Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-21 / 222. szám
\ 1960. szeptember 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Kitalálok valami Ülök a szülői ház konyhájában; szembe velem anyám. Apámat várjuk haza a munkából, illetve már a kocsmából; mert haza jövet mindig betér, elücsörög egy negyedórát a megérdemelt fröccs mellett. De kettőnél többet csak nagyritkán iszik — ő nem becsüli sokra az italt, annál inkább a híreket, melyek napközben nem jutnak el a határba, a traktor vezetőfülkéjébe. Most érkeztem haza, szombat esti órán; már két hete naponta vártak, mert megígértem... Magyarázom, hogy nem jött össze a dolog, sokfele jártam-kalandoztam mostanában. Mondja anyám: — Látom rajtad megint keveset alszol, biztosan már egy hete iszol is, meg beszélik a falubeliek, hogy sosem látnak kétszer ugyanazzal a nővel. Maholnap két gyereked lesz; tudd ám, hol a helyed! Mit lehet erre felelni? (Mert felelni kell!) Kamaszkoromban, ha — anyám fogalmai, normái szerint — „rossz helyen” jártam, és csak hajnalban vagy napokkal később támítottam haza, mindig kitaláltam valami ámulatba ejtőt: elaltani gyanúját, feledtetni aggódását. De eljött az idő amikor az efféle figyelmességem reflexszé vált. És ez nem volt már többé figyelmesség. Közönséges hazudozás volt. Már jó ideje nem mentem magam a kínos helyzetekből; nem mentegetőzöm. Inkább teszek rá még egy lapáttal — tovább rontom amúgy is megtépázott nimbuszomat. (És mert az ember gyarló — örökké változni igyekszik —, időnként mindez cinizmussá „nemesedik”.) Most fáradt vagyok — meg túlságosan józan is — ahhoz, hogy cinikuskodjam. Hát töredelmesen-játékosan bevallom: — Igaz, legalább öt napja nem aludtam ágyban; de egészen részeg nem voltam soha, csak éppen nem volt mindig eléggé fényes a szellemem. De hát — ilyen az ember, ha egyszer ezeréves. Azért nincs semmi baj, higygye el, ennél már minden csak .rosszabb lehet... őszinteségem nemhogy megnyugtatná, de egyenesen fölbosszantja. De mert magam is nevetek szavaimon, nem tudja, mit kezdjen velem. Látom, elpityeredne. Nagyokat nyel, és másra tereli a szót. — A gyerek jól van-e? — Fiamnak most éppen semmi baja; a változatosság kedvéért a feleségem beteg. Anyám kételkedik, mert fájlalja, hogy Zsuzsi meg a gyerek nem jött velem. Gyanakvóan kérdezi: — Aztán súlyos-e? — Nem, nem súlyos... Csak rosszul lett a minap az utcán, azóta fekszik. Nehezen viseli a terhességet... Anyámnak prókátornak kellett volna lennie. Most is kiérzi szavaimból, ki a gyengébb, a védtelenebb; Zsuzsi pártjára áll, de még nincsen egészen ellenem. — Mert mindig megkínzod szegényt! — mondja. — Elvertem volna én apádat a háztól, ha egyszer is elmaradt volna más szoknyák után! Ezen nevetek egyet, aztán komolykodva ráncolom a homlokomat, úgy mondom: — Nehéz élet a többnejűség, bizony... — (Látom, hogy ez egy kicsit erős volt és durva, hát csavarok egyet a gondolaton). — Nehéz annak az élete, aki az egész világot akarja cipelni. Ehhez hirtelenjében nincs mit hozzáfűznie: el lehet gondolkodni rajta. Föláll, idegesen járkál a konyhában: fát tesz a tűzre — még nem kellene —, letörli az asztalt, ami talán soha nem volt tisztább, mint most. Csóválja a fejét; nehéz eldöntenie, komolyan vegyen-e, avagy egyszerűen szélhámosnak tartson. Aztán a konyhaszekrényből decis poharat, pálinkát vesz elő, elém teszi, és meglepő fordulattal mondja: — Mostanában megint sokan elhalnak közülünk ... — Az öregje? — Még ha úgy lenne! De inkább a fiatalja; az ötvenévesek. Sorolni kezdi a