Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-05 / 234. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. október 5. zuljev kijött a börtönből, ahová gyenge jelleme és fölösleges hiszékenysége juttatta. Felesége elvált tőle, újra férjhez ment, s született azóta néhány gyereke is. így, hát kihez is mehetett volna Szuljev a hosszú börtönévek után? Az öreg Kusztihoz, a cipészhez. Kuszti már nyugdíjas volt. Mostanra elveszítette a hangját. Meg- némult. Amikor Szuljev megjelent, épp régesrégi melódiákat játszott egy lehangolt balalajkán. Szuljev sört hozott. Inni kezdtek, s azt mondta az öregnek: — Eladhatnád a könyveimet.. Kuszti nem felelt, hiszen néma volt. — Hogy hol? Az antikváriumban. Van ilyen bolt. Nem tudod? — Ott van, közel a régi műhelyedhez, a sarkon, az utca végén. — Fölöslegesek már azok a könyvek. Üjak jelentek meg azóta. — Bizony — bizony... Hanem te jól érzed itt magad? Gyógyultál is? — Hogyne, hallottam róla. Kaptam tőled két levelet. Igaz, nem válaszoltam rájuk. Hanem az a kúra jót tett neked. Pihentél. S biztosan nem unatkoztál, volt munka. Én meg nem is tudtam, hol ragasztják a kávéscsomagokra a címkét — folytatta Szuljev, miközben utánatöltötte Kuszti poharát. Az öreg csüggedten kuporgott, térdén a balalajka. Kis kerek asztal mellett ültek nagyon puha süppedős fotelokban, s térdük csaknem az állukat érte! — I-igen, az időjárással nem volt szerencsénk. Nem termett a búza. Látom, bólogatsz — mondta Szuljev.* Az öreg beesett arcán lefittyent a bőr, s ettől bulldoghoz hasonlított. — Vagyis magad jelentkeztél a kúrára. A feleséged halála után inni kezdtél. Vagy korábban is ittál? — Sajnálom a feleségedet. Rengeteget tűrt* tőled,' elpáholtad, majdnem minden nap. Én tudom. Verted fiatal korától. Nem volt gyereke. De te akartad természetesen. Részegségedben még engem is a fiadnak neveztél. És vajon a feleséged volt-e az oka hogy nem lett gyereketek? Magad vagy az oka. Csakis te magad. De erről persze sosem beszéltél neki. Hogy fiatal korodban, emlékszel, amikor bútort cipeltél, megnyomtad magad épp azon a helyen, i-igen... Jaan Kruswall: Keserű boldogság — És amikor a feleséged meghalt, eladtad a falusi házatokat. Háromezret kaptál érte. S az egészet elittad. Az öreg bólintott. Időnként mutogatva magyarázott valamit. — Rengeteg barátod volt, amíg pénz lapult a zsebedben. És szomorú voltál. Minden iszákosnak megvan a maga keserűsége. De ki látott már közöttük jókedvűt? Igazán jókedvűt. Szuljev ivott egy kortyot. — A feleséged maga mondta neked, hogy hamarosan meghal? Egyik reggel sírt a konyhában, kezeit az ölébe ejtve egyre azt hajtogatta, hogy szörnyű a halál, és ő azt mondja nem akar meghalni. Megkérdezted, nem kér-e valami finomat, és azt felelte, hogy scsit enne. Kuszti megtörölte könnyes szemét. — Aztán a feleséged szólt, hogy lemegy a boltba káposztáért. Te meg elmentél a piacra húsért. — A mai napig emészted magad, hogy elengedted. Az átjárónál a feleséged a hajtány alá került. — Igen, tudom, még most is bánod, hogy elengedted a boltba. De bizonyára az Üristen rendelése volt. — A halál Istentől van. — A születés szintén! Hörpintettek a sörből. — S amikor a zsebedben már csak két kopejka maradt, magad hívtad a mentőt. Az ennivaló nem ment le a torkodon, i-igen ... — Most egyedül vagy. mint az ujjam. A rokonaid elfelejtettek. Bár annak idején pokollá tetted az életüket. Kuszti csöndben kortyolt egyet. Majd felsóhajtott. — Na elég volt. Többet ne is gondolj erre. Én, lehet, hogy most nálad fogok lakni. Szuljev rágyújtott. — Megvan még az öreg rádiód. Emlékszem, jó kis láda. — Az életemről akartál hallani? Mit lehet arról beszélni! Már az is eltelt. — Hm. Emlékszem-e még az erdőre? Erdő? Furcsa. Persze. Hisz ott nem is volt erdő. csak vastag kőfalak. I-igen. Látom minden cipőmet ide- hordtad, és megcsináltad. Nem is tudtam, hogy hat pár volt. Ott arra gondoltam, hány lábbelim lehet otthon, és kiderült — egy pár. A többi tönkrement. szétvált a varrása ... — Mi az ördögöt nevetsz! Néha arra gondolok, hogy is ír