Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
1980. november 2: SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 TANDORI DEZSŐ: Már látszik a folyó túlpartja... Már látszik a folyó túlpartja a ritkuló lombokon át, látszik a másik oldal, ahová átjárok, nem jelképes, a jelképek valóságossá lettek az utóbbi időben: még a madarak is, akik ide jártak párkányomra, mert munkám egyhangú volt, kilencszázhetvennégy tájt, és kellett egy kis kikapcsolódás, elkezdtem figyelmi a verebeket a párkányomon, fényképezni kezdtem őket, ennek komoly haszna volt: láttam, hogyan etetik fiókáikat az öregek, pontosabban, hogy már repülni tudó fiókákat is etetni kell, ezit nem felejtettem, amikor rá került a sor, hogy valóban felhasználjam tudásomat, és ne hagyjak veszni némelyeket; látszik a túlsó part a szeptemberben vörösödéi levelek résein, látszanak a házak, melyek közt utcák húzódnak, és én ezeken az utcákon, mondtam öt-hat éve, otthonos vagyok bárhol, ha verebek hangját hallom; hát ez például egy jelkép, de az ember nem beszélhet jelképekben, mert dolgozni is konkrétan dolgozik, mondjuk, és ha \rngyon bejön valami, jelképesen, abból lesz is aztán valami más, bejön valóságosan ez a dolog, és az ember életét valóságosan megváltoztatja. Addig volt pihenés nekem a verebek látogatása, és addig mondtam, hogy otthon vagyok általuk a pesti oldal utcáin is, míg itt, ebben az utcában találtam egyet közülük, akit meg kellett menteni, és aztán még többen jöttek, és az életem megváltozott, és most már a halálukról is tudok, eltűnésükről, hogy esetleg nem látom viszont őket, ha elmegyek, nyaralni akár, most már amíg élnek,' végképp itt lakom ezen a helyen, velük, legjobb barátaim, és rám zúdítanak mindent és mindentől megvédenék, és alusznak már, míg az ablakukon nézek. H ol volt, 'hol nem volt, volt egyszer egy villanykörtegyár. Ebben a gyárban a villanykörtegyártáshoz szükséges anyagokból elegendő meny- nyiség volt raktáron ahhoz, hogy any- nyi villanykörtét készítsenek, amennyi éppen kell, csak éppen a Fényből volt hiány. A Fényt — ahogy ezt mindenki tudja .— a Sötétségből csinálják, a Sötétségek összehívása és egyetlen parányi helyen való tömörítése révén; ez a parányi hely a Pont. Ami a Sötétségeket illeti, sokan vannak, és külsejüket és természetüket tekintve, éppen úgy hasonlítanak egymáshoz és különböznek egymástól, mint az emberek. Van Kövér és Sovány Sötétség; a Kövér Sötétség nem eszik egyebet, mint répát meg karalábét, mert sovány szeretne lenni: a Sovány Sötétség pedig (hórihorgas, kötekedő alak) reggeltől estig zabái, csak úgy falja a marhapörköltet, és habos, jéghideg sört iszik rá (a Kövér Sötétségnek a nyála csurog, ha látja), mert mindenáron hízni szeretne, hogy ne szúrja a csont a fenekét, ha leül. Aztán ott van a Szeplős Sötétség, a Piperkőc Sötétség (álló nap a haját' meg a nyakkendőjét igazgatja 'a tükör előtt), valamint a többi, megszámlálhatatlanul sok Sötétség. Tudni kell: minden Sötétség legnagyobb vágya, hogy Fény lehessen — akár a leghalványabban pislákoló Fé- nyecske egy borsószemnyi villanykörtében. Ahhoz, hogy Fény szülessen, a világ összes Sötétségének össze kell gyűlniük a Pontban, ahol (helyszűke miatt) tökéletesen egymásba olvadnak, hogy a képtelenül parányi helyen elférjenek valahogy. Az összezsúfolódott és tökéletesen egymásba fonódott Sötétségeket már nem lehet egymástól megkülönböztetni, a megszámlálhatatlanul sok Sötétségből egyetlen lesz: a Sötétség maga. És akkor hangosan felkiált a Sötétség, és ez a hangos kiáltás a Fény. Vannak, akik azt állítják, hogy a Sötétség fájdalmában kiált, mások úgy vélekednek, hogy örömében és boldogságában. Ismét mások azt hangoztatják, hogy a Sötétség kiáltása