Szolnok Megyei Néplap, 1980. november (31. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. november 2. Géczj János: Formál embert rozsszalmából Akasztódomb Hullák nyelve fürtökben lóg fákon este mikor kinyílnak a rontó füvek s lidérc lángja lobban lebben mint táltosok kedve Füst könnyezteti az eget vérben fürdet bivalyszemet bivalyszem vigyáz a tájra Hold az embervérben ázva s záporozik öklös jeget Régli holtak előjönnek boszorkányok özönölnek egérlukból cérnát húznak masnit fonnak a hajuknak kéket s pányvát ördögöknek Bomlott kedvem vélük bájol embert formál rozsszalmából holdkönnyekkel megöntözi szíve táját dögönyözi dörzsölgeti lm a bábból elevenül testem mása készül indul hét országba Akasztódomb minden lelked amit benned eltemettek hajtott magzat szűz apáca gyilkos tolvaj rablónépek hű másomban mind feléled s bábum csudás szalmabábom átlopózik hét életen átlopózik hét halálon Hideg Antal: Egy-testben lovam és Trója legyen igaz a suta óda vagy feküdjek hanyatt a hóba? körözzön fölém varjú? puskavigyázta cél? árnyam-jézuska? súgdosnak hatalmak hiányok irányok iszonyú arányok — dermedve jegekbe — itt minden közép-európai nincsen s ha hasamra halvány Nap kisüt árvült ágak szitáján kiüt kiürült olvadt korpusz-nyomom elcserélt volt-nincs férfikorom s mert viháncol mindig a dráma az eltakart baj puha párna selyemmel süt suhog a szoknya szemem bújdoson ringó rongyba? ha Hold-lány a mindenség titka gyönyöröm gyöngy légy Veronika ne csel csak combközi alkalom arcom a jövőnek ringatom legyen igaz igaz az óda legyen egy-testben lovam s Trója ne hajamra csontomrá várjon ne csontomból hajamból álljon SZALAY LAJOS GRAFIKAI Az Amerikában élő magyar származású művész grafikáit a Magyar Nemzeti Galériában állították ki. Irodalmi oldalpárunkban a rajzaiból mutatunk be néhányat. HALÁSZ yáron szerettünk a híd alatt ülni a gerendákon, mert itt hűvös volt, és vízbe ért a lábunk, ha kinyújtottuk, meg aztán innen szépen beláthattunk Po- vazsánszkinak, a halásznak az udvarára, ahol egy kifeszített zsinegen rengeteg pézsmapatkánybőr száradt. ' Gyönge kis fahíd volt itt, mindössze négy tartóoszloppal, emlékszem, ezeket az oszlopokat egy súlyos, kocka alakú nehezékkel verték le a folyó medrébe, a nehezék kötélen lógott, egy csigán vetették át a kötelet, a végét három-négy ember is fogta, ha meghúzták, a nehezék felemelkedett, aztán elengedték, és nagyot csattant az osztop letején. Amikor meghúzták a kötelet* mindig nagyot kiáltottak, és akkor is kiáltottak, amikor lezuhant a nehezék. Két napig kalapáltak így. Utána már gyorsan megcsinálták a hidat. Az oszlopokat szálkás gerendákkal fogták össze, a kis Burai J. meg én sokat üldögéltünk a gerendákon, mert itt meggyorsult a víz folyása, s ezért átlátszó és tiszta volt a víz, szépen látszottak a hosszú vékony szárú, halványzöld vízinövények, amelyek engedelmesen meghajoltak arra, amerre a víz folyt. A végük kirojto- lódzott és remegett. Burai J. többször is megpróbálta visszafelé hajlítani őket, néhánynak a végét az oszlophoz kötötte — nagyon hosz- szúak és hajlékonyak voltak ezek a vízinövények —, de másnapra a víz leoldotta őket az oszlopról, és megint csak egy irányba hajlongott mindegyik. Burai J. ilyenkor mindig elszomorodott. Legjobban mégis a pézs- mapatkánybőrök érdekeltek bennünket, amelyek ott száradtak Povazsánszkinak, a halásznak az udvarán. Egy kifeszített zsinegen lógtak, mint valami ócska, rossz cipők. — Sohasem láttam még pézsmapatkányt — mondta többször is bánatosan Burai J. — A pézsmapatkányok