neveket; gyerekkori emlék fűz némelyikhez. V. J. télvíz idején húzott ki a Keszeg-ér jege alól; csattal a kezemben csukára lestem, és belepotytyantam a lékbe. K. M. lovaglóostorával verte véresre a lábamat: a haverokkal szétdobáltunk egy bálakazlat. P. I. adta számba az első cigarettát: de bort nem adott, akárhogy könyörögtem. .. Hirtelen arcok villannak föl bennem, és sorra kérdezem: élnek-e még? Élnek, de ez nem vidít föl. Érzem, meg kellene keresnem mindegyiküket, amíg nem késő... — ötven év. Szép kor az — mondom hosszú hallgatás után, és iszok rá. — Bolondokat beszélsz megint! — így anyám, mert megérezte, hogy egy pillanatra összemértem huszonhat évemet a vén kaszással. — De ha ezt folytatod, odajutsz te is hamarosan... Ezen meghatódik, csöndesen elbőgi magát. Síró aszszonnyal sosem tudtam mit kezdeni —, most is a pálinkás üveg után nyúlok zavaromban, tehetetlenségemben. Hallgatunk csak; ő fölkészíti a vacsorát, én a pálinkával foglalatoskodom. Anyám a szeme sarkából figyel: mikor lesz már elég az italból. Azon gondolkodom, mit mondjak a feleségemnek; mert öt napja már, hogy lementem a boltba tejért — és eljöttem hazulról... — Akkor én most el is megyek — szólok nagy sokára és fölállok. Anyám döbbenten fordul felém: Tapintatosan kérdezni csak a legnagyobbik tudott. Csupán a páncélruha részeit kérdezgette, és megpróbálta párhuzamba állítani azokat a mai ruházkodás darabjaival. Amikor a könyökvédőnél tartottak, az apa előtt hirtelen megnyílt egy másik világ, amelyben minden lehetséges. Elképzelte magát, amint efféle könyök-Trencsényi Imre: KÖNYÖKVÉDŐ védőben jelenik meg a munkahelyén. — Mi van abban! — rántotta meg a vállát. — Egészen modern lenne! Ma nem a zakó ujját kell védeni, mint öregapánk idejében ... — Az boldogul, akinek keményebb a könyöke — csendült a fülébe, és keze önkéntelenül ökölbe rándult. Majd két fürge vadászlegény ámuldozó hitestársa lábaihoz vonszolja a pompás prémiumot, hogy a következő pillanatban mély meghajlással köszönjék meg az odavetett ezüstöket, amelyeket ő hanyagul lök nekik vaskesztyűs kezével. Hitestárs mosolyog, büszkén, és végre egyszer elégedetten mosolyog... Ekkor ő leoldaná a bűvös péncélholmit, átölelné gondjaitól megszabadított asszonykáját, és fel sem "öltené a páncélt másnap reggelig, amikor ismét meg kell jelennie a csatatéren, az elszánt könyöklők közt. Odabent — mermint a csatatéren — először senki sem venne észre semmU. Egészen ad,dig. amíg valaki — a könyöklők hamis mosollyal leplezett konok erőszakosságával — félre nem akarná tolni őt az útból. Ekkor ő csupán kifelé fordítaná a könyökét, és a törtető fájdalmas szisszenéssel kapna az oldalához, Ö pedig őszinte, tiszta mosollyal lépne a főnök szobájába, és zavartalanul adhatná elő legújabb elképzeléseit... Lassan aztán elteriedne. hogv van itt egv kolléga, akit nem lehet félretolnh mert noha szelíd és előzékeny, jaj annak, aki összeakasztja vele köny öikét!... Miért is ne?! Hisz viselhetne ilyet az ember, legföljebb ráhúzna egy afféle fekete, buggyos alkalmatosságot, amilyent régebben az idősebb hivatalnokok viseltek ... De minek is takargatná?! Akinek nem tetszik, vigyázzon az oldalára!... A gyerekek már a félelmetesen hegyes orrú lábbeliket vizsgálgatták. A középső, szokása szerint. megint csak fején találta a szöget, mondván, hogy „ezzel nehéz lehetett focizni”. Az apa azonban most mit sem hallott fiai realitásérzéktől csöpögő tanakodásából. Azon morfondírozott, hogyan szerezhetne egy ilyen könyökvédőt. Annyi bizonyos