Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 1980. október 5. Dienes Eszter: Útravaló Indulj a Nyárba, segítsen mindent Ha beér a zápor, tied az ingem. Üt sodrában majd füzike árnyékot növeszt: ülj ide! Házak előtt a dáliák elűzik arcod bánatát. S ha eső dobálja gyöngyeit és itat a határ, megáldom mind a földeket, hogy boldog zöldbe járj! la éjjel póruljár vaM , laki — morogta, ahogy fázósan ösz- L__J szébbhúzta magán a viharkabátot. Egész nap szitált az eső, csak késő éjszaka állt el. Szél támadt, rázta az öreg tölgyek elsárgult lombját. A vadőr lába körül zörögtek az elszáradt levelű bokrok. Ez a sáv már az őzjá- rás szélső határa az országút felől. — Hm. Szóval nyúlhúsra fűlik a tolvaj foga! Nyúlhúsra. Tegnap fedezte föl az orozó csapdát a vízmosás bokrai között de nem bántotta, hogy fülöncsíphesse a tolvajt. Ma éjjel megtudja, akad-e nyúl a hurokban, és ki az, aki a pecsenyéért jön. Bicegő, furcsa léptekkel baktatott. A csípőjében csúszkáló puskagolyó forrná tlanította el a járását. Talán kijön majd egyszer valahol — gondolta. A harangozó is kapott egyet emlékbe a Donnál, majd húsz évig hordta a golyót a farában. aztán csak előbukkant a/bcire alatt. Egy kisfröccsért bárki megfoghatta. — Maholnap a kezeden jársz már, Simon. A kezeden. Csak a barátság tart téged az állásban. A baráti kegyelem. — Kedélyes hangon mondta, de épp eleget értett belőle. Így vágott visz- sza Svegál Anti tavaly ilyentájt. mert szóvá merte tenni, hogy ő maga szegte meg a vadászati tilalmat. Maga a főember... Szorongató bizonytalanság fogta el még most is. Hogy már csak kegyelemből tartaná? Simon megrázkódot. Lövés dördült a kövesút felől. A párás erdő háromszoros visszhanggal válaszolt a durranásra. Meglapulva hallgatódzott. Uramfia, ki lehet ez? A titokban nyúlászók aligha jönnek puskalármával. Az ő fegyverük a hangtalan hurok. Meggyorsította a lépteit. A hold lejjebb csúszott, le a felhőfoszlányok alá. Még jó óra és szürkül. Szokás bejelenteni a vadászatot. Meg ilyenkor tilalom van már. Ágropogás, kiabálás jött válaszképpen a töprengésére, a bokrok között zseblámpák kutató fénye pásztázott. Valahol a kövesúton autó berregett. Az ösvénytől balra, sűrű, csalitcs részen nesz hallatt- szott. Előre dőlve fülelt, hogy megkülönböztesse az új zajt a csörtetők lármájától. Kapálódzó dobbanások, kínlódó lélegzet. — A meglőtt állat! Benyomult a sűrűbe. Közeledtére erősödött a hörgő fuj tatás, és egy karcsú test lendült el a bokortól, öz! Az állat utolsó erejével menekült. Elérte az ösvényt, s ott összerogyott. Simon megtapogatta. Föl- kattintotta hülzni öngyújtóját. A fény beleszúrt az őz reszketett a keze, hogy a cigaretta helyett majdnem az ismeretlen sálját gyújtotta meg. Állandóan a forradásos arcút kereste a szemével, és ha meglátott egy hasonló formájút, remegni kezdett a térde, a szíve gyorsabban vert, és úgy érezte, ott helyben összeesik. Ha akkor adok a kenyérből 1.. Ha akkor adok .. . Esetleg neki adom az egészet ... Igen, mégis neki kellett volna adnom az egészet! Verekedni sosem verekedett életében. Még gimnazista karában is kerülte a tettlegességet. Ösztönösen irtózott mindenféle brutalitástól, és most mégis egyre többször látta maga előtt a forradásos arcút, bevert pofával. Ott fetrengett a csatakos