Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-26 / 252. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. október 26. . A , szépség (nem) előny? Perge Judit diplomáján jószerével alig száradt meg a tinta, hiszen a rövid hajú, kék szemű doktornő mindössze egy éve dolgozik a szakmában. — Mi a véleménye a szépségről ? — A közvélemény szerint ezek a nők lazább erkölcsűek, hiszen a kísértés is több. Ez így teljesen hamis állítás, elvégre embere válogatja. — Diplomájában közrejátszott a külcsín? — Aligha. Megszenvedtem mindenért, ugyanis másodszorra kerültem be az egyetemre. A középiskolát kitűnően fejeztem be. de az egyetemen is felette volt az átlagom a négyesnek. Ezekhez az eredményekhez tudni is kellett, elhiheti. — Előnyt jelent a mindennapok sorában, ha egy nő szép? — így általánosságban kimondva: aligha. Igaz, a férfiak szívesen fürkésznek egy- egy érdekes női arcot, csinos termetet, de ha az illetőnek netalántán némi sütnivalója is akad, az már riasztó nekik. — Megbocsásson a kérdésért: a betegei nem bókol- nak? — A belgyógyászaton — ahol én dolgozom — általában idős emberek kerülnek, nem egyszer elhanyagolt súlyos szív-, vérkeringési panaszokkal. Ilyenkor ritkán bókol az ember. Mégis a minap egy 85 éves bácsi — amikor föléhajoltam. és azt néztem, egyáltalán él-e még — kinyitotta a szemét, és így szólt: ha magát látom, mindig jobban érzem ma^am. — Elmorídana sajátmagáról is valamit? — Szakosodni szeretnék belgyógyászatból, és egy megfelelő társat találni. Egy sikertelen házasságot már mögöttem hagytam, és sokat tanultam a kudarcból. Sajnos, az embert a csalódásaiban sem a megjelenése, sem az orvosi diplomája nem védi, viszont az utóbbi biztonságot nyújt. Vitathatatlan, válságomban az is közrejátszott: engem nem kell eltartani, van becsületes hivatásom, rajongásig szeretett szakmám. I Segített az alakom A fekete hajú, magas, dekoratív külsejű lány az előszobában az ismert „lemezzel” fogadott bennünket. — Nincs itthon a főnök, különben is be kell hozzá jelen tkezni. — Mi kivételesen nem őt keressük, hanem a szép nőkről írunk, és így jutottunk ide. Megenyhül a tekintete, hellyel kínál bennünket, és pajtáskodva letegez. — Tessék, kérdezzetek. — Mit kezdesz a szépségeddel ? — Nézzétek, három éve érettségiztem Szolnokon, afféle menetelős módon — egy- kettő, egy-kettő — tanultam. Mlindegy, valahogy átcsúsztam az érettségin. Ha güzü- lök, esetleg négyesig félvihettem volna, de engem jobban érdekelt a diszkó, a szórakozás, a tánc. Meg őszintén, láttam, csak az eszemmel nem sokra vihetem az életben. — Mi segített? — Az alakom, a pofim, a megjelenésem. Nem az a típus vagyok, aki az utcasarkon szedi össze a ruhára valót, noha a prűdség távol áll tőlem. A vőlegényem közel húsz évvel idősebb, szeretjük egymást, és még az idén megtartjuk az esküvőt. — Tehetős a jövendőbeli? — Kocsija, háza van. De ez baj? Nézd: én nem akarok harminc évig gürcölni egy parányi lakásra. Szülök neki két’ gyereket, és élünk boldogan. A,, munkatársaimat is megkérdezheted, nagyon jó fejnek tartják valameny- nyien. Nem értem, miért gyanús az. ha egy fiatal, szép lány 15—20 évvel idősebb férfihoz köti az életét? Arról meg nem tehetek, hogy szép vagyok. Elvégre ez nem csak adottság kérdése: ápolom magam, és sokszor szemezek a tükörrel, mert a szarkalábak alattomosan lopakodnak a szem köré. A sima arc múlékony valami, és ha most nem használom ki az előnyét, húsz év' múlva