Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-24 / 198. szám

i960, augusztus 24. S20LN0K MEGYEI NÉPLAP 9 ILUH ISTVÁN: Holnaptól kezdve Holnaptól kezdve Mindig holnaptól kezdve Szabadra eresztve S nem kirekesztve Elek Életem hétfője keddje Átvált ünnepekre Síkság-életemre Nem jön Vak-napra vak-este Holnaptól kezdve Péntek jön keddre Hegy-vasárnap Domb-szombat Nap-seregélyek öröm-terebélyek Cmllag-cserepes éjek Holnaptól kezdve Nem kirekesztve Élek Holnaptól kezdve Hétfőm szivárvány S kedden mi vár-rám Szerdán letörnek Csütörtökön gyötörnek pénteken ölnek Szombaton szeretnek Vasárnap temetnek Holnaptól kezdve Péntek jön keddre JENE JÓZSEF. Hordod szíved alatt Nincs más, az időn és térén kívül, csak a mérhetetlen csend. Évszakok, éjsza'zák néma beszéde. A kismamahasad megmaradást jelző feszülése, léptednek fegyelme. Közös eredőként ott állsz középen. Hordod szíved alatt a tüzesfejű királyfit, sarkantyús vitézt, a pörlekedőt. Miközben kifeszített tzárnnyai fejed köré glóriát rajzol egy repülő. SZENTI ERNŐ: Se a kéz se a száj Se a kéz se a száj Ostoba cenzor a muszáj A foncsorozott lélek Hízeleg a kancsal mindenségnek A kétkulacsos test összebékíti egymással A kezdetet és a véget DIENES ESZTER: Látogatás Apám töreket hord. Veti a válykot. Kell a fedél, ha ég szakad. Anyám csipkét ver, kávét főz — akikhez volt és lesz ^szavad. Van hely a szívemben, nyugtatom. Elhiszi. Két csöndes mellén harmatcsepp szárad. Én meg susogósra állítom a fákat, és felhúzott szívvel hazamegyek. Csúcsú, édeseim! Szívemen virágzik a temető,' arcomon Hold búzája: pereg a könnyem. GYŐRI LÁSZLÓ: Velem, veled Nincs ő velem. Nem vagy velem. Mért nincs velem? Mért nélkülem? Velem. Velem. Egy falunév. ,,-talan, -télén” csak megy az év. Velem? Veled! Egy új nevet adjál neki, s én költözöm. Veled. Veled. Két veiledi tyúkot etet, bezárja, töm libát, kacsát, hizlal, nevel, s akad család, egy jobb, amely fogadni fog, a doktorék. Költő vagyok, hát illenék. De addig is veled, velem, mert semmi sincs te-nélkülem. Baksán Mária: TÜCSkÖk, hónuk alá szorított hegedűvel llunk az iskolaudvaron. A Nap vakít, mint Károlyék házfala. Várunk és közben magunk kö­ré rajzoljunk Magyarországot. — Előre! — köszönünk a ta­nítónak. — Szabadság! — köszön a tanító. A napos kilép. — Tanító úrnak jelentem, hogy ... — Elv-társ-nak! — kocogtatja meg ujja hegyével a tanító a napos fejét. — Jelentem, hogy iskolánk létszáma hatvan. A zászlófelvonásról húsz pajtás hiányzik. — Ének! — int a tanító. A bátrak elkezdik. „Sej, haj, száll az ének, zeng az ének, szép az ...” Károlyné, akinek a kertje belóg az iskola udvarára, az életnél lódított ki egy lavór vizet. Nevetés. Már csak a bátrak énekelnek. A zászló fent lobog, mi meg egy hátraarcos előrét elordítva, átlépve az országon, bevonulunk a tan­terembe. Az énekben bátrakat leülteti i tanító, vagy húszunkat meg a falhoz állít. — Itt fogtok állni egész nap! Egész éjszaka! Egész életetekben! — ordít a tanító. — Ez hülye! — súgja Laci Jóska. — Az — bólintok és arra gondolok, hogy a tegnapi földrajz órán kár volt elhinni az őstengerről szóló meséjét. Főleg azt sajnálom, hogy nagyapámnak is elmondtam, persze, ő tegnap se hitte el. „Messziről jött ember, azt mond, amit akar” — dünnyögte és tovább sze- gelte a leszakadt