Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. augusztus 17, fiú magóba siippedAve hallgatta Bryan „Rozsdabarna hangulat” című szerzeményét. Keze nyugtalanul repd esett ide- oda, míg agyában minden elképzelhetetlen elképzelhetővé kicsinyült. Amire számított is, nem nyugodott meg. Hidegvérrel gyilkolta a rádiót, keresgélve Szingapúr és Djakarta között. Lyont, is érintve. Mondatfoszlányök, furcsa tengerentúli sóhajtások súrolták a tudatát zertei aláfestéssel. Lankadó figyelmét lekötötte egy időre a Marseille táján szaggatottan feltörő „Qui étes-vous deve- nez? című sanzon megfejtése. Ha fel akart volna kelni itt-ott már foszladozó bőr karszékéből, szótárak, könyvek halmán vezetett volna az útja, de nem akart. Körfolyosóra nyíló, tej üvegezett ajtaján ereszkedett már a sötétség, bámulták a tárgyak. És az iszonyat egyre nőtt, terebélyesedett körülötte. Kezdődő depresszióját fura suhogás, egy árny kirajzolódása a tej üvegen zavarta meg. — Ki suhog itt kényére- kedvére? — mérgelődött szakállát babrálva, mialatt az árny benyitott. Hirtelen minden felgyorsult, pörgésnék-forgásnak, faldöngetésnek indult a világ. Ugyanis lány volt az illető. Rögtön elmondta, hogy tévedés az egész, de ő mindenüvé tévedésből szokott benyitni, és nem bírja a nénikéjét, aki örökösen fiI I SOLTÉSZ ÉVA: Rozsdabarna hangulat kuszokat locsolgat, és különben sincs hová mennie, s hogy valaha könyvkötést tanult, de gyűlöli az enyvsza- got, különben nem érdekli a világ, mert kiábrándult, bár oly jó lenne egyszer a Bermuda-háromszög közelébe jutni .persze nem egyedüli mert úgy unalmas. Közb.en lopva a házigazdára nézett, aki alig tért magához a meglepetéstől, keresve az összefüggést a szédítő szó- zuhatag és a misztikus látogató célja között. Rájött, hogy nincs, de mást is felfedezett. Míg a teavíz forrt, egymásnak estek. Órákkal később a lány kenyeret majszolva morzsákat hintett a fiú kézfejére. — Szeretem a „szöszmösz” -szót — súgta gyengéden. Mosolyogtak, de nem egymásra. — Szeretem, ha valami motoszkál bennem — mondta a fiú félrenézve. És amikor már a lány fotóival és a fiú idézeteivel voltak tele a falak, szétfeszült köztük a realitás. A valóságízű kérdések ellen már hiába küzdött a fiú fantáziatermékekkel. Hitt még a gyengédség ellenpontozó szerepében. De a lány már felajajdult erre. — Giccsbe hajiunk! perctől kezdve már csak gyűlölködtek. A szoba ellentétes sarkaiba költöztek, hogy ellenéges szavakat vágjanak egy képzelt falon át egymásnak. Később a fiú belefásult a dologba, és nekivágott, hogy átkel a bútorokon a lány felé. Talán ugyanebben a pillanatban ő is elindult a reménytelenül magas bútor- hegyen keresztül. De közben egyszer és min denkorra eltévedtek egy fiókos szekrény labirintusában. CSÁSZÁR ISTVÁN: Hazugság az irodalomban Anyám, amikor alkalma van rá, tanácsokat ad a munkámmal kapcsolatban. Azt hiszem, ugyanígy tesz a négy testvéremmel is, mert ő mindenhez ért — még ahhoz is. amihez nem. A sokat tapasztalt asszonyok módján az élet általános igazságait ismeri, mint egy filozófus, ezért meg tudja mondani a húgomnak, hogyan szerezhet jobb beosztást a külkereskedelmi vállalatnál, az öcsémnek, hogy érdemes-e „marx és lem- nizmust” tanulni — szándékosan torzítja az idegen szavakat, és ilyenkor várja, hogy rászóljunk: tudja, hogy a melankóliával idegorvoshoz kell-e menni, vagy pedig össze kell veszni valakivel. Pedig soha nem dolgozott külkereskedelmi vállalatnál, bele sem nézett a történelmi és a dialektikus materializmusról szóló egyetlen könyvecskébe sem, életében nem ment pszichológushoz, tanácsaiban mégis van valami mulatságosan ésszerű. Nekem is sokszor ajánl irodalmi témákat, általában a saját élményeit. Legutóbb itt ült nálam, és látva, hogy szokásom szerint borongva és hallgatva bámulok magam elé, mint az életfogytiglanra ítélt rab, aki már szökési terveket sem kovácsol, csak várja, hogy elmúljon az élete, azt mondja megszokott és ilyenkor nyugtalanító találékonyságával : — Én megmondom neked, hogy mit írjáL.. valami olyat, ami nem igaz. Fel is ébresztett