a boldogságról Tammsaare az „Igazság és igazságosságban”. Amikor Kriit Andresszal fölmegy a hegyre, szívét valami keserű boldogság tölti el. És a végén, amikor Indrek Tiinával lejön a hegyről, ugyanezt érzi Indrek is. De Tiina — nem! Az ő érzései tiszták, igazak. Indrek boldogsága kínzó, végül megkeseredik, és úgy érzed, mintha egy ötkötetes regény elölről kezdődne, hogy ugyanott végződjön sok év múlva megint, érdekes ... Mit gondolsz? Kuszti bólintott. ammsaare könyvében Indrek gyakran nekiül, hogy átgondolja az életét. Én is, amint leszálltam a vonatról, leültem a peronon egy padra. és az életemen gondolkodtam... Sokáig elmélkedtem, és .tudod, örültem. Aztán autóbuszra szálltam, és eljöttem onnan. Az egész városban mindenütt zászlók lobogtak, valami nyári szpartakiádot nyitottak meg, vagy mit... Kuszti megpendítette a balalajkát. Szuljev elgondolkodva kortyolta a sört, s érezte, hogyan árad szét testében a meleg. Fordította: Pethő Eszter Irodalmi mellékletünkben Szujó Zoltán grafikáit közöljük. Ratkó József: Az idegen Észrevettem az idegent, a halálommal megbízott nem evilági férfiút. Arcom mögül kimozdult és figyelt. Objektív pillantása volt. Tudtam, hogy régóta követ, arcom mögé húzódva jön, sunyit és jegyzi bűneim, elfordul, ha szeretkezem. Dolga vagyok, de nem siet. Fogában kétélű mosoly, szemembe nyúl, arcomba nyúl, babrálgat, elront valamit. Bókkon Gábor: A tét Hát irgalom volt minden ölelés? Hát kegyelem volt minden éjszakád? Oltár helyett harctér volt a lepedőnk; fölötte precíz egymásba-robbanás. V Féltünk. Gyermek-istenként játszottunk: szerelmet — májusi szirom-zuhogást, szelet, hóvihart, bandzsa hóembert, siklást, mézet csenő medvét; csillogást, jégcsapban zengőt, bukfencező baglyot, bált, szivárványt — jaj, hadd mondjam további Harmatot, hűséget és... Hagyd abba! Mindig és mindig egyet játszottunk: halált és árulást. Nem tudtad? Nem éreztem? Nem láttuk a rulettasztalon mi a tét: lehetnél országom, lehetnék hazád; nem egymásra eső, eleső, egymástól rángó, egymást rángató, esendő két fabáb. Mert irgalom volt minden ölelés. Mert kegyelem szült minden éjszakát. Eljövendő napok sortüzére várva halánték-fegyházban vezekel a vágy. Mogyorósi Erika: Vázlat Felnövünk valahányan. Lemondunk józanul a világmelváltásról és rászokunk csöndben a közhelyekre: vándormadarak leszünk (romantikának ott az árvaság); szeretőinket elhagyjuk, vagy minket hagynak el. Szaporodnak a hétköznapok s bár hadakozunk még szeplőtlen-magunkért, tudjuk jól: nincs remény se a szökésre (a kórókerítést betonra cserélték) — íróasztal vagy gép lábához kötve a kezünk; mindennapi fáradtságunk megadja az Isten. Csontvázasodnak az évek, halov&nyulnak halottaink; kicsinyes gondokká törpül a szellem. A POFON Tóth-Máté Miklós: A hivatalnok kapott egy pofont. Utoljára gyerekkorában kapott az apjától, de arra már csak homályosan emlékezett. Azóta soha senkitől, és most egyszerre váratlanul felképelték. Az a nap is pontosan úgy kezdődött, mint a többi. Reggel még semmi jel nem mutatott az eljövendő pofonra, és délben is nyugodtan ebédelt a vállalati étkezdében. A pofon csak este kilenc körül csattant el, mikor egy kiló kenyérrel a hóna alatt a közértből igyekezett hazafelé. Ahogy befordult az utcájukba, két férfi állította meg. Egyiküknek forradás volt az arcán, és mély torokhangon beszélt. — Szakikám — mondta —, adi egy falást a brugód.ból. És nagy kezével a kenyér után nyúlt. A hivatalnok ösztönösen hátralépett, és megdöbbent hangon közölte, hogy nem érti. mit akarnak tőle. — Egy harapást a kenyeredből — szólt most már fenyegetően a forradásos arcú —, vagy talán sajnálod...?! — Nem sajnálom, kérem, de nem értem, mi jogon és egyáltalán, hogy juthat eszébe valakinek az utcán... Ekkor kapta a pofont. Visszakézből, inkább csak meglegyintette a másik, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy felrepedjen a szájaszé- le, a lendülettől egy szeméttartónak essen, és a kenyér a hólétől csatakos aszfaltra guruljon. A forradásos arcú mintha csak erre várt volna. Rálépett