cipőtalpat. Minek cipelnéd innen? Három liter víz hat lesz a kaszálóig. A csordás dél­tájt a kút körül őgyeleg. A kutyáját Bodzának hívják, szólítsd, ha megugat­na. Arra ügyelj, hogy frisset húzzon, az állott víz hamar felbuggyan. Egyél pi­tét, amit odatettem azt anyád egye meg! Nagy dolog az aratás, próbára tesz ka­szást, marokszedőt. Az árpától nincs csúnyább, a szálkájának, mintha szeme lenne. Áldott a kaszáló földje. A kon­kolyt is megtenni, de a kalászost ember fölibe növeszti. Szedjél bodzavirágot, jó lesz orvosságnak. Megyek az Egyház dűlőn. A dűío par­tos oldalán tikkadt gyep, tele tücsök­kel, itt-ott ürge is felveti a fejét. Egyik oldalon kertek, itt a fű is vastagabb, a dűlő másik oldalán hosszában nyújtó­zik a téesz-tag. A tagban csenevész ten­geri birkózik a pernyefűvel. A címere annak is kint van, amelyik térdig ér, de babával kévésük dicsekedhet. A téesz felőli oldalon Hideglelős legelteti a hasas Virágját. — Előre! — köszönök Hideglelősre. — Ne, te, ne! — rángatja ki a kuko­ricából a tehenét Hideglelős. — Szabadság! — köszönök újra. — Űgyse lesz ebből tengeri! — legyint Hideglelős, és kezében morzsolni kezd egy koravén címert. — Se nem kapál­ják, se nem zsírozzák, ha csak a trak­tor le nem szarja. Virág meg várandós, vigyázni kell rá! — Olyan ez — vere­geti meg a tehén oldalát —, mint az egyes gyerek. Borjú korában a konyhá­ba is bejárt. — Megyek — lóbálom meg a cserép­korsót. — Minek cipelném otthonról. A csordás déltájt a kút körül őgyeleg. A kutyáját Bodzának hívják, megszólí­tom, ha megugatna. Friss vizet kérek, mert az állott víz hamar felbuggyan. Nagy dolog az aratás! Szedek a kaszá­lón bodzavirágot, jó lesz az télen, jó lesz orvosságnak! Fárad a lábam, közeledik a páskom. A dűlő itt tele van papvirággal, lepkék­kel, szitakötőkkel. Bodza, a fekete puli kinéz a szőréből és morogva befekszik a vályú alá. — Előre! — köszönök a csordásnak. — Kit? — kérdezi ültéből a csordás. — Előre! — mondom bátortalanul. A csordás feltápászkodik. — Ha előre, hát előre! — Frisset húzzon! Az állott víz ha­mar felbuggyan. Viszem a kaszálóra, aratják az árpát. Az árpától nincs csú­nyább, a szálkájának, mintha szeme lenne. — A korsót tedd a vályú szélére! Nem pocsékoljuk össze a kút környékét, ide inni jár a jószág. — Miért hívják a kutyáját Bodzának? — Az a neve. — Ha kiskutyája lesz, ad nekem egyet? — Adok. — Mikor lesz? — Soha! Bodza kankutya. Végig a páskomon, tücskök ugrálnak ki hónuk alá szorított hegedűvel. Egy­szer már megnéztem őket közelről, a hónuk alját is, nem volt ott semmi. „Meglátod, ha elhiszed, meglátod, ak­kor a tücsök hegedűjét!” — Ettél? — Ettem. — Tésztát is? — Azt is. — Nem kérsz? — Nem kérek. — Semmit? — Semmit. — Mi újság? — Láttam hegedűs tücsköket. Lépé­semtől ijedten repültek messzebb, de egy sem ejtette el a hegedűjét. — Százszor megmondtam, hogy nincs Íreged űj ük! — Akiket én láttam, azoknak volt! — Egyél! Amit odatettem, anyád egye meg. Nagy dolog az aratás. Igaz isten! De meg is szenvedtem! Kötelet magam vetettem, markot magam szedtem, ké­vét magam kötöttem. A gyerekre rá­ránéztem, ha sírt, hát megdajkáltam egy kicsit. — Mondja meg nagyanyám igaz szí­véből, van-e hegedűjük? — Kiknek, jó gyermek? — ámul nagy­anyám a váratlan kérdésen. — Hát a tücsköknek? — Van. Azoknak