Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-07 / 210. szám

4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. szeptember 7. Hogy fedél legyen feje fölött, az új lakástulajdonosok kétharmada tna is fcét kezével, családi összefogás­sal akarja. Vagy kényszerül összehordani családi fé szkét. (Így épül a (Rákóczi tsz vszandaszőlősi telkén Gulyás Károly traktoros háza is, u rokonok: Tureczky Lajos, id. és ifj.^akar Kálmán, és Zérczi Kálmán segítségével. Ez a ház ebben a rokonságban már a negyedik; így inkább a segítség vissza­adásáról van szó Az építőmester civilben a tsz­­épltőbrlgád művezetője — Tureczky Lajos. A segítség egy száz négyzetméteres ház félmil­liós költségét százezer forinttal csökkenti Kellékek: anyag, eszköz és sör.' Mögötte sok-sok pénz, ami — például Gulyás Károly esetében malactartásból — a megelőző évek megfeszített munkájából és kuporgatásából származik Nehéz hordani, nehezebb sze­rezni. A blokktégla Abonyból, A kisméretű Tápiógyörgyéről, a cement és a fenyő Rákóczifalvá­­ból, az ajtó Ti szaf öld várról, a sóder Vecsésről került A szabadszombat (munkásait a feleség ebéddel várja. Aztán: görnye­dés .estig Érkezik az utánpótlás tetőanyagból, sörből; a rokoni segítség h- bár nem számolják <— nincs ingyen m: A tsz, — és a feleség munkahelye (a Ganz Villamossá­gi Művek szolnoki gyára) kedvezményes fuvarral se­gíti fedélhez munkásait Utcasorok épülnek így: szabad­időben, utánajárással, eladóso­dással és sok-sok derékropog­tató. nehéz munkával Kőhidi Imre képriportja Mi, férjek... Valószínűleg sokan is­merik az anekdotát, amelyben arról van szó, hogy a szolnoki Tisza­­hídon egy sötét éjszakán két öngyilkosjelölt talál­kozik. Nézik a vizet, az­­útán megszólal az egyik: — Maga miért ugrik? — Elhagyott a felesé­gem. És maga? — Az enyém meg visszajött. Egyikünk eped a fele­ségéért, a másikunk „szenved” tőle, egyikünk segít otthon, a másikunk­ra csak az evésben szá­míthat az asszony. Egyál­talában: milyenek va­gyunk mi, férjek? A négyszögletes panelház folyosóját mutatós intarziák, kecses faszobrocskák díszí­tik. A gyermekszoba játék­polcain fából faragott mese­világ : tündérek, medvék, há­zikó, kútágas jelzik a tulaj­donos ügyes kezét. A férj szőke óriás, a felesége feke­te hajú, szemű, középtermetű szép asszony. — A hír szerint önök úgy élnek, akár a galambok — fordulok a férjhez. — Megvan mindenünk: lakás, egészség és egy tíz­éves, szép kisfiú. Még egy kislányt szeretnénk — csa­csog az asszony. — ön itthon dolgozik? — kérdezem a szőke óriást. — Igen, Feri kiváltotta az ipart, itthon a munkahelye, én pedig naponta buszozom Berénybe. Könyvelő vagyok — válaszol újra az asszoav. Ahol a feleség kormányoz — Elnézést kérek, de a ^rjekről írok — nézek újra Ferire. — Elárulná mi a hobbija a munkáján kívül? — Büszke vagyok az ügyes kezére. Nézzen körül, a polc­tól kezdve, a bútorokig va­lamennyit ő készítette — di­csekszik a feleség. — Mielőtt elvett volna, sokat horgá­szott, de leszoktattam, mert sűrűn volt távol. Az ember hálásan moso­lyog, de belőlem kibújik a kisördög. — Bocsásson meg, de én állandóan a férjét kérdezem, és ön felel. Neki nincs itthon szava? Végre a hallgatag Feri nyelve is megoldódik. — Ica szeret beszélni, meg irányítani. Én inkább a fa­darabokkal társalkodóm — restellkedik. Hosszasan diskurálunk. Később a feleség elmeséli. — Amikor udvarolt, már akkor is tetszett csendes őszintesége. Azóta sem mond­ta, hogy szeret, de éreztem, mert minden cselekedete ezt sugallta. Itthon bármit elvé­gez, szavam se lehet, örül­nék, ha beszédesebb volna, de így is jó, és higgye el, na­gyon boldogan élünk. Harmadízben járok a fü­redi temetőben, de a magá­ban motyogó, kopott ruhás, galambősz férfit újra és újra ott találom. Felesége sírján friss virágok, a férfi beszél, beszél a lent nyugvóhoz. Nem zavarom, nézelődni indulok. Egy közös ismerős megszó­lít. — Ne szánja, ő tette tönk­re az asszonyt. Amíg élt, jó szava sem volt hozzá, pedig a szerencsétlen hajnaltól ké­ső estig húzta az igát, míg ő az országot járta: adott, vett. A temérdek tehén, ap­rójószág otthoni gondja meg a feleségére maradt. Télen’ Részegen kizavarta az asszonyt, aki a juhho­­dályba menekült egy ingben, papucsban. Meghűlt, a kö­vetkező tavasz elvitte. Holta után becses Halkan visszatérek a szür­ke gránitlaphoz: rajta név, két évszám-, mindössze 42 évet ölelnek át. Szíszorítóan kevés idő. Lejjebb BP, való­színűleg