Szolnok Megyei Néplap, 1980. szeptember (31. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-21 / 222. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. szeptember 21. Oláh János: életösztön egyre jobban csak az nyűgöz le hogy élek eleinte túl a személyes kudarcon volt másra is emlékeztető hazudni tudtam hogyha kellett nagyravágyás sarkallt soká tartott túlzottan soká rájönnöm hogyha fölveszem a kesztyűt mit veszítek el törvényeik már konzervatív hátam mögött életösztönöm forgat lehetnék még több is mint amire valaha vágytam hogyha mindez megkísértene mégegyszer lehet hogy meg se próbálnék ellenállni szavak esztélenség hiány-kézjegyével ellátott papírok vén kereskedője indulóban villan föl a keresztrejtvény megfejtésének régen áhított elve a megoldás mit annnyi éve kerestem hogy akaratlan és végleg elfeledjem Huh István: ■ ■ Üzenet A libákat etesd meg délben A tyúkoknak daráltam szemet A macskának add oda ebédre A maradék tejet Feküdj le aludj nyugodtan Kések van egy kis dolgom Át kell ugrani ma lesz háztáji Osztás a Holdon Sietek vissza de ha akarsz A rakéta-buszra ülj be De ne gyere el a Holdig Várjál meg kint az űrbe Vigyázz a menetrend változott Az erre átváltott arra Itt-ott eltér egy kicsit S jobbra mutat a balra Holdi jelt hozok magammal S a gallérom fel lesz gyűrve Hogy ne tévessz össze más alakkal A világi zűrbe Kiss Benedek: Régi fénykép Fakó-kék falak meg foltos-sárga falak — szafttal leöntött matrózruhában így áll itt, nézd, így álmodik magában tengert és tengerészt az infantilis kisvárosi zsúr, foltos itt minden, és minden [kifakult, — itt meg rőt diákszerelmek s kiskatonacsók-morzsa közt az okkersárga érseki palota mellett rózsásra kopasztott kiskutyák [hömbörget az agyagos csatornavíz ... Nézd csak: akár egy szív. Mondjuk, a szívem . Vagy a te szíved. Benke László: Panelmagányban Panelmagányban kiabálok, panelmagányban hallgatok, panelmagányban veszítem él a tegnapot s a holnapot. Panelmagányból nincs kilátás, csak új panelmagányra van, mindenemet a panelmának adom s adom, boldogtalan. Panelmagányban panelember, nem gyűlölök, nem szeretek, az összetartó Istent várom s szép csöndesen szétrepedek. Rékassy Csaba: Három Grácia óbiskolva ült az öregasszony a karosszékben. Amikor öléből a könyv a földre esett, akkor riadt fel. A félhomályban odabotorkált az éjjeliszekrényhez, ahol az óra állt. Fél négy. Ez a tél átka, ez a korai sötétség. Villanyt pedig még nem akart gyújtani. A múlt hónapban is nagyon sok volt a villanyszámla: ötvennégy forint. Kinyitotta a felső ablakot. Ezt a nyavalyás távfűtést is most kellett beszerelni! Ez is százharminc havonta. Az ezerkétszáz nyugdíjból mindenre nem telik. Már egy hete, hogy a férje nincs itthon. Szúrt a szíve, orvoshoz ment, azonnal.kórházba utalták. Lehet, hogy ki sem jön többé, ö nem kísérte el. Mindig irtózott a kórházszagtól. Fiatalabb korukban sokat beszéltek arról, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor valamelyikük egyedül marad. De akkor még viccesen fogták fel: „Papa, én nem halhatok meg előbb, mert azt még halálomban sem élném túl, ha újra megnősülnél...” „Te pedig nagyon jól el tudod képzelni magad, mint vígözvegy!” „Tudod, mit, papa?! Haljunk meg együtt!” Ezen akkoriban jókat nevettek. De most már igazában is szembe kell nézni a ténynyeí, hogy valamelyikük... A gyerekeik sem állnak mellettük, hogy átsegítsék őket a nehezén. Az egyik lányuk vidéken, jómódban él. Évek óta feléjük sem néz. A másik, a fiatalabb, korán özvegyen maradt két gyerekkel, ő szokta olykor meglátogatni őket. Amióta egyedül van, nem is igen vásárolt. Ami itthon