a nádasakban élnek — mondatain neki ilyenkor, mert láttam, hogy Povazsánszki minden délután a nádasok felé evezett. Beült a csónakjába, elúszott a híd alatt, a csónakban láttuk a patkányfogókat. Úgy két óra múlva jött vissza, de sohasem szólt hozzánk semmit. — Legalább a bőrüket szeretném látni közelről — mondta többször is bánatosan Burai J. — Olyan szépen csillog a bőrük, ha rájuk süt a nap, egész biztosan nagyon szépek közelről. Féltünk azonban Pova- zsánszkitól, egyedül élt a híd mellett, apró, mozgékony szeme volt, a ruhája döglött halaktól bűzlött, és nem szólt hozzánk semmit. Burai J.-nek az apja mesélte egyszer, hogy Povazsánszki csak halat eszik, még télen is, csukákat szárít a padláson, és télen azokat főzi magának. A pézsmapatkányok bőrét pedig eladja valámi utaGion Nándor: • n t Patkányok aznapon ■■wiiii——b—i zónák, aki évenként kétszer- háromszor is meglátogatja. Mi azonban hiába figyeltük, egész nyáron nem jött hozzá senki. Végül is Burai J. mór nem bírta tovább, és egy délután megszólította Povazsánszkit, amikor az visszafelé jött a nádasokból. — Mi még sohasem láttunk pézsmapatkányokat — mondta neki. A gerendán ült, lábát kinyújtotta, s türelmetlenül kavarta a vizet. Burai J. véznább és alacsonyabb volt, mint én, de azért nagyon bátor volt Povazsánszki az egyik oszlopba fogódzott, megállította a csónakot, nézte egy ideig Burai J.-t, és azt mondta: — Gyertek a csónakba. A csónakba ugrottunk, ő pedig csendesen evezni kezdett. Széles, teknőszerű halászcsónakja volt, kívül-bel ül vastagon bekente kátránynyal. Most, hogy visszafelé jött, már nem voltak a csónakban patkányfogók. Az udvar végén kötüttünk ly, Povazsánszki egy karóhoz láncolta a csónakot, aztán -elvezetett bennünket oda, ahol a pézsmapatkány- bőrök száradtak. Szépek váltak. Povazsánszki ügyesen nyúzta le őket, olyan alakúak voltak, minf egy alulról kihasadt üres papírzacskó. — Farkát levágom — magyarázta —, oldalról lapított, hosszú, erős farka van a pézsmapatkánynak, nem használható semmire sem, ezért le kell vágni. Aztán a fején keresztül lehozom a bőrét. Így kell ezt csinálni, mert a bundája nem egyforma a hátán és a hasán. A szűcsök aztán kettévágják, és a két részt különféleképpen használják fel. Igaza volt Povazsánszkinak. A hátrészen szép, sima, barna szőr nőtt, ez csillogott, ha rásütött a nap, az alsó rész halványabb volt, mintha a víz elkoptatta és kiszívta volna a pézsmapatkány bundájának a ».cinét. Povazsánszki az orrukat csíptette a zsineghez, a szemük két kerek, szomorú kis lyuk volt, alattuk néhány fekete bajúszszál meredezett. — Közönséges patkányfo- . góval fogja őket? — kérdeztem. — Igen — mondta Povazsánszki . — A közönséges patkányfogó éppen megfelel. — Milyen csalétket használ? — kérdeztem. — Nem kell csalétek — mondta Povazsánszki. — A pézsmapatkány mindig ugyanazon az úton jár. Csak meg kell találni az útját, aztán az ember odateszi a patkányfogót, és a pézsmapatkány belelép. Ugrálni kezd, beleesik a vízbe, a patkány- fogó lehúzza a víz alá, és ott megfullad, mert nem bírja ki sokáig a víz alatt. — Mindig megfullad? — kérdezte Burai J. — Legtöbbször megfullad — mondta Povazsánszki. — De néha nem esik a vízbe, ilyenkor dühében elrágja az összes nádszálat maga körül. Vicsorít az emberre, és a pofája tele van náddarabokkal. Povazsánszki nevetett, amikor ezt mondta. Nagyon beszédes kedvében volt, nem hittem volna, hogy ennyit tud beszélni. Nem is tudom, hogy miért féltünk tőle eddig. —Szépek — mondtam. — Szépen csillog a szőrük, ha rájuk