van! égig a Lubi dűlőn, ki a hár­mas tagba, ott már a rozst aratják. A Lubi dűlő sötét és keskeny, felette összeborulnak a fák. Se tücsök, se szitakötő, csak az ördöglepkék szálldosnak, vak- tukban ütődnek a testhez, az archoz. Bárcsak lenne itt Hideglelős a hasas Virágjával, Bodza, a csupaszőr fekete­ség, morgós gazdájával, anyám, a he­gedűnélküli tücskökkel, nagyanyám, a hegedűsökkel. „Az úttörő bátor!” — is­métlem a tanítót, akinek elhittem az őstengerről szóló meséjét. Jó, hogy vége az iskolának! A zászló majd csak ellesz vonogatás nélkül is. Fejemnél roppan egy ág, előttem átmegy egy szél, kap­kodom a lábam. Távolról megdördül az ég. Jaj, csak a szívem ki ne ugorjon! „Kérünk mint kegyelmes atyát: táplálj sorsunkhoz illőképpen, ne törd el a ke­nyér botját, ruházz ki-kit közöttünk szépen, nézvén sorsát és állapotát.” — Ettél? — Ettem. — Nem kérsz? — Nem kérek. — Mi újság? — Minden tücsöknek van hegedűje. H otelszobámat ezen az éj - szakán barátommal, Petko Radilov festővel osztottam meg. Petko barna volt, mint egy beduin. A tengerről jött. Mindketten örültünk a váratlan találko­zásnak. Délben, amikor visszatér­tünk szobánkba, hogy kissé lepihenjünk, Petko kinyitot- ta hatalmas mappáját, és megmutatta képeit. Egyik közülük, amely pedig nem tartozott a legszebbek közé, mély benyomást tett rám. Sziklafokot ábrázolt, amelyen megtörnek a hullámok A sziklán fiatalember állt. Fel- ajzott volt, kebléből fájdal­mas kiáltás fakadt... — Ez aztán mély átérzés — jegyeztem meg. — Ez a szamár én vagyok — mondta Petko. — Olyan történt velem, amiért mint egy őrült ordítottam. Elbeszélését kommentár nélkül jegyeztem le: „A parton két barakk áUt. Az egyikben én laktam, a másikban idős házaspár az unokájával. Nem ismertem, mert elkerültem őket. Azért jöttem erre az elragadó, vad vidékre, hogy munkába és magányba merüljek. Egy­szer azonban, déli pihené­sem közben, a vízcsap felől lépések és csobogás zaj a vert fel. Kinéztem az ablakon. Az unoka állt a vízcsapnál, fürdőruhában. — Megmosakodhatom az ön vízcsapjánál? —• kérdezte a lány. — Nálunk nincs víz, ezért bátorkodtam önt za­varni, bocsásson meg. — Kérem — válaszol­tam —, mosakodjék nyu­godtan. — De valóban nem zava­rom? — Nem, a legkevésbé sem. Ügy tűnt, hogy még vala­mit akart mondani, de én visszahúzódtam az ablaktól, és tovább olvastam. Egy­szeresek haHom, hogy ké- nyeskedő hangon hívják. — Mindjárt jövök! Ne zavarj, nagymama! Nem aka­rok ordítani, mert akkor va­lóban zavarom az urat. — Majd maga elé: — Oh, ezek IVAJLO PETROV: az unalmas öregek! Az ide­geimre mennek az állandó Toni, Toni-jukkal!... Másnap újra megjelent Tó­ni fürdőruhában, és míg mosakodtam, a homokra pa­naszkodott. amely rátapadt a bőrre. Ügyetlen kacérság- gal mutogatta vállát és rö­vid, kerek, feszes combjait. Ügy húszéves lehetett, de nem az a nőtípus, amely ér­deklődésemet felkelthette. A feje túl nagy volt, és vala­hogy férfiasán hatott. mi­ként az arca is kissé erős és durva volt. Alacsony hom­lok, vastag szemöldök, kis­sé hajlott, lapos orr, erős, kihívó ajkak. Talán egyhén kancsal, hosszas metszésű szemében volt valami, de Toni ezzel sem tudott élni. Tekintetét úgy meresztette rám, mint egy fiatal állat. Minduntalan belém bot­lott, és minden alkalmat megragadott, hogy beszél­gessen