Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
10 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. augusztus 24. SZOLNOK MEGYE múltjából Zombory Lajos festőművész legendás bankói A legendás Kossuth-bankók Zombory Lajos otthonában a Szolnoki Mfivésztelepen Almáriomok mélyén, régi könyvek lapjai között, vagy üveg alatt bekeretezve sok család otthonában őriztek az idők folyamán egyre fakuló papírpénzeket, amelyeknek értékét nem a rájuk nyomott összeg adja meg, hanem az emlék, a hozzájuk fűződő história. A Kossuth-bankók gyakran még külön értéket is jelentenek azok számára, akik őrzik őket. Néhol egész regények fűződnek a bankókhoz. Érdekes története van annak a kis gyűjteménynek is, amelyet Zombory Lajos festőművész, a Szolnoki Művésztelep alapító tagja őrzött még 1913-ban is szolnoki otthonában. Üvegben tartotta a bankókat. Ez volt min- fenféle drága kazettánál stílszerűbb, legbecsesebb helye Zombori Kossuth-pénzei- nek. A festőművész nagyapja, Zombory János az 1848— 49-es forradalom és szabadságharc egyik hős katonája két üvegbe rejtette el a bankókat, amikor beborult Magyarországnak, és úgy ásta el a földbe, hogy a megszálló esztendőkön át őrizte a föld titkát, amíg azután felásták. Napfényre kerültek a drága üvegek, amelyek közül az egyiket ZombBry Lajos, mint hogy Szolnokon akkoriban a múzeum szót sem igen ismerték, a szegedi múzeumnak adományozta. A másik üveget a művész otthonában őrizte. Tekercsbe göngyölve álltak a bankók az üvegbe szorítva, s az üveg száját az egykori honvéd eredeti pecsétje zárta le. Zombory Kossuth-bankói- nak külön numizmatikai értéke is volt. Különösen soZombory János kát érő volt az a tízforintos kincstári utalvány, amelyet Kossuth Lajos országkormányzó és Szemere Bertalan miniszterelnök írt alá 1849 július 1-i kelettel és Magyar- ország korona nélküli címerével volt ellátva. Ebből a papírpénzből 1913-ban csak két darabot ismertek: egyik a Nemzeti Múzeum, másik egy bécsi gyűjtő tulajdonában volt. Ugyanis ezek a bankók már nem kerültek forgalomba, Aradon elégették az egész készletet. Kétségbeesve nézték az emberek akkoriban azokat a máglyákat, amelyekben az elkobzott Kossuth-bankókat égette el az osztrák uralom. Megvolt a reménység és esztendőkön át ébren maradt, hogy Kossuth mégegy- szer hazajön Türr Pistával, aki, mint a nóta mondja: puskát hoz. Megszabadítja az országot az osztrákoktól és a Kossuth-bankók majd újra pénzt érnek. A szabadságharc pénzei azonban egészen másfajta értékhez jutottak az idők folyamán. S. L. „...Az if fi jak pediglen megkorbácsoitatnak... ” Üssünk csak jel néhány olyan könyvet, amely falusi, városi elöljárókról: bírókról, tanácsbeliekről és más neves tisztségviselőkről szól. Nehéz közöttük olyat találni, amelyikben a képíró művész ne látta vol na ezeket a derék embereket enyhén gömbölyűdé pocakkal, kort is kifejező hatalmas bajusszal. A méltóság, a tekintély együtt járt a korral, a pocakkal, no meg Jászság-szerte a tüzelő ólak voltak a legénytársaságok tanyái, garázdaságaik fészkei. Szinte nincs olyan év, hogy a hatóság ne tilalmazná az itteni összejöveteleiket, az ólakban való ivá- szatot, dohányzást stb. Az „erkölcstelenségnek valóságos fészkei” azonban nem is annyira a kertek ólai voltak, hiszen itt csak garázdálkodni, vagy inni lehetett, hanem azok a helyek, ahol legények és leányok össze-, jöttek, s esetleg már bor is került elő. Itt már minden „rossz” találkozott, egy helyen ford,ült elő. Jászapátin 1796-ban a következő, egyébként már sok éven át ismételt rend eletet hirdették ki: — „Azon Gazdák, akik tulajdon hajlék- jókban fonó házat tartanak és oda legényeket gyülekezni megengedik, nemkülönben azokat is, akik Bort mérvén, a Bor ivókat Házoknál tar- tyák egy R. forintra bűntetteim meghatároztatok.” El kell tehát- egymástól különíteni a legényeket és a leányokat, s Iki kell iktatni