Szolnok Megyei Néplap, 1980. október (31. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-14 / 241. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. október 14. A Területi Nyár! Tárlatról Meglepetések nélkül Már ugyancsak az ősz felé tartottunk, amikor — Kalocsa után —Szolnokra került a Magyar Képzőművészek Szövetsége Közép-magyarországi Területi Szervezetének 1980. évi Nyári Tárlata. E bemutatókat joggal illeti meg a rendszerességre utaló „hagyományos” jelzőt hisz; 1965 óta minden évben feltálalják munkájuk gyümölcseit a szervezethez tartozó két megye — Bács-Kiskun és Szolnok — festői, grafikusai és szobrászai. Mind a művészek. mind a közönség szempontjából hasznosak az ilyen rendre megismétlődő beszámolók, legalábbis azért, mert mindkét fél — alkotó és befogadó — egyaránt hasznos szellemi javakat profitálhat azokból. Ez a tétel — persze —csak akkor érvényes, ha kapcsolatuk eleven és tartós, ,ha nem szakadnak el egymástól, ha a közönség saját életét, érzéseit, gondolatait látja viszont a festményekben vagy a szobrokban; de még inkább akkor, ha egyéni gondjaitól kezdve a világot érintő problémákig választ kap a műalkotásoktól. Amikor a művész és közönsége között a kölcsönös egymásra hatás megszakad vagy felszínessé válik, akkor tartani lehet attól, hogy az ilyen rendszeres számadások ellaposodnak és formálissá válnak. Igaz, nem könnyű dolog évről évre új gondolatokkal és megújho- dott művészettel előállni, de még így is jogos igény, hogy a művészeti alkotás kövesse a mindennapi életet és érzékenyen reagáljon a történelmileg alig mérhető apró lépésekre, változásokra. Természetesen nem didaktikus vagy illusztratív eszközökkel, hanem a művi megjelenítés specifikus és bonyolult törvényei szerint. Az iménti értelemben az idei Nyári Tárlat — két kivétellel, amelyről később szólunk — nem hozott mérhető előrelépést. Minden kiállítótól a saját kvalitását láttuk viszont; igényes, ar- tisztikus műveket, ám anélkül, hogy valamiféle fordulópontot vagy új korszak nyitányát éreztük volna. Olyan kép- és szoboranyagot láthattunk, ahol a megszokottan jók között mindenkinél akadt egy legjobb is, de még ezek sem szárnyalták túl az egyes életművek több éves szintjét. Szégyenkezni azért így sincs oka senkinek, hisz az is törvényszerű, hogy a művész életében megállapodott periódusok is vannak, lélekbe markoló gondolatok pedig csak olykor-olykor születnek és öltenek átlagon felüli művészi formát. A két megye 24 kiállítója tehát még így is kitett magáért, a kezük alól kikerült 52 műtárgy gondolati-esztétikai befogadásához így is elmélyült tanulmányozás szükségeltetett a szemlélőnek. Egy korántsem mellékes szempont viszont ma is töretlenül érvényes a három nagy múltú művésztelep — Baja. Kecskemét és Szolnok — alkotóinál, éspedig az hogy nem szakadnak el az alföldi iskola legjobb hagyományaitól, hanem biztosítják annak folytonosságát, továbbá, hogy művészetük a természeti és társadalmi valósághoz kötődve, belőlük kiindulva teremt művileg újat, s ezáltal képviseli a realizmust, mint a legtisztább és leghumanistább alkotó módszert. A kötött terjedelem miatt műelemzésre most nem vállalkozhatunk, csupán egy olyan névsor közlésére, amely mellett megnevezzük a legszínvonalasabbnak tartott alkotásokat. A vendégnek kijáró kötelező tisztelet miatt felsorolásunkat a Bács-Kiskun megyeiekkel kezdjük. Bajáról Éber Sándor Havas út, Klossy Irén, Füzes, Kovács László Szerelmespár, B. Mikii Ferenc Siratok, Weintrager Adolf Te- metésremenők; Kecskemétről Hegedűs László Móricz és kora, Marostordai Anna ősz, Pálfy Gusztáv Kompozíció, Palkó József Faragó című munkáit éreztük kiemelkedőnek. A Szolnok megyeieknél a művésztelepi közösség szereplőivel kezdenők. Baranyó Sándor Kertben, Berényi Ferenc Tűztorony, Bényi László Kigyúlnak a fények, Chiovini Ferenc Szolnoki utca. Fazekas