Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-24 / 198. szám
8 SZOLNOK MEGYEi NÉPLAP I960, augusztus 24. D stván nevű rokonom még egészen pici gyerek volt, amikor szülei elváltak. Ettől kezdve az apja nevelte egy alföldi falucskában. Néhány hónapja aztán megjelent nálam — isten tudja, miért jutottam eszébe, és egyáltalán, hogy talált meg. Nem felejtette el a várost, mondja. Visszajött:, hiszen ide tartozik... A csöpp, vézna, beteges fiú bivalyerős fiatalemberré cseperedett; ha akarná, köny- nyűszerrel kitekerhetné a nyakamat is. De aggódnom fölösleges, mert István jó- lelkű ember, és erejét demonstrálandó, szerencsére nem vetemedik effélére. Így aztán jól kijövünk egymással; nem nagyon zavar a jelenléte, amíg meg nem szólal. („Disztingvált” fiatalember, egyáltalán nem szószátyár.) Nem múlhat el nap, hogy — ha csak néhány órára is — be ne kukkantana hozzám. (Általában éppen ebédelek! A vendég jog szent és sérthetetlen; hellyel kínálom, étellel, s ha éppen van, itallal is. Szokás szerint előbb szabadkozik, aztán segít fölfalni feleségem aznapi főztjét — de megenné a száraz kenyeret, s meginná hozzá az árvák könnyét is.) Az első találkozás alkalmával már kiveséztük egymás életútját, viselt dolgait. Ezért már csak egy-két felületes szót váltunk; én jól vagyok, te jól vagy? ón látod, dolgozom, te még most sem...? Hát igen. Ó. a két finom metszésű — megjegyzem: lapát! — tenyér birtokosa: nem érez elhivatottságot a szerszámok iránt. Szóval, én dolgozom, akkor Is, ha ott van — írok, hogy pénzem legyen —, ő meg a rádióm állomáskereső gombját csavargatja. És elmotyogja időnként: én is veszek majd egy rádiót. De nem ilyen ócskát, hanem amiben magnó is van. Meg pecsétgyűrűt is veszek, attól lesz menő az ember. Ham- vasszürkére festetem a hajamat, attól buknak majd rám a nők. Dzsentlemen leszek, meglátod, hamarosan az leszek. .. Érted, nem kell neked magyarázni... Persze, hát hogyne érteném. * Lelki szemeim előtt elvonulnak az ősök. Csupa olyan — élő. vagy már rég- holt — ember, akinek ég (vagy égett) keze alatt a munka. (Még meghalni se érnek rá, ahogy ezt mondani szokás.) A nagyszülők „nem vitték sokra”: éppen csak a betevő falatot tudták — amikor tudták! — biztosítani a számtalan éhes szájnak, a gyerekeknek. Akik aztán „megcsinálták” a maguk szerencséjét; ki tanult, ki gyári .munkás „maradt”. De egyiküknek se a fodrászszékben szürkült-őszült meg a haja... HERCEG ÁRPÁD: Keresem a lovamat Csak Istvánban rendeződtek furcsán a gének ... Vagy kiszakadva a szűkebb szülőföldből. ki tudja, milyen emberek között élve évekig — gyökértelenné vált? De akkor mi hozta mégis visz- sza? A nosztalgia, a honvágy? Vagy a minden-mindegy? Nosztalgia: sóvárgom valaki vagy valami iránt, után. Ami előttem, vagy ami mögöttem van? Vagy csak az első, valóban fölfogott környezet utáni vágy az igazi nosztalgia? Talán valami — egyedi vagy egyetemes — jó utáni vágy? Szittya utca tíz, ahol — „nyaktilóm fabrikáltam”. Háromszor három méteres szoba, hajam a mennyezetet súrolta, pedig nem vagyak éppen kosárlabdázó alkat. (Termetem miatt még harckocsizó is lehetnék.) Rajtam kívül a szobába bele volt zsúfolva egy töröttsod- ronyú heverő, öt — magányos embernek minek eny- nyi ? — rozoga szék, egy szekrény (nincs-ruháim tárolására hivatott), meg egy széntüzelésű kályha ... (Keresem a lovamat: legyen most az a kályha, ami arra való. hogy albérletemet fűtsem vele.) Tél volt, és én az elméleteknek élvén, ahelyett, hogy pénzkereső foglalkozást űztem volna: olvastam csak, és írtam rém rossz költeményeimet. A szénvásárlást, a begyújtást egy nyomorult va- gányságával mellőztem. A fűtőalkalmatosságot pedig visszaminősítettem papírkosárrá. Fáztam, dideregtem, és — kimondjam? — még éheztem is. Mégis, mennyi nosztalgiával gondolok erre az albérletre! A szobára, benne a tárgyakra! Visszavágyom? Nem valószínű. Fűthető lakásom van — rá is szoktam arra, hogy télvíz idején használjam