aszfalton, ahová ő fektette egy jól irányzott ökölcsapással, és aztán irgalmatlanul rugd.osta, ahol érte. Szégyellte, hogy állandóan ez jár az eszében, de nem tudott menekülni' a gondolattól, hogy ezt a valóságban is megcselekedje. Igen, de hogyan? Negyvenéves nyeszlett kis ember volt. és a forradásos arcú, mint egy mozgó hirdetőoszlop. Egyenlőtlen küzdelem lenne, és nem kétséges, melyikük húzná a rövideb bet! De a kapott pofon bekísérte a hivatalba, aztán hazament vele a zsúfolt buszon, és követte mindenhová, ahová ment. És akkor a hivatalnok elhatározta, hogy visszaadja a pofiont.i Megtanul cselgán- csozni meg bokszolni, reggelienként pedig súlyzózik, expanderezik, hogy erősödjön. Ügy érezte magát, mint a' mesebeli legkisebb fiú, aki a sárkány ellen indul viadalra, és a győzelem érdekében elszánt hittel párosult makacs türelemre van szüksége. öt évig tartott a kerpény felkészülés. Ennek érdekében minden szabad idejét a nagy ügynek szentelte. Az első időben állandóan bedagadt szemmel, összevert képpel járt, és sajgó tagokkal az örökös izomláztól, de összeszorított foggal viselt el minden fájdalmat. Minden korábbi szórakozásáról lemondott. Nem járt színházba, kiállításokra, nem olvasott, nem. találkozott a barátaival, nem kereste a meghitt magányos sétákat Budán, és a feleségének megígért két külföldi utazásból sem lett semmi. Családi élete ezért fokozatosan megromlott, hiszen otthon állandóan fiáradt, ingerült volt, és a gyerekére is csak nagyritkán mosolygott. A felesége nem értette ezt a különös változást nála, hiszen mindig szelíd, romantikára hajló embernek ismerte, aki még a sportközvetítéseket sem nézte a televízióban, most meg állandóan cselgáncsozni, bokszolni jár, hajnalban meg nehéz súlyzókat emelget a konyhában. És ha kérdezte miért teszi ezt, csak hallgatás volt a válasz. Lassan úgy érezte, egy idegennel él együtt, akinek már az ismerős vonásai is kezdtek belemosód- pi a múltba. öt év alatt többször látta a forradásos arcút a hivatalnok. Két utcával arrébb egy kisvendéglő volt a törzshelye. Megtörtént, hogy egymás mellett mentek el, de a forradásos arcú rá sem nézett. Nem ismer meg — gondolta keserűen a hivatalnok. — Megpofozott, és már meg sem ismer, ügyet sem vet rám. Dehát mi volt neki az a pofon? Semmi. Csak annyi, mint más embernek a köszönés. Egy kis szórarémült szemébe: fölkapta a fejét, de a teste nem engedelmeskedett. — Uram teremtőm! — kiáltott föl Simon. Az őzsuta feküdt előtte, akit a tenyeréből etetett. A tavaszon, őrjárat közben talált rá a magatehetetlen, zsenge jószágra. — Bitangok! — egyenesedett fel a vadőr, lekanya- rította válláról a kétcsövű puskát. Az egyik csövében sós lőpor volt. — Ezért most megfizettek! Reccsenve tört az ág, fény csapódott a nyöszörgő állatra. — Ide, ide, hé! Megtaláltam a pecsenyét! —r rikol- tozott egy rekedt férfihang. Simon érezte a szilvapálinka szagát a levegőben. — Meg ám. az anyád- ke- servit! A zseblámpás ember ijedten hátrahőkölt. — Igazolja magát! Kik maguk? Hogy merészelik? A bőrkabátos idegesen kotorászott a zsebében, és hátrafelé, közelgő társaira tekintgetett. — Hagyja csak, Nikolics elvtárs — szólalt meg a sötétből előlépő, bárbánybőr kucsmás. bajuszos alak. — A mi emberünk ez. A vadőr rögtön felismerte az idegenek kísérőjében