Magdolna Festő a kertben, Meggyes László Felhős táj, Szabó Ágnes Szirmok 1, ifj. Szabó László Férfifej. A jászberényiek között Benke László Vízparti tanya, Sáros András Traktorok útja, Vuics István Olvadás. Az alattyáni Gecse Árpád Őszt alkony, a kisújszállási Papi Lajos őskor című festménye, illetve szobra révén hozta önmaga legjobb értékeit. Mint korábban jeleztük, van a tárlatnak két kiemelést érdemlő műve. Az egyik Simon Ferenc Embervirág, a másik Szabó László Majdanek című plasztikai alkotása. E két egymástól teljesen eltérő, másmás mondanivalót és formai megoldást hordozó műremek közös tulajdonsága, hogy — nagy méretűre komponálva — emlékműként köztérre kívánkoznak. Monumentális erejük kínálja fel e lehetőséget. Simon vörösréz munkája vertikális felépítésű, s a kétágú stilizált vi- rágkehely, mint valami féltő kéz öleli körül a porzókat behelyettesítő tömör kis embercsoportot. Ilyen finom, nagy kifejező erejű költői szimbólumokkal ritkán találkozunk mai szobrászainkban. Szabó László horiizontálfs vonalvezetésű művén a tragikus történetiséget a fehér márvány és a vörösréz motívumok ellentéte és egyben összefonódása hitelesíti. Aki még sohasem hallott a majdaneki gyermekek lemészárlásáról, az is ráérez arra, hogy itt valami bestiális kegyetlenség, fasiszta gaztett áldozatainak állít emléket az alkotó. Simon Ferenc és Szabó László ragyogó példát szolgáltatott arra, hogy miként lehet egyetemes és örökérvényű témákat korszerű szobrászi eszközökkel megoldani és humánus tartalommal telíteni. Ecsery Elemér Népszínház—ígéret Több előadást tartanak az új évadban A Népszínház utazótársulatai az új évadban az eddiginél több előadást tartanak, hatékonyabban teljesítve így közművelődési feladatukat: a kulturális értékek közvetítését a vidéki, főként a kisebb településeken élő közönségnek — mondotta Malonyai Dezső igazgató, aki az együttes tájolócsoportjai- nak terveiről tájékoztatta az MTI munkatársát. — Az előadások számának növelését elsősorban az tette lehetővé, hogy idén megszerveztük a harmadik prózai utazó-csoportokat is. Az új művészgárda legalább ötven előadást tart majd a szezon végéig, de ha a technikai feltételek engedik, többet is. így ebben az évadban — opera-, tánc- és báb- együtteseinket is beleértve — előreláthatóan 740 alka- lomal lépnek fel művészeink a művelődési otthonok, színháztermek színpadára. ÜSTÖKÖSRE VÁRVA! A fotóaparáttal fölszerelt távcső előtt dr. Dán kő Sándor magyaráz A Vegyiművek művelődési házában tizenhat évvel ezelőtt egy kis csapat fiatalember elhatározta, hogy csillagászati szakkört alapít. A szakkör azóta is kiválóan működik — „jegyzett” közössége az ország természet- tudományos szakköri mozgalmának. Méltán, hisz fennállása óta számos embert tanított meg látni a végtelen terek birodalmában. Dr. Dankó Sándor — végzettsége és foglalkozása szerint jogász — így szól az amatőr csillagászat lényegéről. — A legjobb értelemben vett turizmushoz hasonlítanám az amatőr csillagászatot. A csillagos égbolton újra felfedezhetjük, újra bejárhatjuk azokat az utakat, amelyeket mások már bejártak. A hangsúly mindenképpen ezen van; az újrafelfedezés gyönyörűségén. — ön jogász. Hogyan lett — humán iskolázottsága ellenére — amatőr csillagász? — A természettudományok mindig érdekeltek. Aztán — huszonkét évvel ezelőtt — egy kitűnő ismeretterjesztő könyv indíttatására, intenzíven kezdtem foglalkozni — teljesen autodidakta módon — a csillagászattal. Látogatóban a Vegyiművek csillagászati szakkörénél A beszélgetés a vegyiművek segítségével létesített, remekül felszerelt kis csillagdában zajlik. A szakkör mint ez idő tájt alighanem minden valamire való csillagászati szakkör az országban — az 1818-ban felfedezett Encke-üstökös megfigyelésére készül, amely októberben és novemberben Nap-közeiben lesz. Seller Zsolt, a Varga Katalin Gimnázium