merengésemből ezzel a La Roche- foucault-i vagy Chamfort-i bölcsességgel, amit anélkül talált ki, hogy La Roche foucault-nak vagy Cham- fort-nak a nevét ismerné. — Igen — mondtam. — Nekem is régi vágyam, hogy írjak valamit, ami az elejétől a végéig hazugság, de ez nagyon nehéz, azt hiszem, tehetségtelen vagyok hozzá. Egy kevés igazság mindig becsúszik valahol. Anyám az egészből any- nyit volt hajlandó megérteni, hogy rátalált szomorko- dásom kulcsélményére, arra, hogy eredménytelenül töröm a fejem valami nagy hazugságon, amivel igazán híres író lehetnék. — Ajánlj nekem ilyen történetet — mondtam. — Csak hallgass meg engem — mondta anyám. — De ne nevess. És akkor elkezdi mesélni, kicsit éneklő hangon, mintha diktálna vagy inkább mintha már olvasná egy sereg embernek, hogy: „Volt egy lány. Tizenhét éves vagy talán még annyi se volt, és az beleszeretett egy nős férfiba... Vagy, várjál csak... Nem is volt nős. csak együtt élt valami nővel, mert nem akart dolgozni, és azzal a nővel tartatta el magát. És a szegény lány, amikor megmondta otthon, mert az édesanyjával élt, az nevelte őt is meg a testvéreit, mert az apjuk kiment Amerikába. Vagy ez talán nem is fontos. Igaz, beírhatod nyugodtan, úgy sem tudják, hogy szegény Pirosról van szó,.. Nahát szegény lánynak az anyja adott egy pofont jobbról és balról is. és azt mondja: inkább megöllek, mint hogy összeóllj egy ilyen csibésszel. De a lánynak semmi sem használt, odaköltözött ahhoz a férfihoz, albérletbe...” Így meséli anyám Piroska történetét, amely tele van megalázással és viszontagsággal. Piros ott marad két gyerekkel, aztán meghal a háború alatt, kórházban, fiatalon, és tönkremenve, a kórháznak nincs ablaka és nincs gyógyszer. — De hát ez nem jó, mert igaz — mondom anyámnak. — Majd úgy írod. meg, mintha nem lenne az... — Hogyan? — Hát fiam, fantáziáim kell. Nem szeretem nyugtalanítani anyámat a zavaros lelkemmel és esztétikai értekezésünk ezzel véget is ért. Pedig, ha még elmondtam volna neki: nem hogy képzelni, még álmodni sem tudok olyan furcsaságot, vagy szörnyűséget, amiről ne tudnám, hgoy megtörtént már valahol, vagy éppen "most történik; vagy lenne érvem azzal szemben, hogy nem fog megtörténni; azzal is egyetértett volna. Nem rosszhiszemű vélemény ez az emberiség történelméről, hanem mindenféle képzelet veresége a valósággal szemben. És ez természetesen közhely, de talán ott bujkál benne az a hazugság, aminek a megírására anyám biztat. Á. SZABÓ JÁNOS Viaskodás egy cigánydallal B énteken Székesfehérvárról Debrecenbe vonatoztam. Végig álltam az úton. Kivételesen nem azért, mert nem találtam ülőhelyet. Hallgatóztam. Szemem az elsuhanóban szép színesvásznú filmnek látszó, földeket, vizeket, rügybontó fákat, mocskos, rogyadozó, összeszorult vityillókat, sok üvegszemű, »merev panelházakat, békésen bóbiskoló tanyákat mesteri módon keverő látványon. Hanem a két fülem, mint valami fizetett besúgóé, riadt lóé avagy megszállott népdalgyűjtőé, hátracsapva a mögöttem zengő, dobogó (néha üvöltöző) fülkére. A nyolcszemélyes rekeszben tizenhárom cigány dalolt,- táncolt, röhögött, veszekedett szüntelen változatosságban, miközben valamelyikük kezében szakadatlanul pengett az ütött-kopott, de még javában ritmus- és dallamképes gitár. Ingázó, melós cigányok voltak. Kissé csiricsárén, de jól öltözött tizenkét férfi. Építőmunkások. Zömök, erőteljes testalkatúak, mindannyian húsz év körüliek egy kivételével, az úgy jó negyvenes. Ám a tizenharmadik, igazi „sikár csaj”, egyáltalán nem tűnt afféle vályog Déva várába tapasztó, szelíd menyecskének. Fekete füstkarika-hajú, vérlázító . tekintetű, kígyómozgású lány. Farmerja se tapadt hozzá kevésbé feszesen, mint bőr a kígyóhoz, selyeminge viszont oly áttetszőén foszladozott, kivált a keble táján, akár (a hasonlatok változatossága kedvéért) ugyancsak a kígyó bőre — vedlés idején. Lehetséges, hogy enyhén kritikus természetű vagyok (szakmai ártalom?), de őszintén szólva inkább néztem mindegyikük feleségének, mintsem bármelyikükének. Vegyesen énekeltek. Főként cigány