Svegál Antalt, a téesz elnökét. — Simon, te — szólt nevetgélve. — Te. te, na. Ne bolondozz azzal a puskával. A városból vannak az elvtársak. láthatod, velem vannak. A téesz vendégei. — Keze hátával barátságosan félretolta a fegyver csövét, s közelebb lépve halkan hozzátette: — Fontos elvtársak, Simon. Téesz-érdek, hogy jól érezzék magukat köztünk. A vadőr leeresztette a puskát, ám a tenyere még mindig a fegyver agyán feszült. — No, szóval megegyeztünk — veregette meg a vállát Svegál. — Felejtsd el ezt is. Simon. Nem láttál semmit, nem hallottál semmit. Mi ez a kis lövöldözés? Voltunk mi már nagyobb kutyaszorítóban is. A fronton. Mi, egykomám? Ne félj, a demizson bor meglesz, ami a vadőrnek ilyenkor kijár. A sebesült suta fölnyö- szörgött. Simon hangosan kifakadt. — Nem kell a borod, Anti! A törvény az törvény! kozás a haverja mulattatá- sára. Vajon azóta hány áldozata lehet már? De nem baj, mert már nemsokára megkapja a magáét! Azt hiszem, egyhamar nem fogja kiheverni! És egy este, pontosan öt évre az elszenvedett pofon után lesben állt a kisvendéglő előtt, és zárás után megvárta a forradásos arcút. Egyedül botladozott ki az ajtón, látszott rajta, hogy erősen részeg. Amikor megfelelő távolságra imbolygott már a törzshelyétől, a hivatalnok lassan elébe került, és egy sokat gyakorolt cselgáncsfogással egyetlen szó nélkül elfektette. A meglepett férfi igyekezett föltá- pászkodni, de egy állhegyre mért balegyenes újra visz- szadöntötte az aszfaltra, és ekkor a hivatalnok belerúgott. Ügy, ahogy évekkel ezelőtt olyan sokszor megálmodta. Csak most nem a képzeletében, hanem eleven, érző valójában fetrengett, szuszogott, nyögött a lába előtt egy ember. És ó rugdosta, ahol érte! De különös, furcsa döbbenettel eszmélt rá. hogy akárhogy rugdossa nem érez elégtételt! Csak valami soha nem tapasztalt, végtelen szomorúságot. — Ugyan, Simon! — legyintett türelmetlenül Svegál. — Mit tudsz te a törvényhez? A vadonban élsz, magadnak. Elszoktál te már az emberektől. — Az emberektől? — szegezte rá szürke húzott szemét a vadőr. — A te nevedben,- a te parancsodra kapom el őket, ha tilosban járnak. — Elég az akadékoskodásból. ostoba! — Svegál a vállára rántotta a puskaszíjat. — A vezetőség dolga megítélni, mi helyes, mi nem . .. Reggel jelentkezel az irodában! — Hátat fordított, és a sötétben várakozó vendégekhez lépett. — Sose sajnálja, Nikolics elvtárs. Ez csak egy silány suta. Van itt különb pecsenye is. Egy koronás gím, a vadállomány dísze. Simon füle zúgott, a tompa zsibbadságon át még hallotta a távolodók beszélgetését. — Biztos, hogy hallgatni fog. Svegál elvtárs? Nagyon kellemetlen lenne. — Tessék csak rám bízni. Majd reggel beszélek a fejével. Találunk még olyat, áki engedelmeskedik. Simon fáradt, öreges mozdulattal a nyakába akasztotta a fegyvert, és a bokorhoz ment. Újra megvizsgálta az őz sebét. A golyó a tomporába fúródott, az ilyen lövést az állat kiheverheti. Otthon majd fertőtleníti a sebet. Nyögve, szuszogva fölnyalábolta az áléit állatot. s megindult terhével a csúszós ösvényen lefelé. Egy farakásnál kifulladva letette, és maga is mellé rogyott. Fürge, lopakodó léptekkel két suhanc bukkant elő a rönkprizmák közül. — Na, né, Simon bátyám — habogott vigyori pofával a magasabbik, amikor meglátta, és a háta