velem. Leginkább az érdekelte, mit festek. Meg­mutattam képeimet, majd anélkül, hogy lelkes kitöré­seit meghallgattam volna, továbbmentem. Később parti sétára hívott, és kérte, hogy tanítsam úszni. Legközelebb két kiló paradicsomot hozott a faluból. Attól kezdve, va­lahányszor bevásárolt, ne­kem is hozott ennivalót., Ném engedte, hogy kifizes­sem. Amikor a pénzt fel­ajánlottam, elkeseredett ar­cot vágott és elrohant. Közeledési kísérletei meg­hatottak. Ügy éreztem, be­lém szeretett. Ezt nem hagy­hattam némi viszonzás nél­kül. Beleegyeztem hát a sé­tába. A séta a közeli patak­torkolatig egy órácskát tar­Kiáltás tott. Toni boldog volt: úgy érezte, győzött. Naponta délidőben kiúsz­tam a tengerbe, és amikor a hátamra feküdtem, hogy kipihenjem magam, ujjam hegyén éreztem a sötét ten­gerfenék hidegét. Ilyenkor félelem fogott el, és sietve partra úsztam. Toni már várt. Nem volt számára mon­danivalóm. A munkámra gondoltam, és az éggel ölel­kező végtelen vizet szemlél­tem. A távolság nyugalmat adott, és vágyat valami el­érhetetlen szépség, iránt. Délutánonként, amikor munkához fogtam. Tani va­lami ürüggyel rendszeresen megjelent a barakkban, és órákig maradt. Munka köz­ben nem szeretek beszélni, ö csak ült az állvány mel­lett, . olvasott, vagy rakodott a szobában. Néha hozott egy szendvicset, amit a nagy­anyja készített. Lassacskán megszoktam Tónit, anélkül, hogy a bizalmasság érzését felkeltette volna bennem. Ellenkezőleg, gyakran a ter- hemre volt, különösen, ami­kor gondolkodni szerettem volna, hogy vásznam vala­mely problémáját megold­jam. Idővel sikerült maga­mat jelenlétében is egyedül érezni... Egy reggel Toni elment, és többé nem láttam... Kora reggel ki szoktam állni a barakk elé a tengert nézni. Megragadott fensé­ges nyugalma, a felkelő nap reszkető színeit tükröző ha­talmas vízfelület. A sirályok éktelen vijjogással szálltak fel a parti sziklákról, és ke­ringtek a part felett. Hal­lottam szárnyaik suhogását, láttam felhúzott fekete lá­baikat ... Azon a reggelen viharos volt a tenger. A hullámok elborították a strandot, és minden mozgatható tárgyat magukkal ragadtak. Megle­pődtem: elsőízben láttam reggel a tengert haragosan. Kimentem a partra, és fel­álltam egy sziklára. A hul­lámok iszappal borították a lábam. Felkelt a nap. És akkor megláttam Tanít és az öregeket. Az országúi­ra vezető meredek ösvényen haladtak felfelé, a buszmeg­állóhoz. Mindhármuk cso­magokkal megrakva. Toni bizonyosan a barakkomhoz futott, hogy elbúcsúzzon és elmondja: az öregek várat­lanul határozták el az uta­zást. Ezt persze nem tud­tam biztosan, de kívántam, hogy így legyen. Láttam, amikor bőröndjét felcipelte a lejtőn, és egyszerre bor­zasztó fájdalom fögott éf. A bánat oly váratlan és heves volt, hogy el­állt a lélegzetem, a szí­vem görcsbe szorult. Ügy éreztem, többé nem tudom magam átadni a munkám­nak, a nyugodt szemlélődés­nek, nem tudok többé örül­ni a felkelő napnak, lelke­sedni alkotó álmaimtól. Egy­szóval: Toni nélkül elveszett számomra ennek az elragadó vidéknek a varázsa. — Toni! Gyere vissza! Szeretlek! Hangos kiáltásomat még a hullámok zúgása sem nyom­ta el. mert Toni hirtelen megfordult. Abban a pilla­natban jött az autóbusz. Megállt, majd továbbindult.” Fordította: Gáti István

Next

/
Thumbnails
Contents