a bort is. Ezt legeredményesebben a fonóház megszüntetésével lehet megvalósítani. A fonóházat azonban hasztalan tilalmazták, mert az maga volt az élet, a fiatalság, a vidámság, a tánc, s a vagyonnal. De ez az állapot szükséges is volt a hivatalhoz, hiszen az elöljárók azért elöljárók, hogy saját életük feddhe tetlen példájával egy egész közösségnek normát szabjanak. S bizony könnyebb annak az önmegtartóztatás a boroskancso félretolása, akit már a kor terhe nyom. aki már a fehérnépet sem kívánja, s nem esik kísértésbe. « rosatyák és erkölcsbírák intézkedéseinek, büntetéseinek fényében ez a Jászság-szerte ismert és kedvelt citeranóta is: „Szombat este nem jó citerázni. Részegesen a lányokhoz járni. Mennél jobban részegesen járok, Annál jobban szeretnek a lányok.” Igen. Nem jó citerázni és részegesen danolászni, mert hátha meghallja valamelyik pohos, fiatalságát visszasíró szigorú erkölcs-csősz. Hátha bekerül valaki az áristom- ba, ahol részegségét, kedvét mogyorófa vonóval igyekeznek elvenni. De mégis jó, mert mennél inkább kihívja valaki a hatóság haragját, mennél inkább „részegesen” jár az esti „tambura” mulatságokra, annál jobban fogják szeretni a lányok, hisz értük vette fel, és sokszor vette fel a kegyetlen terhet. Bírák Uraimék talán épp ezzel a tiltással hosszabbították meg a fonók életét, tették kívánatossá a táncos és ivó alkalmakat, s adtak értelmet egy-egy csóknak, ölelésnek. Dehát ez mindig így volt. öreg fejjel nehéz megérteni a fiatalságot. Dr. Szabó László ezek csak rosszkedvű, éle- medett erkölcs-csőszök szemében tűntek „botránkozta- tó öszve menetelek”-nek, „bardályozás”-nák, ahogyan Jászapátin ezt többször is titulálják. Pedig a különböző tiltásoknak, megtorlásoknak se szeri, se száma. Apátin 1747-ben „aki az fonókat bé fogadgya 12. forint büntetése lészen, az iffi- jak pediglen megkorbácsol tatnak”. Két évvel később is „12 forint: a' volumenje” a befogadóknak. De nem használ semmit. Mindig akadnak megértő emberek, akik a fiataloknak helyet adnak, még ilyen büntetés mellett is. S mindig akadnak fiatalok, akik vállalják a korbácsolást, a botozást, pénzbüntetést, bárhogy is emelik a mértéket. Pedig már az első büntetés sem csekély, s később pedig igen kell markolni a deres oldalát, mert „az Kik a fonóban találtattak és áristomba ho- zattattak most elsőben 25 pálczájok lészen másszor 50.” Meg kellett tehát a szórakozást fizetni, s egy-egy leány kedvéért és szép szeméért csókjáért szenvedni is kellett az „elöljáróknak javaslásibul”. De bizonyosan megérte, mert a lányok ezt a hősiességet, áldozatvállalást méltányolták is. így válik érthetővé e szigorú váII legnagyobb sószállító hajók is átjuthattak alatta Belgrad felé A szolnoki Tisza-hid törve 1730-bőI A Tiszántúl és Szolnok város történetében oly nagy szerepet játszó tiszai átkelőhely értékes műszaktörténeti dokumentuma látható a burgenlandi Halbturn (Féltorony) község ősi kastélyában rendezett kiállításon. Az osztrák történészek „Mária Terézia és kora” címmel reprezentatív kiállítást szerveztek a bécsi schön- brunni kastély 42 termében, és a kiállítás magyar vonatkozású része éppen az említett műemléki környezetben kapott helyet. A halbturni kastélyban bemutatott történeti anyagról részletes katalógus jelent meg, amelynek 231. oldalán a régi szolnoki Tisza-hidat írták le a tervezett változtatásokkal. A vízfestékkel színezett tollrajz métere 260x480 mm, eredetileg a bécsi Hofkammer Archív őrzi. A szerző is ott látta, és fényképezte le 1971-es tanulmányútja alkalmával. A rajz a szolnoki Tisza-híd 1730-as képét mutatja, illetve tizenegy cölöpj ármos középrészét, amelynek magasí- tási terve, felhajthatóan, felülről a tervrajz szélére van ragasztva. A részletes rajzon jól kivehető, hogy a 7—7 vastag tölgyfacölöpből álló magas hídlábak 3—3 ölre, azaz 6 méterre állottak egymástól, s csak a középen