a kenyérre, lángossá tiporta, és közben dühös gúnnyal sziszegte a hivatalnok felé: — Na. most már zabál- hatod, te piszok... Vakard fel, ha tudod, te nyavalyás ..., Nyald fel innen, te disznó...! A másik, aki eddig szó nélkül cigarettázta végig az eseményeket, most megfogta a forradásos arcú karját. — Ne marhásködj,' Franyó — dörmögte atyai gyöngédséggel —, hagyd már a francba az egészet, hiszen látszik az ürgén, hogy bécsi- nált... Lépjünk le inkább, mert jöhetnek! Elfricskázta a csikket: és akár egy kíváncsiságból ott időzött járókelő, akinek semmi köze az ügyhöz, nyugodtan tovább sétált. Ugyanekkor egy taxi is bekanyarodott az utcába, és néhány lépésre állt meg tőlük. Talán ez mentette meg a hivatalnokot egy újabb pofontól, mert erre a forradásos arcú is jobbnak látta, ha követi a haverját. Egy köpést ugyan még megeresztett áldozata felé, de ezt már csak amolyan „köszönésnek” szánta. Ettől a naptól kezdve a hivatalnok élete kétfelé vált: pofon előtti szakaszra és pofon utánira. Belső időszámítását a pofonhoz mérte. ami ott égett arcán, és sokszor azon kapta masát rajta, hogy figyeli a feleségét, a gyereket, a munkatársait: vajon azok látják-e a helyét, tudnak-e róla. Közben számtalanszor végiggondolta az eseményeket, pedig minden idegszálával azon Volt, hogy felejteni tudjon, mégis örökké azon az estén töprengett. Ha adtam volna a kenyérből... ha adtam volna a kenyérből... ha adtam volna... — állandóan ez motoszkált a fejében, bár tudta jól, hogy itt a kenyérkérés csak ok volt az ütésre. De ha mégis...? Ha letör egy darabot.. . esetleg nem is egy darabot, hanem fogja és odaadja az egészet. — Parancsoljon — mondta volna —, én elmegyek és veszek másikat. — De nem ... ez nem lett volna jó! Akkor talán éppen azért kapja a pofont, mert ezáltal koldusnak vagy csavargónak tekinti a iforradásos arcút. és az megalázva érezheti magát. És ha viccesen fogja fel a dolgot? Belemegy a játékba, sőt azt mondja: — Fiúk, ki eszik kenyeret magában? Megyek és hozok hozzá valamit. Szeretitek a tepertőt? — Nem. ez se jó megoldás! —• Te pertővel akarsz tömni? — kérdezte volna a forradásos arcú. — Alikor előbb én csinálok belőled tepertőt, te varangy! — Dehát akkor mi lett volna jó? Egyáltalán, hogy lehet elkerülni egy ilyen pofont? Ha egy ilyen alak, mint ez a forradásos arcú pofozni akar, akkor az pofoz, ott nincs mese! De hát nem lehet ez ellen védekezni? Ha esetleg fegyver van nála, akkor előveszi és ráfogja... De mikor fogja rá? Amikor kért a kenyérből... ?! Talán mégis adni kellett volna... ha akkor letör egy darabot... Éjszakákon keresztül nem aludt, és ha nagy nehezen sikerült elszunnyadnia, sokszor álmodott a forradásos arcúval. Óriásnak látta, aki egymásra dobált hatalmas kenyereken nevetve ropta a táncot, és ő babszemjankó- vá zsugorodva próbált előle menekülni. Igyekezett befúrni magát az egyik kenyérbe, de olyan volt a héja, mint a kiszáradt tómeder, és hiába kaparta, rágta. nem tudott belülkerülni a meleg, ragacsos bélbe. És a forradásos arcú lába egyre közelebb került, hogy rálépjen és agyontapossa. Ilyenkor mindig jajgatva felébredt. — Mi van veled? — kérdezte egyszer a felesége. — Mostanában nagyon nyugtalanul alszol. Csak nem történt valami a munkahelyen? — Nem történt — nyugtatta meg —, semmi sem történt. Mi történhetne a munkahelyen? Legfeljebb nem kapok prémiumot, de pofont sem! — Pofont? Hogy jut ilyesmi eszedbe? — Csak úgy! Eszembe jutott, hogy milyen érdekes lenne, ha az igazgató végigpofozná a beosztottakat, miikor nem dolgoznak jól. Képzeld el, minden pénteken sorba állnánk a heti pofonokért, és a titkárnő egyenként szólítaná a bűnösöket. X. kartárs öt pofon, Z. kartárs nyolc, Y. kartárs tizenhat.. . — Nahát, hogy neked mik jutnak eszedbe! És mi lenne a jutalom? Puszi az igazgatótól? Vagy erre a célra egy jó nőt szerződtetne a vállalat? Azt hiszem. ti örömmel beleegyeznétek! Ha jött haza a munkából, figyelte az utcán az embereket. Vajon ki akarja újra megpofozni? Egyszer egy férfi állította meg. tüzet kért tőle, d.e annyira
