Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-21 / 222. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1M0. iicptcmbtr 31. SZOLNOK MEGYE múltjából Áz ágyterítő használata már széles körben elterjedt Vagyonleltir»k m 19. mxúmmd elején A nagy ínség EMLÉKEZÉS 1863-RA Ha mai nagykunsági idős emberek az 1863-as évet említeni hallják, azonnyomban arra a rettenetes szárazságra gondolnak, amelynek emlékét mindmáig őrzi a néphagyomány. Érdekes adatokat őrzött meg erről az évről Kapocsi Imre szemtanú, aki „Emlékezés 63-ra” című írásában leírta, amit látott. Cikke kisebb kihagyásokkal a következőket tartalmazza: „Az 1863-ik szomorú szűk esztendő örökre emlékezetes marad a Nagykunság, de különösen Karczag város történetében. Februárban olyan jó meleg napok voltak akkor, hogy a föld egészen megzöldült. Bent a városban és kint a tanyákon ingre vetkőzött gyerekek szaladgáltak, játszadozhattak. Később lett egy kevés hó, mely után száraz, hűvös napok következtek. Szent György napján (április 24.) kevés eső esett, azután folytonosan nagyszájú, szárító szelek fújtak. A nagyhéti szeles időktől kezdve csaknem mindennap borult, de a borulás már dél felé széllé válván, naplementre rendesen eloszlott. Hiába volt a határnak kétharmad része legelő, Szent György nap után mindjárt gondoskodni kellett a jószágok nagy részének elszállításáról. A búza térdig ért, sőt azon is alul maradt. Apró fejet lökött, négy-öt vékonyka kis szemmel. A meglevő jószággal etették fel. A jószág nagyobb részét el kellett szállítani nyári legelőre, vagy felibe adni tartásra a másik év tavaszáig. Nagyon sok és nagy szél fújt abban az esztendőben. A sok közül leginkább említendő a pünkösdi rettenetes szélvész. A juh nyáj nádkarámjainak sok helyt a második korcolásáig pustolta, hordta a port a nagy szélvész...” Az elemi csapásokkal teli évet egy korabeli feljegyzés a következőképpen rögzítette: „1863-ba tavasszal jól mu1 tatott az idő kevés ideig, de megváltozott száraz hidegre minden ami zöld volt el szárait, a fűnek még a gyökere is kiszáratt, igen minden kútakból ki száradtak a vizek, a port úgy horta a szél, minden nap, mint a havat. Már pünkösd tájban éhen döglött minden jószág, a juhokat szekéren hortuk a karámról haza, mig egy volt, mert nem túdott haza gyalogolni, a ki meg maratt a mezőre, a vetésre hajtottuk. Mikor azt is meg ette, akkor adtuk el egy pengőn darabját, az előtt egy évvel negyven forint volt párja, — széjel hajhásztak sok jószágot az országba minden felé, de az is igen oda veszett, — így nem lett osztán semmi ílet a mezőn, a magvát sem adta meg, nem volt eső soha szent mihály napig”. Az ínséges esztendőt nagyon megsínylette a lakosság, különösen a nincstelenek. Göőcz László helyettes karcagi főbíró 1864. április 17-én kelt összeírása szerint „Karczag jászkun kerületi községben az 1863. év terméketlensége miatt ínséggel küzdöttek száma volt és pedig 597 munkás családtag, 972 aggkorú munkatehetetlen, 664 16 éven aluli fi, 813 14 éven aluli lány, összesen 2448, kik közül lakással bírt 543, birtoktalan 412”. Ha a mostani években hasonló aszályos időjárás következne, biztosan nem lenne olyan kegyetlen szárazság : a kiépült öntözőcsatorna-hálózat és a meglevő nagyszerű öntözőberendezések megmentenék a mezőgazdaságot). Elkerülni ugyan ma sem lehetne teljesen a rettenetes csapást, de már jelentős mértékben tudnánk mérsékelni azt. Dr. Fazekas Mihály 1 „Az nagy harangnak az szíját meg