süt a nap. — A padláson csukákat is szárítok — mondta Povazsánszki. Zsebre dugta a kezét, a szeme jókedvűen ugrált. — Ügy kiszáradnak, hogy a szájuk is kinyílik, mintha harapni akarnának. Télen aztán az ember meleg vízbe teszi őket, akkor megint megpuhulnak, és szépen meg lehet főzni őket. Szerettem volna a csukákat ás megnézni, de akkor Burai J. azt mondta: — Könnyű megfogni a pézsmapatkányokat. Ha mindig ugyanazon az úton járnak. — Nagyon könnyű — mondta Povazsánszki, és ismét nevetett. — Az ember délután leteszi a patkányfogókat a nád közé, az útra, aztán reggel csak összeszedi őket. ásnap megint a gerendákon ültünk, amikor Povazsánszki a nádasok felé evezett.. Amikor a hídhoz ért, Burai J. a víz alá bukott, a fogával kitépett néhány vízinövényt, dühösen rágta őket, és Pova- zsónszkira vicsorított. Olyan volt Burai J., mint egy zöld bajúszú pézsmapatkány: Povazsánszki egy pillanatra megállt, aztán hangosan' elnevette magát. Burai J. ekkor kiköpte a vízinövényeket, és az egyik oszlopot kezdte rágni, és folyton Po- vazsánszkira vicsorított. A halász még jobban nevetett, és továbbúszott csónakjával. A kis Burai J.-nek szálkák meredeztek a fogai közül, és pirosat köpött, mert a szálkák felsebezték a száját. NÉMETH ISTVÁN: Egy ember ül a pádon Azon a tavaszon egy ember ült az udvaron. Kora tavasz volt még, de már nagyon szépen sütött a nap. Az embernek volt egy kis szántóföldje, azzal most még nincs semmi munka. Otthon a háznál kicsi kertjét már fölásta, szépen el is gereblyézte. Nem nagy kertje volt. Most éppen szombat délután van, és nagyon szépen süt a kora tavaszi nap. Felgyűrt ingujjal ül az udvar egyik sarkában, s nézegeti az imént felsepert tiszta udvart. Arca nyugodt, mint a földé, amelyen ül. Boldog. Nincs szebb valami a felsepert, rendben tartott udvarnál! A szépen felásott és elgereblyézett kertnél! Az újra megigazított kerítésnél, ami megint kibír egy esztendőt! (Az asszony ugyanezt gondolja odabent a konyhában: nincs szebb valami a világon, mint a jól megfoltozott kabát, amihez nem kell hozzányúlni pár hétig. És nincs szebb valami, mint amikor rendben van a konyha, a szoba, amikor tiszták az edények a stelázsin.) Egy tyúk lépked az itatóvályúhoz, és lassan, nyugodtan iszik. A vályúból kipattan egy dühös méh, és jól irányított nyílként a tyúk vörös tarajának röpül. A tyúk megrázza a fejét, és a szárnyaival csapkod. A méh begerjedt zuhanóbombázó, felröppen, s már csap is le a tyúkra. Elkeseredett, kétségbeesett küzdelem kezdődik. Az ember befelé mosolyogva figyeli a csatát. A tyúk védekezik, a méh támad. Élethalálharc dúl. A méh még egyszer lecsap, aztán, terhétől szabadult bombázó, könnyedén, nagy ívben elrepül. Néhány pillanatig kábultan áll a tyúk. Felborzolja a tollát, és önmagát bátorító károgással indul a szemétdomb felé. De ugyanebben a pillanatban most már két méh csap le rá. Dühös, sorozatos vadásztámadás a tyúk taraja ellen. A tyúk a földre lapul. Az ember már áll, és kinyújtott nyakkal, visszafojtott lélegzettel figyeli az állatok háborúját. Most a tyúk kétségbeesett krityogással szétcsapja szárnyait, s lapuló futással menekül. A két méh egy darabig még kering a csatatér fölött, azután valósággal belelövi magát a levegőbe. Az ember föllélegzik, lassan visszaguggol, majd leül. Magában azt mondja: lám, még ezek Se férnek ősszé! Hogy meg- ugrasztotta a két kis bogár azt a nagy mélák tyúkot... Tovább nézi a felsöpört, tiszta udvart, aminél aligha van szebb valami a világon. El tudná nézni ezt az udvart talán ítéletnapig