volt, hogy ehhez semmiképpen sem nyúlhat. Ámbár... Miért ne? Hogyan is csinálják a képrablók, akik a festményeket emelik el a híresebb külföldi múzeumokból? Ma már ez nem gond. Belopakodnak éjszaka, álkulccsal, kötéllel, robbantással — szakértelemmel és hallatlan szervezettséggel. Hát ez az, ami reménytelen. Hacsak ... Még ez látszik a legjárhatóbb útnak! Elrejtőznek az épületben zárás előtt. aztán már csak ki kell jutniuk valahogy... No, hagy juk ezt a gengsztereknek! De hol lehetne itt egyáltalán elrejtőzni? Az illemhely annyira kézenfekvő, hogy azt bizonyára ellenőrzik zárás előtt a teremőrök. Különben nálunk is egymást taposnák a műkincsrablók... A cserépkályha? Szűk. A kandalló? Teljesen alkalmatlan. Márpedig kell lennie megoldásnak! Egyszer csak majd látjuk a tévében, hogy megfújták a könyökvédőt... azaz i>ak halljuk, mert akkor már ki tudja, hol lesz!... Miért mindenről nekem kell lemaradnom? Miért mindYg én legyek a gyámoltalan? Miért mindig engem gyilkoljon a feleségem a sóhajtásaival?!... Nekem is i£■ gom van az élethez! Ki beszél itt a könyökvédőről?! Nekem minden kell! Igenis, például a könyökvédő! Vagyvagy! Nem alkuszunk!,.. De akkor miért csak a könyökvédő? Itt az egész páncél! ... Jó-jó, persze-persze, ez csak játék, ez csak játék ... De hisz itt a megoldás! A legjobb búvóhely éppen maga a páncél!... Hogy nem egészen énrám szabták? Annál jobban elférek benne! Csak az alkalmas pillanatot kell kilesni... meg a gyerekeket hazapaterolni... — Apu, süket vagy? Egyikőjük a kabátujját is olyan erősen találta megrántani, hogy reccsent a hóna alatt. — Tűnés! — riadt a hátramozdítókra kombinációi ködbevesző csúcsairól. Azok odalent tovább zajongtak. — Máris láthatatlan volnék? — vigyorodott el hitetlen-boldogan. Minden hihetőbb volt ebben a pillanatban," mint hogy szerencsétlenjei egy kukkot sem hallottak szavaiból, amelyeket pedig ő a saját fülével teljesen tisztán hallott. Pontosan elmagyarázta nekik, hogyan találnak haza, és még ajándékokat is ígért... Ha nem hallották, nem hallották! Annál jobban fognak majd ujjongani! Munkára!... Próbaképpen néhány lépést tett a teremőr felé. Az idős ember nem . vett tudomást jelenlétéről. A láthatatlanság boldog inkognitójában egyre felszabadultabban forgolódott a teremben. A páncélruhához egykére nem nyúlt, de újabb és újabb próbákat tett az emberekkel. Kiválasztott magának egy-egy rokonszenves vagy éppen ellenszenves alakot, úgy intézte, hogy szembe haladjon vele, azután könyökével alaposan oldalba lökte. Egyre inkább meg kellett győződnie róla, hogy valóban láthatatlan. mert senki sem lökte vissza, nem utasította rendre, nem rúgta bokán — még csak pofákat sem vágott senki. Most már teljes mellszélesséaben célozta meg a látogatókat. Így jött rá, hogy nemcsak láthatatlan, hanem testetlen is. Az emberek elfolytak, ellebegtek mellette, senkibe nem sikerült beleütköznie ... Egyedül maradt a teremben. Csak a páncél állt az egyik ajtónál, a teremőr a másiknál. Sejtette már, hogy á közömbös maszk az öreg arcán csak taktika. Az ilyen sasorrú, kemény öregemberekkel mindig vigyázni kell. Szeretett volna kisurranni, de az öreg túl közel állt az ajtóhoz. Így hát inkább lecövekelt a terem közepén, és igyekezett maga is minél közöm,bösebb arckifejezést ölteni... indez késő volt Mmár. Az őr kimozdult leshelyéről, és a terem közepe felé indult. Ő ugyanekkor kifelé próbált húzódni, de amikor észrevette, hogy csapdába került, ismét mozdulatlanságba merevedett. Az öreg néhány szórakozottnak álcázott