toldoztam...” Céhtörténeti emlék egy könyvtáblában A könyveknek megvan a sorsuk — mondja egy régi mondás. Tegyük hozzá: még a tankönyveknek is. A szolnoki múzeum még 1934. szeptember 13-án kapott Muray Lipót kér. iskolai tanártól egy régi számtankönyvet, amely 1833-ban készült Budán a kir. Egyetemi Nyomda betűivel a gimnáziumok és más hazai iskolák használatára ékes latin nyelven. Érdemes lenne kissé részletesebben ismertetni, hogy milyen lehetett az akkori matematika könyv, amelyet az 1831-ben Szolnokon megnyílt algimnázium tanulói is használtak. A könyv először a mértékeket ismerteti. Akkor még ismeretlen volt a méter, helyette az öl járta, amely „ ... 6 egyenlő részre oszlik, amelyeket lábnak neveznek. Egy láb oszlik 12 egyenlő részre, amelyeket vonás-sak hívunk...” A vonás természetesen tovább osztható kisebb egységekre, de ennek részletezése most nem feladatunk. Érdekesebb számunkra azoknak az ipartörténeti, nyelvészeti adatoknak az ismertetése, amelyeket a kötéstáblák belső oldalain találunk. Horváth Imre szíjjártó adáskönyvéből valók a lapok, 1836. április 30-án íródtak magyar nyelven. Ezt külön is szükséges hangsúlyozni, mert olyan tévhitet segít eloszlatni, hogy Szolnokon az iparosságot csupán németajkúak képviselték. Idézzük a számadáskönyvből néhány adatot: „1836- dik: (esztendő) Egy lóra való szerszámot kireparáltgm, az hátszíjat újjal kitódtam, az gyeplőre varrtam egy új struflit — 30 kr. Egy lóravaló szerszámot kireparáltam — 15 kr. Két bakternak az két szűrire varrtam két új tsatos szíjat — 40 kr. Egy lóravaló szerszámot két tartó szíval együtt kireparáltam, adtam hozzá egy új táskát — 1 for. 15 kr. Egy lóravaló kantárnt kireparáltam — 30 kr. Az kotsira az gyéként újra felkötöttem, attam hozzá két új struflit és kétt tsatos darabot — 1 for. 30 kr. Egy lóravaló szerszámot kireparáltam — 30 kr. Az nagy harangnak az szíját meg foldoztam, attam hozzá kétt felköttő szíjat — 1 for. 20 kr. Egy lóravaló szerszámot kireparáltam — 40 kr. Summa 26 f. 10. Szolnokba Április 30: 836 Morvát Imre szíjjártó.” A közölt részlet nemcsak a szíjjártó mesterség szaknyelvéhez szolgáltat adatokat, haneim azt is bizonyítja, hogy a céhben dolgozó mesterek milyen járatosak voltak a betűvetésben. Nem lehetetlen az sem, hogy mivel ez a számtankönyv kereskedelmi ismereteket, könyvelési feladatokat is tartalmaz, maga a mester is használhatta. Az ismertetett könyvecske egyben azt is mutatja, hogyan szóródtak szét a céhes és más íratok, s kerültek könyvkötőkhöz, vagy éppen a piaci árusok kezébe csomagolópapírba. Kaposvári Gyula Festett füredi menyasszonyláda a 19. század közepéről A Mária Terézia-féle úrbárium és a napóleoni háborúk gabonakonjuktúrájának hatására a korábban sem egységes jobbágyság tovább rétegződött. A megnövekedett vagyon bizonyságai a korabeli vagyonöszeírások. melyeket különböző okokból készítettek. 1815-ben a nagykörűi bíró és nótárius a községi jövedelmekről nem tudott számot adni. ezért vagyonukat lefoglalták. Horváth Imre nótáriusnak szobájában almárium pohárszékkel, keményfa asztal, 2 nyoszolya, 3 karosszék. fogas, üres nyoszolya, üres láda- és két szekrény volt. Az edényfélék közül a cintálak és tányérok kerültek összeírásra. Ágyneműje: 6 derekalj. 6 párna. 1 dunyha. 1 paplan, 2 lepedő. Állatállománya: 2 ló, 1 rúgott csikó, 1 üsző. 1 öreg sertés, 3 malac. 