egyszerre fejez ki fájdalmat is, boldogságot is. Mindezek a tudós személyek határozottan állítják, hogy magnetofonsza- lagon rögzítették a kiáltást, így akkor hallják, amikor nekik tetszik, tehát szerénytelenség nélkül a kérdés szakértőinek mondhatják magukat. HAJNÓCZY PÉTER: A kiáltás így lesz a Sötétségből Fény, és ha elhal a Fény (például: lekattintjuk a villanykapcsolót), a Sötétségből kilépnek alkotói, a különféle Sötétségek. A Kövér Sötétség sárgarépát húz elő a zsebéből, és savanyú pofát vágva rágni kezdi (sóvár szemeket meresztve a Sovány Sötétségre, aki egy hatalmas sült libacombot tart az egyik markában. a másikban meg egy rücskös, méregzöld nyers uborkát). Ott lézeng körülöttük a Szeplős Sötétség, keze zsebében, a szájában rágógumi; a Piperkőc Sötétség pedig ott áll a fürdőszobában a tükör előtt, és a haját meg a nyakkendőjét igazgatja. A Villanykörtegyár Felelőse egy szép napon elhatározta, hogy megszámolja a megszámlálhatatlan Sötétségeket. Megparancsolta, hogy mielőtt a Sötétségek belépnének a Pontba, kötelesek aláírni nevüket a Pont elé helyezett Jelenléti ívre. Ez kiváló módszernek látszott a Sötétségek megszámlálására, csak egyetlen hibája volt: a Sötétségek sem írni, sem olvasni nem tudtak. A gyár Tudósai, akik azt állították, hogy magnetofonszalagon őrzik a Sötétség kiáltását, azt tanácsolták a Felelősnek, hogy a Jelenléti ív helyett használják a már nagyszerűen bevált magnetofon módszert: a Sötétségek egyszerűen a mikrofonba mondják a nevüket: annyit még az efféle tanulatlan népség is meg tud csinálni! A Felelős megfogadta a Tudósok tanácsát. ,,Nekem is eszembe jutott volna, ha nem ilyen pofon egyszerű. De én csak súlyos és bonyolult gondolatokat forgatok a fejemben; csak olyat, ami nagyon nehéz!” így hát a felelős elrendelte a magnetofon felállítását a Pont közelében, és megparancsolta a Tudósoknak, hogy ügyeljenek az apró részletekre. (Elvégre kinek jutott volna eszébe közülük, egy ilyen nagy horderejű és bonyolult gondolat, hogy meg kell számlálni a megszámlálhatatlan Sötétségeket ?!) A Tudósok továbbadták a parancsot a Technikusoknak, a Technikusok a Villanyszerelőknek, azok meg a Kifutófiúnak, aki nem adhatta tovább, így hát ő hajtotta végre a parancsot. Végül kihirdették a Sötétségeknek a Felelős döntését: ezentúl kötelesek a mikrofonba mondani a nevüket, mielőtt belépnek a Pontba. Az első és az ezt követő számtalan kísérlet eredménye egyetlen érthetetlen szó volt, amely a Tudósok véleménye szerint leginkább a Sötétség kiáltásához hasonlított. Sokan úgy vélekedtek, hogy a Sötétségek olyan alacsonyrendű, civilizálatlan népség, hogy még nevük sincs: ami pedig az érthetetlennek tűnő szót illeti, nem lehet más, mint az „ÉN” szó. önző és műveletlen alakok lévén, csak a saját személyükkel törődnek. Javasolták, hogy hirdessék ki a Sötétségeknek: ne a saját, hanem a mellettük álló társuk nevét mondják a mikrofonba. Azonnal kihirdették a Sötétségeknek az új parancsot, de a kísérlet eredménye ismét az előbbihez hasonló érthetetlen szó volt. „Nyilvánvaló — jelentették ki a tudósok —, az előző utasításra adott képtelen válaszból előre tudhatták volna, hogy most sem mondhatnak mást mint: Én. önző és tudatlan népség ez”. Három nap és három éjjel töprengtek, míg kieszelték az új kérdést: nevezzék nevén őket, a Tudósokat, akiket mindenki ismer. Ha a Sötétségek teljesítik az utasítást, a mellüknek kell szögezni a kérdést: „Most mutatkozzatok be ti!” A Tudósok kihirdették a Sötétségeknek az új kérdést. A z eredmény ismét a semmi volt: ugyanazt a furcsa, érthetetlen szót szajkózta minden Sötétség. Ekkor történt, hogy a Kifutófiú hallatlan pimaszságra vetemedett: nemcsak véleményt formált a