foghatom a fejem ... I A szépség áldozata Erzsébet kertelés nélkül rögtön bevallotta: 1947-ben született. Ma is szabályos, ápolt arcán nem látszik a 33 év. — Ügy nézzen rám, a szépségem áldozata lettem. — Miért? i — Tizenöt éve érettségiztem jelesen, és már komoly udvarlóm is akadt. Ügy tűnt, a szerelem, meg a tanulás jól megfér egymás mellett, hiszen rögtön felvettek a jogi karra. A jövendőbelim ostromolt: minek neked a tanulás, meg ez a hajtás, megélünk egy keresetből is. Öt akkor már befutott mérnökként tartották számon, jó fizetéssel, sűrű prémiummal, évente külföldi úttal. Beadtam a derekam, fél év múlva hazaköltöztem Pestről, és összeházasodtunk. Akkor én voltam a világ legboldogabb asszonya: három év múlva fiam, majd rá egy esztendőre kislányom született. A gyerekek átrendezték az életünket, kevesebbet tudtam törődni magammal, a férjemmel. Akkor nem vettem észre, csak utóag láttam mindezt, miután a férjem feledékennyé vált. — Hogyhogy? — Elfelejtett hazajönni az egyik nyugati útról. Ennek lassan hét éve, és azóta egyedül nevelem a gyerekeket. Képzelje el, érettségivel, minden szakma nélkül magamra hagyott. Rendes volt a vállalat, maradhattunk a szolgálati lakásban, sőt nekem még állást is biztosítottak. De nehéz volt, pokoli nehéz. — Még ma is szép, nem reménytelen a sorsa. — Tudom, sokan elvállalnának : de harmadmagam- mal? Szerelmi partnernek kellenék, amit köszönök, de nem kérek belőle. Rendszeresen kapom Kanadából a gyerektartást, és várom a férjemet, talán egyszer újra kopogtat a második emeleten ... — Ha újra kezdhetné az életét? — Az érettségiig mindent úgyanúgy csinálnék, de az egyetemet tűzzel-vassal befejezném. Elvégre az ember előre soha nem tudhatja, hogyan alakul a sorsa, milyen csapások, megpróbáltatások érik a házasságát. És egy szakma mindig hű társ, elkíséri az embert élete végéig. Nagy Elekné Marikát — közel az ötvenhez — ma is a falu legszebb asszonyának Extázis percenként 80 fillérért Avagy: szabálytalan tudósítás egy Edda-koncertről Fél hat. A szolnoki Járműjavító művelődési ház előtt szépen együtt vagyunk. A bejárat előtt több száz fős tömeg, a kertben és a kerítésen túl az utcán kisebb-na- gyobb csoportok. Alkalmi kórus harsogja: „Engedjetek be — engedjetek be — engedjetek be!” Erről egyelőre — úgy tűnik — szó sem lehet: az Edda-koncert hatkor kezdődik. Farmerdzsekis srác tartják. Annak ellenére, hogy az unokája is már gőgicsél. — Mi a szépség receptje? Elárulná? — A tükör és az egyszerű élet. Az előbbit sokszor forgatom : mit kell tennem, hogy az éveimnél fiatalabbnak lássak. Nem sajnálom az időt, fáradtságot, ápolom a bőröm, magamat és rendszeres vendég vagyok a kozmetikusnál is. — A férje büszke lehet. — Az is, milyen szép 'felesége van. Pedig amióta újra háztartásbeli lettem, még szabad szombatom, vasárnapom se volt. Ennek ellenére nem hajtom a pénzt olymódon, ahogy a falusi asz- szonyok teszik. Elvégre az élet mindenkinek egyszer adatik meg, és én azt szeretném értelmesen, szépen leélni. Igaz, ehhez megértő, aranyos férj szükséges. Én megtaláltam huszonnyolc éve. — Véleménye szerint a szép nők boldogabbak? — Ellenkezőleg: boldogtalanabbak. Rendszerint egyenlőtlen vásárt csinálnak, ti- zenévüket. fiatalságukat, szépségüket ..eladják” a kocsiért, a házért, a magas állásért. Jó partit csinál, vallja a közvélemény, csak azt felejtik el: a boldogságnak mindehhez semmi köze. Elvégre az évek peregnek, múlik