béke poraira. Meny­nyivel szebb lett volna ezt a békét életében nyújtani az asszonynak az elkésett sira­­tás helyett! A férfi nem vesz észre, csak motyog, motyog: ma sem ebédeltem Ilonkám, nézd piszkos az ingem, me­szelni is kéne... A hosszúkás szoba falain szőnyegek, kardok, a vitri­nekben szobrocskák, a búto­rokon, az ágyon csipketerí­­tők. Mindenfelé apró csecse­becsék. A szikár háziúr me­reven ül velem szemben a díványon, mellette fáradt te­kintetű felesége. — önt városszerte pontos, pedáns embernek tartják. Mivel a férjekről írok, sze­­rentném hallani a vélemé­nyét. — Örülök neki — enged .fel kissé. — Tudja kérem, a jó házasság titka a rend, a fegyelem, és mivel erre leg­inkább a férfiember képes, neki kell irányítani. Én pél­dául az üzemben is ezt vég­zem. A feleségem itthon a háztartást vezeti, és ez ugye jóval egyszerűbb feladat. „ — Azért talpalok én 'is eleget. A temérdek szőlő, a sok jószág miatt leülni se marad időm — enged meg magának egy halvány ellen­vetést a fáradt asszonyka. — Ugyan Hilda, mindenki tudja, a házimunka nem kí­ván diplomát! Eredj kérlek, hozz be az újságíró elvtárs­nak szendvicset! — adja ki a parancsot, majd folytatja. — Tudja kérem, Hildát tíz éve vettem el 41 éves koromban. Az előző nejem elhunyt, a leánykám férjez ment, és szükségem volt egy meg­bízható támaszra. — ön boldog? — Berendeztem a sorsun­kat: pontos, bevált napirend szerint. Sőt az intim kap­csolatunk felhőtlen voltát a költő szavaival tudnám jel­lemezni : az élet medrének előírt partjai között hullám­zik. Naptár szerint, pontosan — Hogy értsem ezt a med­ret? — A hétvége a pihenésé, hétfőn a fű se nő, így erre marad a kedd vagy a szerda. — Naptár szerint? — Természetesen. A ki­egyensúlyozottság feltétele a periodikusan ismétlődő fog­lalatosság. Belép az asszonyka a tá­nyér szendviccsel. Leteszi és kimegy. A férj kínál: — Tessék kérem, fogyasz­­sza! Először a szalámisat, pikánsabb az íze. Rend a lelke mindennek: az életben, az ágyban, sőt még a szendvicsevésben is. Péter és Éva parányi, al­bérleti szoba-konyhás lakása tele van száradó pelenkák­kal, apró gyerekholmikkal. A sarokban kiságy, előtte el­húzható függöny, mögötte a 18 hónapos trónörökös az igazak álmát szuszogja. Pé­terek öt éve házasok, ő 34 . éves, Éva 23. — A gimiből csábított el, pedig jelés tanuló voltatti — mosolyog az asszony. — A csábításról csak any­­nyit: betartottuk a nemhiva­talos szerelmi KRESZ-t, hi­szen három és fél év múlva érkezett Kisévi — így Péter. — Hová is szültem volna? Nézz körül! Ha szétnyitom a rekamiét, nem tudunk az asz­tal mellé ülni. Igaz, ha min­iden jól friegy, inovemberre lakást kapunk. — A szülők? — Nálunk meghúzhattuk volna magunkat, de Évának ez kellett. — Éva! Milyen férj Pé­ter? — Őszintén? Most már jó. — És kezdetben ? — önző volt, ez az igaz­ság. Nem szeretett alkalmaz­kodni : minden estére főtt étel kellett volna, mert az üzemi koszt ilyen rossz, olyan vacak. Azt, hogy dolgozom, és nem szakadhatok meg, nehezen látta be. No, és közben persze: legyek szép, üde, vonzó, erre is figyel­meztetett. Péter restellkedik. — Azt nem mondod, hogy én tanítottalak meg arra, v hogy a rézmozsárnál jobb hely is akad a harisnyádnak? Most már együtt derülünk az apró szurkákon. Majd a „házirendet” sorolják. — Éva szeptembertől újra tanít, a kicsit ő viszi a böl­csődébe, mert én hatkor kezdek a műhelyben. Fel­váltva járunk érte. A bevá­sárlás, porszívózás az enyém — vallja be kedvetlenül Pé­ter. Alkalmazkodás is, öröm is — Jobb rétest süt, mint én! — vág közbe csillogó szemmel, diadalmasan Éva. — Bele ne írd, mert mit mondanak a gyárban! — til­takozik élénken -Péter. — Nehéz jó férjnek lenni? Apró mosoly jelenik meg az arcán. — Nehéz. Sok a rohanás, az idő a legnagyobb ellensé­günk. Szerencse, hogy szeret­jük egymást. De például tegnapelőtt is Évának vala­mi úttörős ügye akadt dél­után, amikor nekem meg üzemi kispályás focimeccsem lett volna. Nem mehettem a csapattal, mert valakinek Évikét is haza kell hozni. És az a valaki én voltam. Rá­adásul kikaptunk, itthon az­tán jól összevesztünk — ne­vetnek egymásra. Mi, férjek ilyenek lennék? Ilyenek is, meg másfélék is. Mások, ha a feleségünk be­szél rólunk, mások, ha mi soroljuk eredményeinket. Egy bizonyos: sorsunk, bol­dogságunk, elkeseredésünk, sikerünk mindig szorosan összefügg a „túloldallal”. Ez már egy másik riport témá­ja lehet. D. Szabó Miklós

Next

/
Thumbnails
Contents