történtekről, hanem hangosan kimondta a véleményét. Azt állította, hogy a Sötétségek igenis értelmes választ adtak, amit bárki megérthet, ha odafigyel. — Akkor talán velünk is közölné ezt a választ? — mosolyogtak rá a Tudósok. — Éljen a szabadság! — kiáltott a fiú. „Meghibbant szegény” — néztek egymásra a Tudósok, és felhagytak a további próbálkozással, hogy megszámlálják a tudatlan Sötétségeket. Ettől fogva virágozni kezdett a gyárban a fény termelés; a fölösleget ládákba csomagolva tartották a pincében. brasnyó istván: Milyen volt tegnap alkonyatkor a halastó? K örülbelül ötszáz, de inkább hétszáz métert kell lefelé jönni ahhoz, hogy. a zsombékos partra érjünk, ha talán nem is lefelé, de semmiképp sem fölfelé, egy semleges, hepehupás terepen kell átvágni, hogy az ember ideérjen kukoricaföldön meg migymá- son, ha a gazdasági udvartól számoljuk, ha kiérünk a négyvasú ekék, vetőgépek, fogasok és vizeshengerek közül, ahol a csalán haragoszölden, a rozsda pedig feketén uralja a talajt, és a határozatlan irányból fújó szél minden, szemetet összehord, itt — ha elhagyjuk az udvart, a föld egészen selymesnek és gondozottnak tűnik, a földanya, a szürkésbarnára égett felszín, mely még izzik, forrong, az ember lába közé csap a forróság, egészen át- hevült, s lejjebb, pontosabban előrébb sikamlós, a füves földnyelveken összefut a talajvíz, a hosszú szárú fű elfekszik a mélyedésekben, ahol egy pillanatra megszakad az összefüggés föld és föld között, darabka ég remeg a vízen, mint egy emberi arc, akkora, csak egyetlen lépés, és a lábnyom, a testsúly, amely a horpadáson átlendíti az embert, felkavarja a félhomályban is ezüstösen világító felületet, a laza összetételű talaj ösz- szeqsuklik az érintésre, a víz fölbugyog és elönti a nyomot, a lábnyom még enyhén fölemelkedik, d.e végül egy sárga iszapcsíkkal belemosódik a vízbe, néhány buborékot vet, a pereme felé kiszélesedik és elmállik, ahogy a víz alámossa és befalja. A harmat, amely ilyenkorra már a fűre zúdul, sáros foltokban mutatja a nyomokat, amint továbbhaladnak a hasított patáktól ösz- szetaposott keskeny partszegélyen: majd tulnan a legelő hullámosán nekilendül az egyre sűrűbbé tapadó sötétségnek, tulajdonképpen itt kezdődik, és indul nagy körben balfelé, emitt egy keskeny sávon még párolog a maglucerna, valószínűtlen keménységgel bamállik a csigavonalú magházak tömege, és most távolról hallatszik a zsongás, mintha réz hajszál- drótokon futna, cincogó hanggal emelkedik, kavarog a nagy. zilált gömb, szétszakadva és újra összeugorva, nem hallható szárnycsapkodással a szúnyograj, akár egy alaktalan, sötéttől fakó színű felhő vagy tehén. — Wie , eine Kuh., nicht Wahr? — kérdezte Karácsonyi doktor a mellette fújtatva haladó kövér urat, akiből a hepehupás talaj és a nagy távolság, amit eddig bejártak, váltotta ki a zihálást, és szakadt róla a verejték, vastag szövetingét fehéren verte át a só és a hab; mintha ágyban volna, gondolta a doktor, valami vékony arcú. fürge öreglány alig hervadó combjai között, aki még tud mozogni és ismeri a fortélyokat, ott Bécs- ben, vagy mit tudni, hol, igen, Mayer úr, futott át rajta — ha lennének ilyen tehenek, vagyis ahogyan itt mondják, tehenek, így már sokkal sejtelmesebb, szinte a levegőbe röppen az ember szájából, nicht Wahr? — Ja, sehr amüsent — mondta Herr Mayer, és szeme sarkából követte Karácsonyi doktor kinyújtott, kezét, kéztőtől az ujja hegyéig befogva, amely az apró, kerek tó felett átmutatott a földekre, már a süppedős, nyálkás talajon álltak, már az első nádszálak ott csan- dostak az arcuk előtt, kaszáltak a levegőben a fuvallattól, de a doktor újjá átmutatott felettük, messzire. — Und sehr poetisch. — Nézte, ahogy a másik leengedi