az idő, tűnik a csín, mélyülnek a ráncok. Szerintem a szép élethez elsősorban az szükséges: két ember vállalja egymást. Huszonévesen éppúgy, mint ötvenévesen, á bajban hasonlóképpen, mint a sikerben. Ez biztonságot ad. és megszépíti a nőt. Szép lányok, asszonyok. Irigyeljük, szidjuk és sokszor csodáljuk őket, hiszen a női szépség egyféle természeti adomány, a sorstól kapott, érdem nélküli ajándék. Nem lekicsinylésre méltó előny az ismerkedésnél, a társaságban, vagy éppen a párválasztásnál. — Ugyanakkor az is igaz: valami egyedit, sajátosat, valami megismételhetetlent valamennyi nő hordoz az énjében. Ez a külső szépségen kívül különböző belső emberi értékekben is megnyilvánulhat, elvégre társadalmunkban már mindenkinek lehetősége nyílik sorsának tudatos alakítására, jövőjének formálására. Tanulhatnak lányaink, asszonyaink, művelhetik, képezhetik magukat. Azaz az élete, jövője alakításáért minden egyes ember önnönmaga is felelős, akár nagyon, akár kevésbé szép. Hiszen a maradandó emberi értékek: a tudás, az ismeret,~a szorgalom, a szakképzettség, a viselőjét a szó igazi értelmében egy életen át elkíséri. Megnyugtató, ha az ember a boldogsághoz, a terveihez rendelkezik ezekkel az „adukkal” is. D. Szabó Miklós „zsugát” kínál, az eredeti 50 forintos árra harmincat rátéve. „Az ötven is sok” — morognak rá, persze akiknek már van jegyük. Szakmunkástanuló ismerősöm gyors fejszámítást végez: „A koncert egyórás lesz, esetleg 10— 20 perccel több. Percenként kb. 80 fillért fizetnek az Eddáért. Annyiba kerül az egész, mint öt üveg sör, vagy tíz csomag rágógumi. Nem is drága, ha jól belegondolsz.” Bent a nagyteremben közben jól alakulhatnak a dolgok: fölsivít, gerjed az erősítő — idekint új erőre kap a kórus „Engedjetek be — engedjetek be ...” A tömeg: arcnélküli. Elég sok „szakadt” srác, farmer- nadrágos kiscsajok, az egykét „bőrös” gyerek, vagy diszkó-szerelésbe bújt lány határozottan feltűnést kelt. Szolidan jár egy borosüveg kézről kézre. A kerítés mellett egy srác lehanyaílik, elkapják. „Kokszos” — mondja valaki a közelemben. „Edda! Edda! Edda!” — élesen, türelmetlenül csap föl a kórus hangja. Hat óra. A művelődési ház irodájában izgatott, várakozó arcok: a kezdési időpontban az együttes még nincs a teremben. Az Edda-művek Miskolcról, amely voltaképp egy, másfél év alatt rakétasebességgel tört be a hazai pop-zene élvonalába. A szórakoztató rendezvények felelősei félnek az Edda közönségétől, pontosabban az együttest mindenhová kísérő „slepptől”, ugyanakkor az Edda-koncertek biztos — és elég nagy — bevételt jelentenek az intézmények számára. (Egy anekdotaértékű sztori: egy kisvárosban hétfőn elment a 16 éves fiú az Edda-koncertre. Másnap délben az apja kétségbeesetten ment a művelődési ház igazgatóhoz: hol lehet a gyerek? Az igazgató belelapozott a környező települések műsorfüzeteibe: „aha, holnap este K.-n játszik az Edda!” És a k.-i koncerten megkerült a gyerek.) Mindenki föllélegzik: „Megjöttek!” Nyílik a bejárat, a rendezők lassan, óvatosan engedik be a közönséget, kiszűrve a feltűnően imbolyT gó, zavaros tekintetű egye- deket. A pódiumon, öles hangfalak között a „felvezető” disco-jockey pattog: „Akik itt vagytok, tapsoljatok. Akik segítik a ma estét.” Vezényel a szaporodó tömegnek: „Első betű? — E! — Második? — D! — Harmadik? D! — Negyedik? — A! Tehát? EDDA — EDDA— EDDA — Gyertek ki! Gyertek ki! És elhangzik a varázsige (mellesleg az Edda-mítosz