is! Valahonnan előkeveredik a gyerek, a téglarakásról leszed néhány téglát, és keríteni kezd. Észre sem veszi, hogy apja ott ül az udvar túlsó sarkában. A gyerek arca komoly, mint a tudósé a górcső felett. Kerít valamit a téglákból, épít, de közben arra gondol, hogy ha felnő, okvetlenül mészáros lesz, mert az annyi kolbászt ehet, amennyit akar. (Mikor fent volt a padláson, látta, milyen sok szál kolbász van még ott, s az anyja mégis mindig olyan icipici darabot ad neki, hogy a fél fogára sem elég.) Az apja gerjedő indulattal, szigorúra szorított szájjal nézi, mit művel a fia a téglákkal. A fojtott düh már-már kitör belőle, amiért fia megbontotta a tavaszi udvar rendjét, amikor három tyúk rohammal elfoglalja a szemétdombot, s akár a szenvedélyes aranyásók, rugdalni kezdik szét a szemetet. Az ember dühében elvörösödik, de nem robban, hanem óvatosan, négykézláb a közeli farakáshoz mászik, aztán a garázdálkodó tyúkokon tartva a szemét, kitapogat egy jó botot, és — fri! — megserdíti a szemétdomb felé. S csak 'amikor a két tyúk ott marad felborulva a szemétdombon, és a harmadik éktelen kodácsolással elrepül, szólal meg sziszegve: — A görcs fogja meg a lábatokat... hát nem hagyhatjátok egy percig se úgy azt a ganérakást!?... Nem látjátok, hogy most söpörtem föl az udvart? Az asszony, mint puskából lőtt golyó ugrik ki az udvarra, s a két döglött tyúk mellől a botot teljes erőből arra felé vágja, ahol az ember guggol. „Te haramia — mondja —, köll neked jószág?” Keserű sírásba tör ki. Leguggol a két döglött tyúk mellé. A gyerek otthagyja a szétrakott téglákat és iszkol kifelé az utcára. Az ember felemelkedik, s elsompolyog a csatatérről. Az asszony berohan a konyhába a két tyúkkal, elvágni a’nyakukat, kicsöpögtet- ni a vérüket, hogy ha már így van, ne vesszenek teljesen kárba. Az ember már hallja is, ahogy az asz- szony a konyhában feni a kést a tál pereméhez. „Egyikből máma még jó paprikás lesz — villan át rajta, de ugyanabban • a pillanatban mérhetetlen szomorúság nehezedik rá: — Úgyse eszünk abból jót... Esetleg a gyerek”. Megáll a kertajtónál, s nézi a naplementét. Nagyon kedvetlen, és az arca is szomorú. Látja, hogy pár perc múlva a nap belezuhan az ég alján tornyosuló sötét tavaszi felhőkbe, de nem arra gondol, hogy még az éjjel eshet is az eső, hanem arra, hogy milyen jó volna, ha az ember mindig olyan boldog lehetne, mint ő volt az előbb, pár pillanatig, amikor az elvégzett munka gyönyörűsége úgy megnyugtatta. De valahonnan mindig, mint derült égből a villám, lecsap valami dühös méh, és egyszerre vége mindennek, egyszerre eszébe jut az embernek. minden keserűsége. Estére majd szó nélkül vacsoráznak. Az asszony a gyerekkel egy ágyba fekszik, és majd hallja, hogy fojtottan sirdo- gál. Ö holnap délelőtt lemegy a faluba, és amikor az emberek kijönnek a nagymiséről, publikacói után, bemegy szótlan társaival a kocsmába, és isznak, és csak késő délután tér haza, részegen. Hétfőn kezdődik a hétköznapi munka. Eljön majd a szombat is, és ha aznap nem esik, a hét utolsó munkájaként felsöpri az udvart, aztán leguggol az udvar egyik sarkában, és megint érzi majd azt a végtelen nyugalmat, amit ma érzett, és mindig munka után, ünnep előtt érez. És akkor történnie kell valaminek, ami megint csak megbontja az udvar rendjét, azt a nagyon jó valamit, amit olyan ritkán és olyan rövid ideig érezhet az ember. Visszaült az udvar sarkába, ugyanoda, ahol az előbb ült, de már semmi örömet nem talált a szépen felsepert udvarban és az elgereblyézett kertben.