van, azt éli fel. Bab, krumpli, tészta. Ma látogatási nap van, mehet a kórházba. Az öreg mindig kitalál valamit. Hogy vegyen neki pizsamát. Miből? Azt az egyet szépen megfoltozta, ne kelljen szégyenkeznie. Most másikat is akar. Ilyen egy vénember! Lehet, hogy ki sem jön többé! Arról is beszél, hogy majd az orvosnak kellene adni vala7 mit. Nem arról van szó, ő szívesen adná, de mi van, ha... Akkor hiányozni fog a temetési pénzből. Sok koplalás árán évekig kuporgatta össze azt a háromezer forintot, amit a szekrény mélyén őriz, ha egyszer majd szükség lesz rá. A lánya persze ezt nem érti. „El lesznek temetve, anya, koporsóra ne spóroljon...” Az öreg mára várja a pizsamát. A lánya is mondta, kérjen a kórházban, ott is adnak. De hajthatatlan az öreg: „Itt mindenkinek saját pizsamája van!” Ilyen önfejű volt mindig. Kicsoszogott a konyhába. Felkattintotta a villanyt, arra a rövid időre, amíg keres magának ennivalót. Hideget kellene enni, ne fogyjon a gáz. Száraz kalácsot talált a kredencben, azt aprította egy bögre tejbe. Visszament a szobába, az ablak mellé ült, mégse vaktában kanalazzon. Nézte az utca forgalmát, autók suhantak el a ház előtt, behallatszott a szemközti térről a gyerekek ricsaja. Soha nem tudta megszokni a lármát, a zajt. Néha panaszkodott a férjének erről. Ha csak a liftajtót erősebben becsapták, összerezzent. Az öreg ilyenkor nyomban rámordult. Nem is mordult, inkább keserűen mondta: „Te akartál Pestre jönni! Te nem akartál parasztasszony maradni. A pénzünk is több volna. Meglehetne az asztalosműhelyünk. És a csend, ami után áhítozol. Hiába ámítod magad, sose tudtál beilleszkedni ebbe a kőrengetegbe.” „Papóka, csitt!” — feleli ő ilyenkor ingerülten. Hiszen tudja nagyon jól, hogy az ő nagyravágyása miatt hagyták ott a falut, a műhelyt negyven évvel ezelőtt, mert ő mindenáron városi aszszony akart lenni. Az öreg pedig ragaszkodott a földhöz, a szülőföldhöz, a megszokotthoz. ö viszont összepakolta lányait és felutazott Pestre. Mit tehetett a férje? Felszámolt mindent, és utánuk jött. így a pesti élethez a kezdő tőkéjük meg is lett volna, de nemsokára kitört a háború, s ami pénzük volt, mindet felélték. Aztán soha többé nem tudták összeszedni magukat, ö soha nem volt hajlandó dolgozni. Most már ugyan bánja. Legalább neki is lenne nyugdíja. Isten ne adja, az öreggel történik valami, hogyan fog ő megélni az özvegyi nyugdíjból? Most már hetvenen felül nem tud elhelyezkedni. Borsányi Vera: PAPÓKA, CSITT! Erőteljes kopogás riasztotta fel gondolataiból. A lánya jött. Midjárt öt óra. Öltözködni kezdett. A tükörből figyelte a lányát. „Alig vagyok őszebb, mint ő”. A szekrényből parfümöt vett elő. A füle mögött jól bedörzsölte. „Hilda mindig sajnálta ilyesmire a pénzt”. — Viszünk valamit apának? — kérdezte fakó hangon a lánya. Az öregasszony mar a kendőjét kötötte fel. Utolsó műveletként pirosítót is rakott az arcára. Mikor elkészült, akkor válaszolt csak. . ->n n— Nem kell annak semmi. A kórházbaarnámindene megvan. Már a kapuban voltak, amikor megkérdezte: — Taxival megyünk? A lánya ingerülten válaszolt. — Nem tudok fizetni, anya, nincsen pénzem. Az öregasszony visszament a lakásba. A konyhakredencből, egy pohárból kivett húsz forintot, kis nájlonzacskóba tette, és a zsebébe csúsztatta. Az István kórházig huszonöt forint volt a taxi. — Toldd meg öt forinttal, lányom. A belgyógyászat a kaputól a negyedik épület volt, emelkedőn kellett felmenni. Az öregasszony a lányába kapaszkodott. „így megyünk majd a temetésen is, a halottas kocsi után” — gondolta. Még jó, hogy a saját nevére íratta a lakást. Mert hiába mondják, hogy