magyarázata is): „Hát akkor mint otthon! A vidékieknek a vidékiek'zenekara!” Egyetlen hatalmas szívdobbanás a terem: jönnek sorban Barta Alfonz, Csapó György, Pataky Attila, Sla- movits István, Zselencz László. Egy szürke kordbársony zakós srác valószínűt- lenül tág pupillákkal mered a pódiumra, elindul, lábai nem engedelmeskednek, leül. Mái* száll, vijjog, nyüszít, könyörög a dal: „Ahogy élsz, úgy lesz jó. Ahogy élsz az neked való.” Az énekes, Pataky Attila (tarkóig érő) homloka megizzad, „Emeljétek föl a tiszta kezeteket”. Emelik áhítattal, emelik némán, emelik extázisbán — immár. A profán szertartás folytatódik. A fal mellől egy ledőlt srácot kivisznek, kísérem őket, a teremből kilépve szinte egyensúlyom vesztem, nem támaszt a gitárok, a dob, az orgona, az ének hangja, a villamos rezgésekkel telített, sűrű levegő. A kívülrekedt százak lassan oszladoznak, a rendezők szigorúak. Vissza! A teremben ötszáz test simul, nyomódik, törőévek elfuserált pol-beat dalai kísértenek — piacképessé téve az új közönség számára.) Még egy dal a fegyverkezés ellen, majd öklök, tenyerek, „tiszta kezek” emelkednek, s a „Nagy Sámán” Pataky Attila énekszavára a tömeg ritmikus ugrálásba kezd: „Magányosan állok egy sötét udvaron. Egy régi, ócska lámpa csöndesen lobog.” (A magányosság motívumát a húszasharmincas évek slágerszerzői is nagy előszeretettel szőtték szövegeikbe. A csöndesen lobogó lámpa képe szintén ősrégi.) Ez az Edda- blues. Pataky lenyújtja a mikrofont a pódium előtt to- longóknak — B, D, X és Y ma énekelhet az Edda-kon- certen. A mikrofonlenyújtás gesztusa szimbolizálja: zenekar és közönség együvé tartozik. Az ablak előtt egy szürke pulóver és egy fehér blúz véget nem érő csókban fejezi ki ugyanezt. Rendbontás sehol. Aki nem tombol — kissé furcsálkodva nézi a tombolókat. Az izzadtság viszont mindenki arcáról ömlik. „Ez a banda alulról indult, ti tudjátok!” (Ismét a vidékiség-motívum: úgy látszik ez is piacképes.) Aztán a végefelé óriási Nováció köEmeljétek fel a kezeteket. A tiszta kezeteket! zepette: „Négyezer wattal a kezemben azt üzenem innen azoknak az újságíróknak, akik a rock-zenét fikáz- zák(?)r Én minden sarkon álltam már...” (A közelmúltban több lapban — épp a koncert napján a Magyar Ifjúságban — írtak az Eddáról, egy elmaradt koncert, illetve jogtalan anyagi követelések miatt.) Egy óra és néhány perces játék után az Edda ismétlés nélkül, határozottan fejezi be a koncertet. Aki teheti, a mosdóba megy vízzel hűteni forró, izzadt arcát. Az extá- zisnak vége, az üres teremben a technikusok serénykednek, a padlón papírfoszlányokat söpör a huzat. Az irodában — gázsi, útiköltség, szállítás stb. — több mint tízezer forintot vesz fel az együttes, a művelődési ház tiszta bevétele is körülbelül ennyi. „Volt egy pár nehéz eset — mondja az egyik rendező — mentőt is kellett hívni. Különben jó hangulatú, forró buli volt.” Jól esik kilépni az őszi este tiszta hűvösébe. Szabó János A fal tövében Fotó: T. Katona László dik egymáshoz, s ring — az Edda „himnusza” szól: „Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt. Adj erőt, hogy be tudjak lépni, van hitem a magas falak előtt.” (Tűrhető slágerszöveg, kétségtelenül van benne valami „piaci érték”, hiszen, amint látjuk — létező szükségleteket elégít ki.) Most a basszusgtiáros gázálarcot ölt, mert „Felszáll a fekete fantomgép”, amely „nem kell, nem kell’ — és sziréna süvít. (A hatvanas « Tükröm, tükröm...