a kályhát. Azért van. Ágyam normális (annak mondható), szekrényemben nem per cég a szú — a molyok pedig van-kabátomat lyuggathatják. A falon nincs repedés — és életemben először ízlésem szerint van bemeszelve. Tehát: ideköt... Mi is? A tárgyak bűvölete? Vagy itt sokkal több ember van körülöttem? Mondhatnám : több emberem van ... Lám. egy turista mélyre- látásával turkálok legkínosabb emlékeimben. Mégis, jobban megvannak nekem azok az emberek, akik körülvesznek, vagy körülvettek. Többet törődöm velük, és kevesebbet magammal? Jobban érzem őket? * * István rokonomhoz semmi közöm. Legszívesebben kirúgnám, boldoguljon egyedül, ahogy tud. (Már a dugi- pálinkámra is lecsapott!) El is határoztam, hogy megmondom neki: fel is út, le is út. unom már őüresfejű- ségét! Aztán meg eszembe jutott: milyen jó lett volna valaha, ha én is elmondhattam volna valakinek töméntelen, gondolattalan elméleteimet. Igaz, talán már kinőttem őket, de még most is keserű lesz a szájízem, ha visz- szagondolok; senki sem segített ... Bujkáló tolsztojánusi elhivatottságomnak engedve egy napon így szóltam Istvánhoz: Van egy meló. egyedül nem bírom megcsinálni. Szénport kellene fölhordani egy pincéből. Két-három éjszaka, és mindegyikünknek leesik száz-száz „rongy”. István vette a lapot, de láttam, csak mert úgy gondolta: nekem van égető szükségem a pénzre. (Ebben volt valami.) A munkát megcsináltuk, de amikorra eljött a fizetés ideje— ő eltűnt. Nemrég rövidke levelet kaptam tőle, melyben közölte: „társbérlő” egy büntetés- végrehajtási intézetben. Kis csomagot küldtem neki. * * * eresem a lovamat, melyről azt hiszem: megülöm én a szőrén is. És csak eset- lerikedem; hol a ló egyik, hol a másik oldalán. Szüntelen rámcsapódik egy- egy cellaajtó. Gubbasztok öncsapdámban. erre-arra kandikálok az emlékezet rácsain át. Képzeletem zabolát, hámot. kötőféket, béklyót nem tűrő méneket futtat az álmos földnek... Ablakokban — kirakatokban — emberek állnak: figyelnek. Várják, mi lesz velem. Én meg csak aggódom értük, és tudom: mindannyian nagyon magunk vagyunk. IRODALMI MELLÉKLETÜNKBEN BEMUTATJUK GYÖRFI SÁNDOR LEGENDA CIMO PLASZTIKÁJÁT ÉS AZ AHHOZ KÉSZÜLT ELŐTANULMÁNYOKAT. ZALÁN TIBOR: Akar sétálni, Aranka? M ereven nézett maga elé, szigorú vonallá vékonyodott száját mintha mosolyra húzta volna valami. Verítéke összegyűlt arca mély árkaiban, nagyot nyelt, de nem emelte kezét, hogy letörülje. Beszélt. — Megértelek én. Fáj neked, hogy az a férfi elhagyott. Fáj. Mégis, tudod mit mondok én neked? Most kell felállnod, drágám, éppen most kell erősnek lenned. Az élet (apró sóhajtás) meg tud gyötörni bennünket. De mi, lásd, erősebbek vagyunk nála, ellent tudunk állni. Minden körülmények között. Kis szünetet tartott. Eligazgatta az asztali vázában az eredetiekhez meghökkentően hasonlító műanyag rózsákat, gyönyörködött pár pillanatig bennük, majd ismét ugyanarra a pontra nézett. — Mit mondtál? Hangosabban beszélj, mert én már nagyot hallok. Hol is tartottunk? Minden körülmények között... meséltem már, nem? Annak idején nekem nagyon sokan udvaroltak. Szép voltam, karcsú, vékony derekú. Ha valahol megjelentem, minden férfi velem akart foglalkozni. Ügy ám! Szép szál legények voltak az udvarlóim, pirospozsgás arcúák, vállasak, szóval igazán derekak. Nekem meg választanom kellett volna. De melyiket a sok közül? Indulatosan rácsap tenyerével az asztal lapjára. — Egyiket azért jobban szerettem a többinél. Katona volt, fekete szemű — keleti éjszakának hívják az ilyen szemet. Azt nagyon tudtam volna szeretni. Száraz karjait fölemeli, majd nyomban vissza is ejti. Mint aki lázas, megnedvesíti nyelvével a szája szélét. Most kiabál. — Persze, azt hiszed, engedtem neki. Nagyon rosszul hiszed, és tiszteletlen vagy. Űriember volt, soha nem kért volna tőlem ilyet. Csak bámult azokkal a nagy, setét szemeivel. Egyszer, tánc közben azért próbálkozott. Azt mondja: nem akar sétálni, Aranka? Én meg néztem, és