az én kezemben van! Nem en­gedem el... hiszen enélkül gedem el... hiszen enél­kül. .. Zéró nyitott szeme nélkül!... tehetetlen vak» lennék! Nem ütöm meg töb­bé! Sikerült újra összeba­rátkoznunk. Itt ül az ölem­ben és a naplóra néz! Hol­nap majd...” ertalan profesz- szot becsukta a füzetet. Arcát tenyerébe szorít­va üldögélt még egy ideig, majd az előtte fekvő iratokhoz nyúlt, és kézbe­vette a legfelsőt. Csak a vastagbetűs cím és néhány mondatfoszlány érdekelték... — „BALESETI JEGYZŐ­KÖNYV. .. végzetes figyel­metlenség. .. piros jelzésen haladt át a kutyával... az állat eltépte pórázát és el­menekült. .. tíztonnás kami­on. .Letette a jegyző­könyvet, újra kézbevette a naplót, visszatette, aztán hirtelen az asztalra borult, és két karjával lesöpört ró­la mindent. Felcsengett a telefon. — Hallló, Irén? Maga az? Igen, éppen hívni akartam! Végeztem, elvihet mindent! Mit mond?! Hagyja már ab­ba a siránkozást! ö t már úgy sem támaszthatjuk fel! Igen... sajnos, az élet ke­gyetlen és megy tovább! Lehet, hogy holnap maga vagy én járunk ugyanígy! Ebben az őrült nagyvárosi forgalomban állandó ve­szélyben van valamennyiünk élete... Igen... „közönsé­ges” közlekedési baleset volt! Mi más lett volna?! A rendőrség lezárta az ügyet... Ezeket a holmikat vigye át a munkaügyi osz­tályra, intézzenek el min­dent. A nekrológot is ter­mészetesen. .. Igen, a meg­szokott szöveggel: „A tra­gikus hirtelenséggel el­hunyt dr. Martin Géza tu­dományos főmunkatársat intézetünk saját halottjá­nak tekinti...” stb, stb.! Lecsapta a kagylót. Fel­állt, és fáradt, nehéz lép­tekkel kisétált a teraszra, onnan tovább, a parkba. Leült az útjába eső legelső padra, kifújta magát, és a zakója zsebében cigaretta után kezdett kotorászni. A közelben ekkor megmozdult egy bokor. Csapzott szőrű, csontig lesoványodott kutya bújt elő és szűkölve, feltar­tott orral szimatolva Berta­lan professzor felé vánszor- gott. Csornai Zoltán : Az „ARGUS—1” kísérlet B Varga Imre: Följegyzés egy lányszobából Csak azért csak azért engedlek magamhoz mondta mert nagyon kívánsz. Aztán meg: Szedhetem újra a fogamzásgátló bogyókat hja ez az én formám. Én még így soha nem pedig már leéltem ebből a piszok életből valamennyit. Zihált odakint a város. Feküdtünk. A szám tele volt hajával. Az ablakon túlról is világított a teste. Plüsskutyák szuszogtak és játékbabák a szobában. Egy aranyhörcsög neszezett az ágy melletti műanyagvödörben. Látod milyen csintalan mondta az én pici fiam. S az állat nyugtalanul tovább kaparászott. Apró fehér tabletták az égen csillagaink ragyogtak. Zelk Zoltán: Éjszakába zárva Színérváralján Ábris bátyámnak volt egy százéves faliórája, kulccsal nyitotta indulni reggel, s zárta kulccsal minden éjszakára. Jaj, miért is, jaj, miért is tette! kapta egyszer az Isten őt tetten: HA TE ÜGY, HÁT EN IS s fogta kulcsát és rázárta az éjszakát szegény nagybátyámra. Titkoltam eddig a titkom, de mert vénen, már kimondom, miként halt meg Ábris bátyám oly hirtelen, oly nem vártan negyvennégy éves korában. Ratkó József: Térdig kővé Arcom aszálytól gyötretik, pillantásom repedezik, könnyem kannái likadnak, mosolyaim elapadnak. Láttam a jövőt mögöttem jövögélni a ködökben. Ordas arca kötve ránccal, lába vonszolódva lánccal. Nem a Napot, nem a Holdat, szarva közt hozá a múltat. S szeme mintha nem is volna, varasodó csillag volna. Gondoltam ifjúnak, másnak, nem sebekkel cicomásnak, s jaj előttem, nem mögöttem jövögélni a ködökben! Térdig kővé, majd derékig, fölnyújtott ujjam hegyéig, válik szemem kőgolyóvá,, hajam kőből való hóvá. Térden tördelt homlokomat teszik vala malom alá, csontból csiszolt csigolyáim vetik vala kerék alá. Tanulmány

Next

/
Thumbnails
Contents