2 esztendős süldő sertés. A gazdasági eszközök között vasaskocsit, két lóhoz való szerszámot és három vasvillát tüntettek fel. Rétsányi János bíró házában ke'ményfa ásztalt, nyoszolyát. almáriumot tálassal. ládát, fogast, 2 karosszéket és 2 lócát írtak össze. A nyoszolyában derékaljat, 4 párnát és 1 dunyhát találtak. Kamrájában szuszék. nyereg, sütőteknő. gereben, bádog kolbásztöltő, 4 hordó, üres szekrény, ponyva, dézsa, 2 teknő, 6 üres zsák, 1—1 köböl búza és árpa. 3 kasza, 2 vas serpenyő volt. Az istállóban az állatállomány: 3 hámos 16, 1 csikó, 1 borjú, mellettük a következő szerszámokat jegyezték fel: vasaskocsi, 4 lóhoz való szerszám, ekeszerszám egész készülettel!, vasVilla, dézsa, 2 fejsze, fűrész, szekerce, rosta. Értékes tájékoztatást nyújtanak a vagyoni állapotról a hagyatéki leltárak is. A kenderesi özv. Kinézel Nagy Mihály né hagyatékát 1838-ban vették leltárba. Telkén ház kamrával, disznó- és tyúkól, juhhodály. lábas fahídlás volt, szobájában asztal, 2 lóca, 3 karosszék, láda, 2 nyoszolya. Összeírt ágyneműje: 2 derékalj, 2 párna. 2 csepű lepedő, dunyha, tarka ágyterítő. A falon 17 nagyobb, 6 kisebb kép volt, és egy kis tükör is állt a szobában. A padláson az apróbb mezőgazdasági eszközökön kívül 1,5 tábla szalonnát. 1 tábla hájat, „más aprólékos húsokat”, ócska ruhát tartalmazó ládát, 38 fej tilolt magvas kendert és 48 véka csöves tengerit találtak. A konyhában 30 kisebb-nagyobb fazekat, 20 tálat írtak össze, kamrájában 12 zsák búza, 3 zsák árpa, 1 zsák köles volt, és itt tartotta az özvegy a tehén- és juhtej feldolgozásának eszközeit (vajasláda, sajtprés, 4 fekete tejestál, köpülő). Állatállománya: 1 meddő tehén, 24 ellős juh, 10 meddő juh, 16 bárány, öregdisznó, 2 malac. Az asszonyi ruhaneműket általában az árván maradt lányok örökölték, melyet nagykorúságuk után vehettek át más örökölt javaikkal együtt. Ezek az átadási jegyzékek sorolják fel legpontosabban a jobbágyi háztartások textiljeit, s a viseletre, a hímzésre vonatkozó értékes adalékokkal szolgálnak. Tiszainokán 1819-ben Szilágyi Mária örökölt ruhaneműiről így adtak számot: 5 szakajtóruha, 2 derékalj, 2 fehér csipkés ágyterítő, 2 sütőabrosz (egyik fonalas, másik piros pamutos), 2 szőrrel varrott párnafenék, ócska dunyha, kanavász párnahaj, 2 tarka párnahuzat, 2 párnabelső, 1 fekete-fehér szőrű selyemkendő, fehér kötő, fehér, főre való kendő, 2 háló lepedő. A szintén inokai Bojtár István árva leányának átadott javai: 5 szakajtókendő, 4 párna, 2 derékalj tollastól, dunyha, ágyteríéő, 1 szép csipkés lepedő, 1 vastag lepedő, rossz szúnyogháló. A különböző célból készített vagyonleltárakból több következtetést is levonhatunk. Például a lakószoba berendezése a módosabb helyeken a 19. század elején már nem nélkülözte az almáriumot. A szobai asztalok keményfából készültek, s mellettük a deszkatetejű sárpadokat már mindenütt a két darabból álló saroklóca váltotta fel. A testetlen, ácsolt technikájú és faragással díszített ládák (szuszék) az Alföldön már a kamrába szorultak ki, helyüket a festéssel díszített ládák foglalták el a szobában. Az ágy- és ruhaneműk összeírásából arra következtethetünk, hogy az ágyterítő használata már széles körben elterjedt, mely az ágy felvetési módjára és az ágynemű hímzésére is visszahatott. Csak az egyik összeírás utalt gyapjúfonallal hímzett párnahajra szőrmehímzéses pámafenék néven, mely korábban pamuthímzésű társaival együtt általános népszerűségnek örvendett. Az sem véletlen, hogy a vizsgálatokba bevont jegyzékek csak egy esetben említik a csipkés lepedőt. Az