Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-31 / 204. szám
I960, augusztus 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Mogyorósi Erika: 1980. június Zárt ajtók világtalan titkát tovább kutatni fölösleges. Tántorítunk balgatag bajok; halántékodon abroncs feszül. Hatalmad immár körött kilincs. A lét ma oly fegyelmezett, mint neonok tejszín világa. Akár a csuklón virágzó véresőpp. Te mégse félj; szabad leszel: visszajutsz a humusz-anyaméhbe. Halk papírzörej. Halál utáni elmecsönd a tarkón. Tandori Dezső: Egy veréb az év legsötétebb szakában De hát melyik is az év legsötétebb szaka? Nem az augusztus volt-e az. a tavalyi augusztus, amikor megtalálták őt egy sötétkamrában? Ha az m orsó el nem gurul, be a polc alá ... Ott lapult. Vagy amikor még egy órát kellett túrnia, hogy táplálékhoz jusson, napok óta először? Amikor letakartuk a kosarát az előszobában egy színes abrosszal, amelytől akkor még „nem volt ereje őrjöngeni”? (Bezzeg később .. . ! A színekre nagyon érzékeny, kockás ingben nem létezem neki, vagyis én vagyok én, csak mégse; s vajon mit tartsak ekképp magamról én, ha egy ing miatt egy verébnél már nem állom az azonossági próbát?) És mit tartsak erről: január közepén elkezd udvarolni? És néha úgy nyávog, mint a macska, és köszörül — ezt így nevezik, ezt a hangot —, és a szokásos hímveréb hangokat hallatja? Mit véljek az odúról, melyet a nála jóval idősebb tojó épített, Szpéró, csak úgy, 'télire, itt az egyik ajtó fölött, fűvel hatalmasan kibélelve? Samu a másik szobából ezt az odút ostromolja hangjával; és ahogy egyszer berontott végre, hosszú habozás után, összeverekedtek; azóta, ha a két szobánkat egybenyitjuk (s ők egyébként szeretnek együtt lenni (piramis-forma papirossal fedjük le az odút. Mire hasonlít ez. gondolom, mire hasonlít ez? A csukott ajtó mögül ostromlunk mindenféle kérdéseket, aztán ötletesen biztosítják a véletlenek, hogy egészen közel jussunk ... de hova? Megtudjuk-e? Vagy csak a világ Egészen Nagy Rendjének fönnállása fontos, és abban megvan a magunk ötletes megközelítő-helye, de sosem az, sosem az...! Hanem ha ez a veréb az év legsötétebb szakában is tulajdonképpen ily gyönyörűen csinálja ...? Besze Imre: Augusztus A császár szőlőt permetez, barackot szed. almát aszal — miatta feszül egy kereszt, bámul az est, sárgul a fal. A földön száradt sebhelyek: tarlók: s a viszkető világot vakargatják az őszi álmok — ásítanak a kék hegyek. Aranysárga szalmalángot virágzik még a déli nap. Hajnalban pókok lísznak — nyáluk bölcsőjük és pusztulásuk. H áram hétig csodálatos világban éltem: medvék között. Egészen olyanok, mint az emberek; van köztük jó és gonosz, van jó és rossz tulajdonságuk, valahogy mégis jobbak az embereknél: egyszerűbbek, természetesebbek. Dino Buzzati A Medvék nevezetes hadjárata Szicíliában című regényét fordítottam magyarra. Az időtlen idők mélyén, a népmeséi időkben játszódik, amelyben minden megtörténhet, mindaz valósággá válhat, ami az ember fejében megfordul, amit a szíve sugall. A medvék Szicília fenséges hegyei között élnek („amelyek nem léteznek ma már, annyi de annyi év eltelt”), zord, hófödte csúcsokon, kemény magányban — de békességben, nyugalomban. Egyszer aztán minden addiginál borzalmasabb tél