lévő legnagyobb — a hajózó — nyílás hossza 4 öl 3 láb, azaz 9 méter. A hídlábak cölöpsorait keresztmerevítők rögzítették a járószint alatt. A hídlábak- ra helyezett hossztartókat lapos gerendákból ácsolt járószint fedte, amelynek végeit a szegélygerendák és a középgerenda rögzítették. A tervrajz arra is bizonyságot szolgáltat, hogy a hídon két- pályás út vezetett. A magasítást terv szerint a szolnoki Tisza-híd legnagyobb hajózó nyílását 3—5 lábbal (1—1,5 m) magasítani akarták, hogy a legnagyobb sószállító hajók is átjuthassanak alatta útjukban Belg- rád felé. A tervrajzok jobb alsó sarkában 1730. június 27-i keltezéssel Prati aláírás olvasható, Fortunato di Prati kamarai mérnök neve, aki már 1721—22—23-ban is terveket készített a szolnoki— szandai útszakaszról és hi- hakról. Prati korának jeles építésze volt, s hídmagasítá- si tervét meg is valósította. ,,A fiszahíd kétoldali 3—3 jármának, nyílásának maga- síi ása, javítása s a híd korlátjának reparálása 1731 júniusában annyira előrehaladt, hogy alatta mind a má- ramarosi sószállítások tutajai, mind pedig a Belgrád felé járó hajók magas vízállás ellenére is akadálytalanul közlekedtek és a hídon vad szarvasmarhák ezrei veszély nélkül rohanhattak át.” Az erőltetett munka után Prati hét hónapon át súlyos betegséggel küzdött, amint azt panaszolva írta 1732. március 29-i jelentésében. A APons Regius Szolnoki-ensis” ez év tavaszán is a jeges ártól megrongálódott, és folytonosan ismétlődő tatarozása élete végéig — 1738. március 16. — foglalkoztatta Pratit. S ha már a jeges árról, a zajló jég rongálásáról írtunk, nézzük meg, mivel védték a szolnoki hidat ellene. A közölt rajzok ezt nem mutatják, mivel a jégtörő jármokat ár ellen szokták megépíteni. Bél Mátyás feljegyzéseiből ismerjük a jégtörő jármok leírását. ö ugyanis Magyarország 10 megyéjét leíró ötkötetes munkája folytatásaként végigjárta a Jászkunságot és a Külső-Szolnok megyei részeket is. Bél Mátyás Szolnokon éppen 250 évvel ezelőtt, ugyancsak 1730-ban járt. A szolnoki hídról a következőket írta: „Ott egy nevezetes híd is átíveli a Tiszát... Néhány öl hosszúságú tartós gerendákat vertek be a vízbe, keresztbe (ti. keresztül a folyón) Az egyik cölöpsor már alacsony vízálláskor is elmerül, a másik csak magas vízállás esetén. Minden egyes felső cölöpnek a víből magasan kiálló végét hánccsal hozzákötötték az alacsony cölöp külső végéhez, ezt ismét a felsőhöz, így két-két cölöpből egy jégtörő lábazatot alakítottak ki. Huszonötnél több ilyen lábazatot számoltunk meg (tehát ennyi vízben álló cölöpjárom, vagyis hídláb lehetett). Ezekhez csatlakozik a tulajdonképpeni hidat alkotó hatalmas gerendázat, a hossztartók, a szilárd pallózás. Ez a jégtörő alkotmány nemcsak azért figyelemre méltó, mert még öt öl magas vízbe bármikor beverhető, hanem azért is, mert a legnagyobb és legerősebb jégzajlás és vízáradás sem tudja szétrombolni, egyrészt mert nagyon szilárd építmény, másrészt mert a jégtörő lábak felső sora, melyre a víz és a jég nyomása nehezedik, kihegyezett és vashegyekkel is el van látva, s így a rázúduló jégtáblákat széthasogatja, mielőtt azok még a hidat összetörhetnék.” Fortunati di Prati 1730-as tervrajzaiból és Bél Mátyás leírásából rekonstruálhatjuk a szolnoki Tisza-híd 250 évvel ezelőtti képét, s ez nemcsak várostörténeti szempontból jelentős, hanem hazánk közlekedéstörténetének is fontos dokumentuma. Kaposvári Gyula Összeállította: dr. Selmeczi László i , . , ., A Tisza mint oly sokszor az idén is hősies erőfeszítést követel javaink, nrviz ideien termőfölddé varázsolt tájaink védelmében. A gátakon ma is a legfőbb védekező erő az ember. De mellette egyre nagyobb szerepet játszik a gép. A közölt kép, Sajti Sándor az Állami Népi Együttes tagjának felvétele, az 1955-ös árvízi védekezés immár dokumentum értékű fotója, Szolnokon készült A_ h>d magasítási terve