lépés után éppen vele szemben állapodott meg: — Kihűl az ebédje, uram ... Nekem ugyan semmi közöm hozzá, de a gyerekeit is, gondolom, csak magának kellene hazavinnie ... — Már jól vagyok — szerette volna minél gyorsabban válaszolni, de az a két valaki közben hátulról már megfogta a karját... Ki hitte volna, hogy ez a vékonyarcú kis ember épp a legszelídebb szavaktól fog megvadulni, és éhgyomorra ekkora monoklikat tud osztogatni !... a is üres kézzel M ment haza a prémiumosztásról. A felesége már nem is szólt, csak ránézett, és legyintett. Rég érezte ő, hogy ez így nincsen rendjén, de olyan áldott jó természet volt, hogy el sem tudta képzelni, mit tehetne az érvényesülésért. — Hivatalnok vagyok, és nem moziszínész — tárta szét a karját, ha úgy érezte, hogy hitestársa elmarasztalja családapái minőségében. Szerencsére most az ünnep után szabad szombat következett, így nem sokáig kellett hallgatnia az aszszony sóhajtozását. Fogta reggel a gyerekeket, és elindultak a múzeumba. Még örülhetett, hogy a kölykök nem voltak nagyratörők. Nem nyafogtak a Vidámparkért, beérték a negyekkel és a múzeumokkal. ö maga talán azért részesítette előnyben a természettel szemben is a múzeumokat, mert még a HÉV- megállókban is irtózott a tülekedéstől. Lélegzete is könnyebbé vált, amikor kitették hazulról a lábukat, hát még amikor a város szombat délelőtti forgatagából a múzeum hűvös csendjébe léptek. Kölykei nem voltak elveszett emberek. Ha egyikük felfedezett egy kardot vala-' melyik teremben, a következő pillanatban mind a hárman ott nyüzsögtek, és méricskélték szemmel, hány törököt lehetne vele egy csapásra lefejezni. A legnagyobbik már azt is tudta, ki volt Mátyás király, a legkisebbik még ott tartott, hogy „hoj vannak most a töjökök?”, a középső pédig meg volt róla győződve, hogy ezt a kardot ő is föl tudná emelni. Gémesen hümmögött a gyerkőcök csivitelésére, közben önkéntelenül többször vissza-visszatért ahhoz a lovagi páncélzathoz, amelyik nyitott sisakrostélyával árulta csak el, hogy üres, különben teljesen emberformán állt egy ajtó mellett. — Ez milyen bácsi? — kérdezte a legkisebbik. Hiába válaszolta, hogy nem bácsi, csak páncél, a kisfiú tovább firtatta, hogy miért nincs arca... Közben már a középsőre kellett. figyelnie, aki az iránt érdeklődött, hogy régen mindenkinek ilyen ruhája volt-e? — Dehogy volt, fiam! — sóhajtott ő, és arra gondolt, ha akkor él, bizonyosan madzagos gatyában járt volna ... Sáros A. Miklós grafikája szépet — Hová mennél ilyenkor? A buszok se járnak... — Eszembe jutott valami. .. valami nagyon fontos, amit el kell intéznem. Meg az ünnepeket is otthon kellene töltenem... — Apádat meg se várod? — Benézek a kocsmába, és beszélek vele. — Hát mit mondtál, mikorra mész haza? Mikorra várnak? — Mondtam, rögtön jövök. És mindig várnak, és sose érek haza az ígért időre... Láthatja rajtam anyám: hiábavaló most a marasztalás. Tudja azt is: tőle örököltem ezt az örök-mehetnéket, a nyugtalanságot. Pillanatokon belül megtelik egy kis szatyor élelemmel, egy újabb zsebkendő könnyel. Markomban húszas vacog —, menetjegyre, cigarettára kaptam... Mint 1973 telének egy havas-viharos éjszakáján; akkor is így mentem el, és azóta vagyok úton. Hosszú ez az út. Nem tudhatom bizonyosan: mikor és hova érek haza. De mindig — most is — kitalálok valami szépet: talán megnyugszik tőle anyám, apám, feleségem. .. Amíg megyek, még ehhez a történethez is hozzágondolhatok valamit. És ha másképp nem megy: magamon ejtem a nagyobb sebet. Herceg Árpád