ágy leterítésével ugyanis feleslegessé vált a díszesebb párnahuzatok és lepedők használata. A vagyoni összeírások minden esetben feltüntetik, ha egy désza, hordó, veder vasabronccsal készült, illetve külön említik a vasasszekereket is, mely a vas drágaságára s paraszti alkal. mazásának ritkább voltára utal. A vagyonosodó parasztság akkoriban már végrendeletet is készített. Az örökhagyók végrendeletükben „eltakarításukról” is gondoskodtak, s erre a célra a 19. század elején általában egy hároméves borjút vagy öthat birkát emeltek ki szétosztható javaikból. Nem véletlenül ostorozta 1876-ban Tessedik Sámuel a korabeli parasztságot a lakodalmakon, keresztelőkön és halotti torokon való tobzódással. Állítását többek között igazolja Nagy Polgár Anna nagykörűi bába esete is, aki 1807-ben nagyapjától örökölt házának teljes árát volt kénytelen hitelezőinek a temetés és a tor költségeire felvett kölcsön fejében átadni. Dr. Füvessy Anikó Nyújtógyakorlatért — pálcabilntetés Az első túrkevei tornászok Egy aforizmát olvastam nemrégiben arról, hogy az öregedés első jele, ha így sóhajt fel valaki: ,Ez a mai fiatalság!... Bezzeg a mi időnkben...” Csupán az a bökkenő, hogy ezt a gyakran visszatérő sóhajt nem a mi szüléink mondták először. őket is így korholta az előttük járó nemzedék, azokat is a szüleik, s így tovább az idők kezdetéig. Ezúton nem szükséges a túlontúl messzi időbe viszszatekinteni, megállapodhatunk 1790-ben, hogy példát keresve Ifelüssük a régi iratokat. Túrkeve 'tanácsának jegyzőkönyvét hívom tanúnak. 1790. április 8-án kelt egyik bejegyzés bizony még a rest fantáziát is megmozgatja. A nyiladozó tavaszi napsütés a szabad levegőre csalta a hetyke kun legényeket. A hosszú téli tespedés után ficánkolva pezsgett a vérük, feszült az izmuk — erőpróbára vágytak, is új játékot eszeltek ki. A túrkevei főbíró így jelenti ta nemes tanácsnak: .........németlyek á Gyep szélén Majd egy ölnyi oszlopokat fel ásván arra keresztül tett vendég oldalakon fügve leg sebesebb keringéssel kezdették légyen életeket az utolsó veszedelemig kisértetni már a’ sokakon meg történt gyászos példákkal nem gondolván.” A két függőleges oszlopra keresztben odaerősített vendégoldal világosan mutat a torna modern változatában ismert nyújtóra. És ahhoz sem kell túl nagy jártasság a sportban hogy azonnal megállapítsuk: a legnehezebb ínyújtógyakorlat egyikében — óriáskor — virtuskodtak. Hanem az löregek másként vélekedtek áz erőpróbáról. Bíró uraimék a tanácsi gyűlés napirendjére tűzték, hogy „a b uzgóságtalan, és enyqlgő Ifjúság nem gondolván az Anya Szent Egyháznak Istenes Törvényeivel... egész eszét és minden kedvét a’ tilalmas és leg veszedelmesebb játékoknak nemére fordította.” És szigorúan el is jártak a kezdeményezők ellen. Két ilyen oszlopot találtak a kiküldött baketerek, « azok felállítóit, Bodó Balázst és ifj. Kondás Szilágyi Jánost 12 pálcaütésre büntették. Hanem a másik két kezdeményező, ifj. Hagymási Márton és Ducza Pál, a torna mellett a futásban is jeleskedett: sehol sem akadtak nyomukra, s ezért elhalasztották az illendő pálcázást. Ne keressük most, hogy igazuk volt-e az öregeknek, amikor hangsúlyosan megfeddték a „buzgóságtálan és enyelgő” ifjúságot. Bizonyára igazuk volt. No de mi lenne a magyar tornasporttal. [ha azóta mindig az öregek tanácsának bölcs megfontolása „engedélyezné” a gyakorlatokat? Dr. Szilágyi Miklós Összeállította: dr. Selmeczí László A számadáskönyv befejező része