másodikos tanulója a Széchenyi lakótelep környékéről buszozik — immár két éve — a foglalkozásokra. A „miért’-re egyszerű a válasz. — Mindig izgatott az égbolt — szerettem volna jobban megismerni. Nevükön nevezni csillagokat, bolygókat, fölismerni bizonyos bolygóállások logikáját. Elsősorban az észlelések, megfigyelések izgatnak: látni egy meteort, egy üstököst! Szabó Nándort, a 605-ös Szakmunkásképző Intézet másodéves villanyszerelő tanulóját — Seller Zsolt „csábította” ide. „Jössz. Nándor?” „Megyek”. És itt maradt — erős a varázs. Tóth László ugyancsak a „Vargába” jár, elsős. Meglepő dolgot mond: — Amikor a távcsövén át az égre néz az ember, mintha a világmindenségbe pillantana. Újlaki Csabát a tudományos-fantasztikus irodalom szeretete hozta a szakkörbe. Elsősorban a csillagászat elméleti kérdései izgatják. — A világegyetem végtelen — mondja. — Azt hiszem, a kutatóvágy miatt nem érzi magát idegennek benne az ember. És sorolják a szakkör tagjai ; kit az asztrofizika, kit a távcsőépítés, kit a csillagászati fotózás érdekel, s van akinek középiskolai tanulmányaihoz „jól jönnek” a szakköri foglalkozások fizikai, matematikai kiegészítő leckéi. És persze a megfigyelések, az itt szerzett tudás — irigylésre méltó — sikerélménye; eligazodni a csillagos égbolton, nevén nevezni csillagképeket, gyűrűsködöket, üstökösöket, jó ismerősként, ahogy az erdőt, mezőt járó ember is tudja a fák, füvek, virágok nevét, tulajdonságait. Sz. J. „Beszólni nehéz" PÉCHY BLANKÁVAL AZ ANYANYELVRŐL Nemrégiben a Szolnok megyei Tanács Költségvetési Elszámolási Hivatalának vendége volt Péchy Blanka, híres „nyelvőrünk”. Ebből az alkalomból beszélgettünk az anyanyelvről. — Napjainkban sok szó esik az anyanyelv védelméről. Milyen a helyzet valójában? — Az az igazság, hogy valóban nem tudunk beszélni. Mosolygunk rajta, de még bemutatkozni sem tudunk tisztességesen. Nem a vezetéknevünk első szótagjára helyezzük a hangsúlyt, mint ahogy kellene. Például bemutatkozik valaki: azt mondja, Asztalos Kálmán vagyok, pedig helyesen Asztalos Kálmán. Aztán... elharapjuk a szavak végét, hadarunk. .. — Akiknek hivatása az anyanyelv ápolása, szebben beszélnek, mint mi? Eleget tesznek-e feladatuknak? — Sajnos, nem sokkal különb a helyzet. Hogy csak egy példát említsek, nagyon sok színházlátogató panaszkodik, hogy nem érti, amit a színész mond, mert vagy elharapja a szavak végét, vagy motyog az orra alatt... A nézőtéren nemcsak fiatalok ülnek, akiknek még jó a fülük, hanem idősebbek is. akik nem hallják meg a motyogást. Nagyon szomorú, hogy egyes színészekből hiányzik az a nemes szándék, hogy meg akarom értetni magam. Aki ezt akarja, nem így beszél, hanem törődik a közönségével. — A mai modem versek, novellák egyenesen bontják a megszokott és logikus nyelvi összetételeket, kifejezéseket, éppen ezért jó részüket egyáltalán nem értjük. — Nemrég olvastam Esterházy Péter egyik novelláját, amelyben minden egyes szó elé odaírt egy „a” betűt. Én — lehet hogy konzervatív vagyok — nem szeretem az össze-vissza dobált szavakat, mondatokat. Amikor az ember kezébe vesz egy-egymai verset, novellát, az az érzése, hogy a szerző csak játszik értelmetlenül a szavakkal. Hát ez szemfényvesztés. .. — Kitől tanuljunk meg beszélni? Hiszen a „tanító- mesterek” — a színészek, költők, írók, — sem mindig tudnak. — Nagyon fontos feladat az általános beszédkultúra megteremtése. Fontos és hallatlanul nehéz. Ebben a küzdelemben az egész társadalom részvételére szükség van. Itt minden egyes emberről szó van, mindenki egyénileg is felelős azért, amivé a nyelvünk válik, illetve ami megmarad, belőle. Jelenleg csak a megalakult „Beszélni nehéz” körök munkájában, s a rádió adásaiban lehet bízni. — Évekkel ezelőtt, ön megírta a „Beszélni nehéz” című könyvét. Azóta ez a cím fogalom lett, s ebben nagy szerepe van a rádió azonos című műsorának. — A