az özvegy haszonélvező, nem bízik ebben. Jobb ez így. Egyszer már földönfutókká lettek a lányuk miatt. Amikor Hilda özvegy maradt, száműzte, őket a lakásból. Arra hivatkozott, a két gyerekét kell eltartania, az öregek gondját nem tudia felvállalni. És különben is: jobb, ha mindenki a saját életét éli. Tudták ezt az ’öreggel, hogy erről van szó, hiszen Hilda elég hamar kimondta, „... az élet megy tovább, és a gyerekeknek apa kell!” Gonosz mosollyal a lányára sandított: „Hiába a nagy erőfeszítés, mégis pártában maradtál, fiam!” Nem akart hinni a szemének, az öregember a folyosón várta őket. A meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. — Megfázol, papa! — mondta, mikor végre magához tért. ü — Csókolom, papóka — üdvözölte a lánya. Az öregember gyengéden megcsókolta mindkettőjüket. Bementek a kórterembe. Az. öreg lefeküdt. A lánya az ágy szélére ült, felesége pedig mereven az ágy lábánál állt meg. — Én jól vagyok, papa, nincs semmi baj ottnon — mondta. — Örülök kedves... — szólt az öreg, és könnyes lett a szeme. A lánya félrefordult, és sírva fakadt. — Tudjátok-e, hogy nincs semmi bajom? — nevetett az öreg. — Hogy-hogy nincs? — kérdezte az öregasszony szigorúan. — Akkor nem lennél itt. — Hidd el anyukám, nincs. Minden vizsgálat eredménye negatív... iiolnap gyomorröntgenre megyek. Gipszet iszom, kedves, tudod-e — mondta az öreg és jóízűen nevetett. — Ha az is negatív, egy-két nap múlva mehetek haza! — Csitt! — dobbantott mérgesen az öregasszony. — Maradj csak nyugodtan. Folyton nyugtalankodsz. Jó dolgod van itt... Mi pedig itt vagyunk minden látogatáson. Szélesre tárult a kórterem ajtaja. A vacsorát hozták. Az öregasszony a tányérra nézett. Vajas zsömle, sonka, egy pohár tej. Az éjjeliszekrényen egy szelet torta. Az ebédből maradhatott meg. Úgy nézte az ennivalót, látszott rajta, ebben a pillanatban sajnálja, hogy nem ő a beteg. — Nincs fogad, papa. Hogyan eszed meg a felvágottat? — Vidd haza, majd megeszed — mondta a férje kedvesen. — Biztos, hogy neked nem kell? — kérdezte az asszony, de már csomagolta is szalvétába. — Tudod, mennyit híztam, mióta itt vagyok? Húsz dekát. Olyan erősnek érzem magam, talán még gyalulni is bírnék! Az öregasszony kifejezéstelen arccal hallgatta férjét. Tekintete a paplanon heverő két vézna, inas karra tapadt. Majd a lányára pillantott. Az szedelőzködni kezdett. — Mi már mggyünk... Az öreg kikísérte őket. A lány az apjához bújt. — Vigyázzon magára, papóka! — szólt könnyes szemmel. — Az unokáim jól vannak? — Jól, persze. Ha apa kijön a kórházból, majd eljön hozzánk. A gyerekek is örülni fognak. Az öreg a lépcső tetejéről integetett, amíg látogatói el nem tűntek a kijáraton. A folyosón leült egy pádra. Rágyújtott. Még több, mint egy óra van a látogatás végéig. Nem akart még bemenni a kórterembe. Hét után jön majd a nővérke, hogy „köszönjük a látogatást”. Veszekedni kell, hogy a látogatók elmenjenek, öt meg magára hagyják. Mint mindig. A főorvos mondta, hogy az egész kórteremben ő a legegészségesebb. Az ő betegsége a nyolcvanhét év. imént a fürdőszobába. Kimosta a pizsamáját. Reggelig talán megszárad a fűtőtesten. Majd a köntösében alszik. A nővér még lámpaoltás előtt bejött hozzá. Egy üveg meggykompótot hozott. — Egye meg, Miklós bácsi, jobb mint a cigaretta. A magokat meg kicsúzlizza az ablakon — mondta, és nevetve kacsintott az öregre. Végre sötét van. Párnájába fúrta fejét, sírt. Sokáig Amíg el nem aludt. Álmában régi otthonában, a kis kertes falusi házban diófából gyönyörű bútorokat faragott. Két kislány a hulladékból babaházat épített. Felesége babosken'dőben etette a csirkéket.