jött, elfagyott minden ennivaló: gomba, borókabogyó, az éhségtől álmukban felsírtak a kis medvebo- csok. A medvék az irdatlan magasságból vágyakozva tekintettek le a termékeny, virágzó völgyekre, ahol füstölt az emberek házainak kéménye — s ez a világ minden táján azt jelzi: ennivalót készítenek ott. És a medvék, amilyen „együgyűek”, azt képzelték: mi sem természetesebb, mint hogy az emberek élelmüket tnegosztják velük, a szűköl- ködőkkel. Le kell hát menni a völgybe, a virágzó paradicsomba! Hosszú, végeláthatatlan sorokban indult a medvék menete az emberek közé. Az emberek vajon kaláccsal, mézzel teli csuprokkal fogadták őket? Ágyúkkal, puskákkal, mordályokkal! A medvék azonban — ahogy a mesébe illik — legyőztek minden földi és földöntúli hatalmat: a gonosz Nagyherceget. Szicília zsarnokát, a mágust, szellemeket, emberevő óriásokat. a félelmetes Banyamacskát, a világfaló tengeri kígyót. Elfoglalták Szi- cíiia mesés gazdagságú fővárosát, és tizenhárom éven át Leonzió. a bölcs medvekirály uralkodott békében, nyugalomban — a medvék és az emberek megelégedésére. Minden jóra fordult tehát, ahogy a mesébe illik. Csakhogy a medvék kezdtek emberi módra élni, elirígyelték az embertől a pompát, rangot, gazdagságot, sőt merényletet szőttek a bölcs medvekirály ellen. A haldokló király utolsó kívánsága: népe térjen vissza a hegyekbe, hagyja itt a gazdagságot, s éljen úgy, mint régen — medve-módra. És megindulnak a medvék királyuk holttestével végeláthatatlan sorokban visszafelé azon az úton, amit tizenhárom évvel ezelőtt megtettek. Az emberek megsiratják a királyt, mégsiratják a medvéket, mert szívük mélyén kicsit ők is — medvék. Azóta soha senki sem tudja, hogyan élnek a medvék, s nem is fogja megtudni többé. Buzzati ..ravasz” író: engem, az olvasót kényszerít arra, hogy keressem a medvéket, magamban, másban. Mert a medvéknek léteznie kell! Hogyne léteznének, ha egyszer ö megírta. És most már talán bennem is élnek. Találkozásom egy medve-emberrel Elindultam Szicíliába, Buzzati medvéinek nyomát keresni. Palermo. Régi dicsőségét idéző pompás királyi, főúri paloták — meglehetősen elhanyagolva. Sötét, bűzös sikátorok — és az újabb gazdagságot hirdető elegáns főútvonalak. És körben a csupasz, s’ziklás hegyek. Nem nehéz mögéjük képzelni a még magasabb, még zordabb hófödte csúcsokat, amit az írói fantázia teremtett. És itt vannak a termékeny, virágzó völgyek is. Április van, a hatalmas kertekben virít a narancs, a citrom. Most szüretelnek. Szicília egész sorsát, lényegét jelképezi ez az ellentét: zord kietlenség és minden fantáziát felülmúló szépség, termékenység. A piac lenyűgöz. Feleségemmel járjuk gyalog a várost, és lépéseinket szinte öntudatlanul is úgy igazítjuk, hogy a piacot naponta többször útba ejtsük. Nem tudok szabadulni az ismert és ismeretlen gyümölcsök, zöldségek halmaitól. És a tenger „gyümölcsei”! Halak, kagylók, polipok, rákok, homárok ezernyi fajtája, jég között tartva vagy percenként friss vízzel locsolva. Hatalmas, két méteres kardhalak, egy szelet belőlük egy egész családnak elég. A piac benne él a városban, a főút melletti sikátorok egész szövevénye van tele bódékkal, asztalokkal. Reggeltől estig zsong elevenen, hangosan, az árusok nagy hanggal kínálják