népdalokat, cigányul, magyarul, aztán magyar népdalt, magyar nótát, slágert, sőt rockot is, de ezeket is cigányul. Azazhogy ezeket nem cigány nyelven, azonban hamisíthatatlan cigány stílusban, hevesen vagy tragikus kutyavonításként elnyújtva, a lehetetlenségig hajlítva, cifrázva, csukló glisszandókkal ékesítve a dallamot, csettintéssel. pattintással, csizmadobajjal, füttyel mérve a ritmust. Lejegyeztem egyik folyton visszatérő daluk szövegét, és megjegyeztem a dallamát. Az utóbbi nem népi gyökerű, inkább vegyülete az olyanféle slágereknek, mint a Most jöttem én Vácról kérem.... a Bolyongok a város peremén ... és A villa negra nem apácazárda ... Moll dallam, strófánként föl-le kvintvál- tás. Ennyit arról, amihez nem értek. A szöveget jól megértettem, mert elég primitív. Jellegzetes terméke a városias cigány népköltészetnek, amelyről valaha nem egészen hittem el még Bihari Károlynak és Lakatos Menyhértnek sem, hogy napjainkban is virulens. Elénekeltem azóta két néprajztudósnak, megszondáztam kéttucatnyi, sokfele forgolódó barátomat: egyikük sem ismerte. Az alábbiakban adom közzé szeretettel, és versszakonként némi élménybeszámolóval. „Hetvenhárom május elsején nagy balhéba keveredtem én. Leütöttem egy kis hapekot, nem gondoltam akkor, lebukok.” Oké a balhé, fiúk. Akkor senki se gondolja, hogy lebukik. Amikor a hülyeséget csinálja. Tisztán látom magam előtt azt a május elsejét, mert a románchősötöket „személyesen” ismerem. Belevaló, rugóra járó öklű gyerek. Jó melós, ha olyan kedve van. Nagy tintás, ravasz kártyás, rokonok, haverok, Iubnyik kedvence. Ti vagytok a hibásak. Nem ordítottatok eléggé, így meghallotta, amint a mellettetek elsétáló cingár könyvelő vagy tanár úr kissé didaktikusán durúzsol a felesége fülébe: Révész Napsugár cinkkarc illusztrációja „Látod, drágám, ezeket a cigányokat hiába próbáljuk megváltoztatni. Rapszódikus népség. Dolgoznak, dolgoznak. Már amikor, már amelyik. Itt ez a gyönyörű liget, ez a szép ünnep. Artiku- látlanul gajdolnak, facsemeték letördelve, tulipánok letaposva, sörhabbal köpik tele az eget is.” Tudhattátok volna, hogy hősünk nem kedveli az ilyen beszédet. A könyvelő úr is tudhatta volna, elvégre azért volt tanár, hogy ilyenkor nekilendül az a faluszerte emlegetett, egy- ben-másban már-már Teo- filo Stevensonéra emlékeztető jobb horog. De leginkább a TITÁSZ tehet az egészről. Miért pont oda cövekelték azt a beton villanyoszlopot, amelyik a kis hapek tarkóján elvégezte az állcsúcson kezdett műveletet. He de: „Mert a kis gádzsó megmurdelt, rám a hekus bilincset vert, egy szerencsém volt csak, semmi más, az a hirtelen fölindulás.” Tehát az a ti szerencsétek, ami a veszedelmetek. Lám. Vajon szerencse ez valóban? Hát azt a cigánykovács időkből rátok ragadt atavizmust mikor veritek már ki a fejetekből, hogy a bilincset még mindig verik. Vagy csak balladában veretitek? Mert natúrban, vettem észre, jól tudjátok, hogy alkalom esetén a bilincset villantják, kattintják, miként ti a szép ívű dallamok ritmuskíséretét. A Délinél fölöttébb csendben szálltatok be a négy taxiba, két URH-val fölszerelt rendőr erősen figyelő tekintetétől kísérve, miközben a tudósító a 12-es buszra várakozott, hogy mindnyájan a Nyugatiba igyekezzünk. Különböző sebességgel. Szerintem legelőször a két rendőr üzenetéért oda, közös érdekünkben. Nem is lett semmi baj. A hivatalos, egyenruhás „közegek” között sem ritkaság a jó hallás. A nyíregyházi gyorson egy 190 centis, araszos vállú kiskatona is valamelyes zord derűvel figyelte nótátokat. Rendszeresen tőlem kért cigarettát, másképp nincs Lorcának olyan szép cigányrománca, hogy a kupétok elé mertem volna állni másodszor is. Azt hihet- tétek volna, hallgatódzom. Holott. — Az áldozat kecskeméti dialektust beszélS kalauz is milyen elrettentőén figyelmeztetett benneteket: „Gyerökök, ha nem lösztök csöndbe, mikó legközelebb erre gyüvök, úgy körösztül- hajítom a balalajkát Szolnok fölött, hogy Mezőhögyö- sön üti agyon a vajdát.” Jó Irodalmi mellékletünkben a Szolnokon élő fiatal grafikus, Sznjó Zoltán munkáit közöljük