mögé rejtette a nyálat. A másik meg csak tátogott, hangtalanul nagyokat nyelt. Simon elgondolkozva nézte a kis vadorzókat. Ezeknek sose lesz vadászpuskájuk, legfeljebb csak hurokcsapdával nyúlászhatnak a tilosban. A legrosszabbkor jött ez a tettenérés. A lehető legrosszabbkor. — Hová azzai a nyullal? — mordult rájuk bosszúsan. — Hát, hát csak itt találtuk, Simon bátyám, ö. ö... beszorult szegényke a farakásba. — Hm. Szóval beszorult. — I-igenis, beszorult. Akárcsak itt ez a suta — tette hozzá sunyi képpel a nyúltolvaj. — Az is csak beszorult. — Ez a suta? Mit tudsz te ahhoz! — Hallottuk ám a lövést! — Eh, mit tudjátok, ki lőtt! — Simon mély szusz- szan fással legyintett. — Na, lóduljatok innét. A nyúltolvajok elinaltak, meglepetésükben a köszönetről is megfeledkeztek. Simon az elcsendesült őz- sutához lépett, de ahogy lehajolt, hogy újra a nyakába emelje, nem hallotta a lélegzését. Kiszenvedett. Tüzes lobbanás csapott a szemébe, szinte megvakítoitta a harag. — Megálljatok. bitangok! — rázta az öklét fölfelé. — Megálljatok. Ezt még meg- keserülítek! Koronás vadra fűlik a fogatok? Koronásra? ... Fújtatva törtetett a sűrű mélyébe. Tudta, merre tanyázik a gím, 'minden jeles állatról tudta. Előbb megleli, mint Svegál Anti a fontos vendégeivel. Később lassított, lopakodva közelítette meg a helyet. Még idejében fölfogta a fölriadó vad neszezését. Simon hallása az állatokéval vetekedett a hosszú erdei elzártságban. Hol talál ilyet Svegál Anti? Vagy neki az mindegy? Csak hajlongani tudjon. A birtokának tekinti az erdőt. Pedig nem volt mindig ilyen. Megrázta a fejét. Nem kell a borod, Anti — mondta magában. — Lesz. ami lesz. Egy duplatörzsű fa mögé húzódva várta a gím felbukkanását, vállhoz emelt puskával. Először az agancsait pillantotta meg, az ágairól fölismerte a pompás állatot. Tétovázás nélkül célzott és lőtt. Az erdő furcsán megbillent. á fák megdőltek körülötte, ahol ott állt leeresztett fegyverrel a hörgő test fölött. A súlyos fejet föltámasztotta a terebélyes agancskorona. Elferdült nyakkal rángatódzott az avaron a királyi gím. — Nem, nem, nem! — hajtogatta fönnhangon Simon a bosszú szavait, s remegő kézzel födte be galy- lyakkal a tetemet. Előlük, Svegálék elől rejtette el. — Holtában se jut a kezetekre... Holtában se. Savós nyál szivárgott a szájpadlásán. a gyomra émelygett. Kivánszorgott a horhos széléhez. Megtörölte a kezét, cigarettát sodort a kopottas dózniból. A szürkületben lassan oszladozott a cigarettafüst. Nézte a kékesszürke gomo- lyagot, ráfújt, és a füst elnyúlt, szétfoszlot. Kis vadorzók — tűnődött el. Mért hagyta futni a kis vadorzókat? Már csak fölöttük van hatalma egy vadőrnek ... Még egy utolsót szippantott. aztán a cigarettavéget tócsába dobta. Sisteregve aludt ki a parazsa. A parányi víztükröt nézte. A papír elázott, szétterült, dohányszálak úszkáltak a pocsolyában. lerőtlenedve tért rá a hazafelé vezető ösvényre. Már jócskán maga mögött hagyta a horhost, amikor megbotlott és a földre zuhant. Megpróbált föl- tápászkodni. de a lába minduntalan visszarántotta. Ekkor vette észre, hogy hurokba szorult. Furcsa döbbenettel meredt a drótra. Űjabb alattomos, orozó csapda, amiről eddig nem tudott. Ez most őt fogta meg. Hát mennyi van még belőle egy ilyen erdőben? Dékány Kálmán: HUROK