rádió különösen sokat tud tenni az anyanyelvért. Hiszen a „Beszélni nehéz” adásaiban az emberek hallják is a helyes beszédet, kiejtést. Nagyon örültem, amikor a Magyar Rádió magára vállalta ezt' a feladatot, sokat köszönhetek nekik. De nemcsak a rádió, hanem a Művelődés- ügyi Minisztérium is segít, ahol tud. Most a Kazinczy- díj. -érem és -jelvény után a Kazinczy-jutalom megalapítására is sor kerül. A jutalmat — 1 millió forintos alappal — azért hozzuk létre, hogy a tanulókat, á tanárokat még jobban érdekeltté tegyük az anyanyelv ápolásában. A jutalmat minden évben hat olyan iskola kapja, ahol a „Beszélni nehéz” körök a legeredményesebben működnek. S ezzel egy nagyon fontos lépést teszünk előre, mert ha a fiatalokat megtanítjuk a helyes beszédre, azt jelenti, hogy a nyelv jövőjét biztosítjuk. P. É. R A |>l0 tn (Iliin ihasszc'm Az irodalmat, az olvasást népszerűsítő adásoknak se szeri, se száma a rádióban: Diákkönyvtár hangszalagon, Társalgó, Világirodalmi De- kameron, Könyvről — könyvért, — hogy csak néhányat említsünk a gazdag kínálatiból. A Mindenki könyvtára legutóbbi műsora egy — mostanában — kevesebbet szereplő szerző. Galambos Lajos három regényére hívta föl a figyelmet. Méghozzá milyen remek módon. Bata Imre bevezetője elsősorban azért volt nagyon jó, mert — meglehetősen szokatlan módon — nemcsak Galambos Lajos eddigi pályáját méltatta, nemcsak a mai magya'- irodalomban elfoglalt helyét próbálta felvázolni. hanem hangot adott kételyeinek is — valóságéra! biztatva ezzel a rádióhallgatót: nyúljon a könyv után. A bevezető után elhangzott hangjátékba átültetett mű felerősítette mindazt, amit a bevezetőben hallhattunk: erényeivel és gyöngéivel együtt izgalmas olvasnivalónak ígérkezik Galambos Lajos három regénye. S ez a legtöbb, amit egy — „nyitott köny”- szerű — műsor adhat a hallgatónak. Színe-java Az archív felvételekből, korábban már játszott műsorokból, részletekből összeállított adások, ha az összeállító-szerkesztő erős egyéniség. új öntörvényű rádiós művekké válhatnak. Ilyen volt a legutóbbi Színe-java összeállítás.' Gáspár Margit és Tóth Gabriella válogatásában. A kétórás műsorba jó helyre kerültek a különböző fajsúlyú darabok: középpontiba az „erős” anyagok — Latiinovits Ady-inter- pretációi, Kodály szép dala, Bálint György írásai. Az összekötő szöveg finoman, ízlésen választotta el az előzőt a következőtől — vagy kapcsolta össze. Ha hasonló „műfajban” nem hallottunk volna már néhány rendezetlen. elnagyolt összeállítást, talán nem tűntek volna föl Gáspár Margit és Tóth Gabriella munkájának kétségbevonhatatlan erényei. A 222 m-es középhullámon A Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójának néhány múlt heti adását hallgatva ismét megfogalmazhatjuk (ahogy korábban egy ízben megtettük) : a stúdió keresi a hallgatóhoz vezető utat. Ez — természetesen — csak színes, változatos, közérdeklődésre számot tartó műsorokkal sikerülhet. S főképp úgy, ha az adott (kapott, talált, stb.) témát jó színvonalon, szembeötlő bizonytalanságok nélkül dolgozzák fel a rádiósok. A Farmer és nyakkendő — mely „hivatását” tekintve ifjúsági rétegműsor — választott témái érdekesek voltak, ezek feldolgozása viszont bőven hagyott maga után kívánnivalót. őszintén szólva: néhány anyagot nem ártott volna rövidíteni, a kevesebb talán több lett volna, a műsor egésze pedig pergőbb, fiatalosabb. Ez a fajta „túl- beszélés” egyébként fölbuk- kant az egyik krónikaműsorban (miért maradt el az Edda-koncert?) és a szombaton délelőtt sugárzott „Kamera” című riportban is. — eszjé — A Békeidő sikere Mannheimben Magyar játékfilmnek, Vi- tézy László Békeidő című filmjének ítélték oda a manmheimi 29. nemzetközi filmhét — 10 000 márkával dotált — nagydíját. Magyar- ország — 1974 és 1979 után — ezúttal harmadik alkalommal nyerte el a legmagasabb mannheimi filmdíjat.