a kezét, és biztos támasztékot keres a lábának, lenn a mocsokban taposott fűben, amelyet sűrűn tarkítottak a kiszáradt, barna, szélükön fgl- perdülő és nevetséges tehénlepények. — Wollen Sie sagen. Herr Mayer, dass ish ein Dichter bin? — kérdezte Karácsonyi Imre doktor. — Ein Poet, nämlich... — erősítette fel dadogva a kérdést, és új iát ismét a magasba lendítette, Mayer ismét követte a mozdulatot, és mindketten érezték, hogy bokáig süllyednek a kemény, rugalmas sárba,' d,e a doktor keze rendületlenül a túlpart fölé mutatott, a kenderföldekre, ahol már egy-két ember hajladozott elszórtan tágas térségben, amióta lement a nap; a hőség miatt éjjelre hagyták a munkát, surrogtak a rövid nyélre erősített kaszahegyek, ahogyan a kendert szálazya vágták, behajtott térdükre fektetve a karcsú, egyenes szálakat, és fél karjukkal átfogva, mintha hónuk alá csapnák a harmatos estét, hajnalcsillagostúl, és feneküket épp feléjük düllesztik. —- Sehen Sie nur, die Lenaus Puszta — mondta Hen" Mayer, és arcán olyan mosoly ömlött el, mint a holdkarika, fakó és sárga, sápadt, szemtelen; a doktor lassan leenged(te a kezét, visszafordult, de keze félig behajtva a levegőben maradt, mintha visszakézből képen akarná teremteni Mayer urat, ami igen valószínűtlennek látszott, mert Mayer az egyetlen vevő a kenderre, akinek komoly ajánlata van már augusztusban, és meg is fogja venni, mert a kender kifogástalan. és úgy tűnik, ő elértette a célzást, így hát kitépte lábát a sárból, úgy érezte, mintha két erős, fekete kéz kapaszkodna a csizmafejbe, és sokkal egyszerűbb lenne, ha a csizmából lépne ki. amely erősen és feszesen tapadt a lábára, sokkal egyszerűbb lenne az elhanyagolt és be- büdösödött régi halastó partján hagyni a csizmáját, hogv úgy álljon ott üresen, bokáig a sárba süppedve, mintha egy kísérlet lépett volna ki belőle, épp az imént, súlyos bűnétől szabadulva, ami nem hagyta nyugodni. Nagy rándulással elindult hirtelen, és csak ment, amelyen gyorsan csak szedni tudta a lábát, hallotta, hogy a másik követi, és zihálása újból felerősödik, majd tetőfokra.__ hág, mint az előbb, ment, megkerülve a tavat, állandóan csak a nehéz, füves sárban, titkon úgy gondolta, még reggel, hogy el- ragadóvá teszi a vidéket ez előtt a kövér mamlasz előtt, aki tulajdonjogi vitákba bonyolódott vele az első pillanatban, amikor meglátta, és nem akart hitelt adni az itteni szokásjognak sietett — nem fogja elmesélni neki a zöld korsó legendáját, sem a két elhülyült Rados kisasszony történetét, akiké a vidék volt, vagy talán még mindig az övék, legalábbis szerinte meg az égi hatalmak ítélése szerint, mert aki hatvan napnál tovább visszajár, holta után persze, az megmarad birtokában — az egyik Rados kisasszonyt a parasztok, ezeknek az ősei, akik odaát tarolják a kenderföldet, éjszakánként sokáig. úgyszólván évekig és gyakran látták a halastó környékén. amint a tavi virágokat tépni, és vén, apró lábával tiporja a boglárkákat, virágcsokrokat hagyott maga után, és viharos éjszakákon elmaradt. — akkor úgy intézkedtek, hogy a halastót nem használják tovább, azóta összezsugorodott és elmo- csarasod.ott, benőtte a nád, amelyben nádiverebek vertek tanyát, és a békák éjszakánként oly fájdalmasan füty- työgnek és kuruttyolnak, hogy az embernek belesaj dúl a szíve, így ez a földdarab józan megítélés alapján senkinek sem képezi tulajdonát, egy tulajdonos sem volt hajlandó átvenni — die Lenaus Puszta —, ám legyen. O daát a kenderföld,ön egyre többen mozogtak, hajlongtak, mint az elmosódó árnyak, háttal feléjük, és jóformán ügyet sem vetve kettőjükre, mereven csaik maguk elé nézve, surr, surr, hallatszott, ahogy a kaszahegy elmetszi a kenderszálakat. AZ ERDŐK FIA VAK EMBER