portékáikat, nem úgy, mint a kimértebb északi városokban. Persze lehet itt enni, inni is olcsón, egymást érik a lacikonyhák. A választék bőséges: fasírt szerű rizses húsgombóc, kagylók, főtt halak, polipok, húsok, két szelet kenyér közé rakott belsőségek, vagy egyszerű főtt krumpli. Megsózva, papírzacskóban. Kipróbáltam. ízlett. Lehet, hogy csak a gyerekkori nosztalgia miatt; amikor nagyanyám üstben főzte az apró krumplit a malacoknak, mindig elcsentünk belőle. A feleségem vállalkozóbb szellemű nálam. kipróbálja a tengeri herkentyűket. Én valami hagyományosabb ételt keresek. Egy signore főtt marhahúst árul, azt nézem ki magamnak. Megérzi a szándékot, már messziről invitál. — Pofásodjon a signora — mutatja is, soványnak ítélvén a feleségemet. A signora viszont már jóllakott, így hát én akarom átvenni a késhegyen kínált kóstolót. Nem engedi. Ragaszkodik hozzá, hogy a signora kóstolja meg először, én utána következem. Kérünk egy adagot. Tányérba rakja szelet kenyérrel, citrommal. — Mennyit fizetek? — kérdezem. Csak legyint. No jó, nyilván a végén szokás fizetni. Nézem az őszhajú, hatvan év körüli embert. Beszédhibás, nem szívesen beszél. inkább kézmozdulatokkal fejezi ki magát. Az arca szigorúnak tűnik, el se mosolyodik, körülötte mégis derű van, mindenki más mosolyog. Pultja mellett egy háziasszony megy el, egyik kezében nagy bevásárlókosár, a másikkal egy négy év körüli kisfiút vonszol maga után. Látszik, a fiú szívesen megállna. Az őszhajú signore egy falat húst nyújt neki. — ízlik? — kérdezi. — Igen — válaszol a bambino. Az öreg boldog. Nekem is felteszi az „íz- lik-e” kérdést, s aztán faggatni kezd. — Franciák? Németek? — Nem, magyarok vagyunk. — Látszik rajta, hirtelen nem tudja hova tenni Magyarországot. — Luigi Tüköry honfitársai vagyunk — mondom —, akiről utca van itt Pa- lermóban elnevezve. Méltóságteljesen bólint. Pedig lehet, hogy nem tudja, ki is volt Tüköry Lajos. Próbáljam elmagyarázni, hogy Tüköry a 48-as magyar szabadságharc hadnagya, később Garibaldi ezredese Palermo ostromakor esett el az olasz szabadságért? Hogy Saribaldi megbízására ötven vörösinges élén elsőnek tört utat a városba, elfoglalta a Porta Ter- minit, de közben halálos sebet kapott? És idézhetném Garibaldi 1860. július 6-i napiparancsát: „Igen, az olaszok esküvel fogadják a hős vértanú sírjánál, hogy Magyarország ügye az ő ügyük is, a testvéri vérért vért fognak cserébe adni”. Kioktatás lenne a magyarázat. Nem tudom miért, de biztos vagyok benne, hogy mindezt, ha nem is tudja pontosan, de érzi. Befejezem az evést, fizetni akarok. — Inkább egyen még — mondja. — Köszönöm elég volt. — Nyitom a pénztárcámat. — Tegye el, mert ellopják — mondja, s egy kézmozdulattal mintha azt adJ ná tudtomra: mit értetlenkedek itt; menjek már. Zavaromban alig tudom megköszönni a vendéglátást. Pár lépés után eszembe jut, mivel viszonozhatnám legalább jelképesen a viszonzás nélkül adottakat. Visszamegyek hozzá. — Kérem, fogadja el, magyar cigaretta. A signore kijön a pult mögül, s kezem szorongatja, ölelget. Őszintén örül — nem a csekély ajándéknak. — Találkoztam egy medve-emberrel. Angyal János: Irodalmi mellékletünkben a kecskeméti Tudomány és Technika Házában kiállított Michelangelo-másolatokat közöljük