gyűlöltem akkor. Mert akartam sétálni. És azt mondtam neki, mit képzel, még hírbe hoz! Odakint mór este van, a parkból felhal- latszik a szökőkút csobogása, a fák surro- gása, ahogy jár a lombok között a szél. A tükör elé ül, kibonjta a haját, mely leomlik a földre. Nézi magát, fejét hátrahajtja, végigsimít a nyakán. — Nem értheted te ezt. Nem voltam én életidegen, dehogyis. Hányszor álmodtam vele, hogy a fák között összetalálkozunk. Sötét ruha van rajta, az arca sápadt, kicsit zavart, ahogy így mosolyog. Nem szólunk, belékarolok, s elindulunk, végig a sétányon, kart karba fonva. Lábunk alatt alig hajlik a. fűszál, ö megáll most, illatos szivarra gyújt, s az alkonyi csöndben a lenyugvó nap felé int. Nézzük a naplementét, egymáshoz húzódva, így sokáig. S a szivartól bagószaga van, de mit bánom én, legyen bagószaga, férfihoz ez amúgy is illik. Arca mostanra megnyugszik, elmosódnak a vonásai a puha fényben. — Meglátogatott. Nem hiszed el? Pedig úgy igaz, ahogy itt vagyok. Hercegnőm, mondta, hercegnőm, és sokáig tartotta markában a kezemet. Meglátogatott. Kicsit már őszül, de még mindig mutatós a szürke öltönyében. De hiszen ön régen meghalt, mondtam neki, ön már meghalt a második világháborúban, Görz alatt esett el ön. És csóválta szelíden a fejét, hogy hát nem hiszem el neki, hogy él. Mondtam a többi öregnek is, hogy ő az, aki annyiszor megdobogtatta szívemet. Ellenségesen hajol előre, csak sziszegi a szavakat. — Most meg mit nevetsz? Nem hiszed el? Itt voltak mind, mind eljött hozzám és meglátogatott. Mindegyiken szürke öltöny volt, s volt mindnek arany óralánca. Jártunk a kertben, megálltak, illatos szivarokra gyújtottak, fújták a füstöt, karikára. És amikor elmentek, mindnek a hajtókájára tűztem egy szál őszirózsát. Néztek, néztek, s visszanézték a régi arcomat, s ők is visz- szaváltoztak fiatal nézésemtől, az öregek meg csak csodálkoztak, s az igazgató is azt mondta, ha sokáig ilyen fiatal tudok maradni, elvesz feleségül. Pedig neki már három gyereke is van, meg felesége. Hűvösödik, a verejték fölszárad az arcán, tekintete mind távolibb, kezét összekulcsolja az ölében. — Hiába, nem maradtam fiatal. Nem sikerült. Mit mondasz? Jó, hogy eljöttél, örülök neked. Tegnap leejtettem a szemüvegemet. Most szüntelenül homályban botorkálok. Azt mondják az öregek, a kert végében, a nagy kövek között kígyó lakik. Elmentem oda kora reggel, s tudod mit láttam? Szarvast evett a kígyó, mert óriási nagy kígyó, s az öregek nem hazudtak. S amikor meglátott engem, felém kezdett tekergőzni, én meg el akartam futni, de nem bírtam, jaj istenem ...! Ujjaival belemarkol az arcába, könnye kicsordul, utat keres magának a ráncok barázdáiban, álláról fekete szoknyájára hullik. — Mit kezdenék én nélküled, mondd csak, mit kezdenék én nélküled? Miért kell neked Magyarországon élned? Mindened meglenne itt nálunk, találhatnál szép, gazdag férjet is magadnak! Hosszan hallgat, lehunyja a szemeit. A szoba már teljesen elmerült az esti homályban, s vele együtt ő is. — Néha azt álmodom, otthon vagyok megint. A nagy kerti székben ül apám, hallgat, nagyokat szív a pipájából, anyám pedig sárga napernyőjét a feje fölé tartva, virágot szed az árok partján. És azt álmodtam, hogy én ott vagyok, de engem nem látpak, és szólok hozzájuk, és nem válaszolnak, mert nem hallanak, és megérintem őket, és nem reagálnak, mert nem érzik az érintésemet, és akkor elkezdek mindig sírni, nagyon sokáig sírok olyankor, mert azt hiszem, hogy a sírásomat legalább meghallgatják azok, akiket szeretnék szeretni, és téged is hiába találtalak ki, fal mögött lakó kicsi húgom, mert te is csak kinevetsz, és gonosz is vagy, és nem is szeretlek... B eleüt a vázába, az megbillen, s a földre zuhan. A csörömpölésre fehér ruhás, magas férfi lép be, rosszallóan csóválja a fejét. Halkan szólal meg mégis, hogy meg ne riassza az öregasszonyt: — Möchten Sie spazieren gehen, Aranka? — Akar sétálni, Aranka?
