Szolnok Megyei Néplap, 1980. augusztus (31. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-17 / 193. szám
\ 1V80. augusztus 17. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 CSUKÁS ISTVÁN: A fájdalmas kulcsmondat A fájdalmas kulcsmondat: „Keressük a kapcsolatot a tömegekkel!" A „tömegek": apám, anyám, rokonaim. Se zászló iselyme nem vagyok, se üres ínyéi — por vagyok a porból, sóhajtás vagyok a tüdejükből, dobbanás vagyok a szívükből, fény vagyok a szemükből, tétovaság vagyok a tétovaságukból, nehézkesség vagyok a nehézkességükből, értetlenség vagyok az értetlenségükből, makacsság vagyok a makacsságukból, földhözragadt vagyok a földhözragadtságukból, lenézett vagyok a lenézettségükből, sutaság vagyok a sutaságukból, riadtság vagyok a riadtságukból, rossz reflex vagyok a rossz reflexükből, gyanakvás vagyok a gyanakvásukból, titkos remény 'pagyok a fitkos reményükből, szerelem vagyok a szerelmükből, !erő vagyok az erejükből, nem \is akarok más lenni. Nem is lehetnék más. r'i'&'i'' áj KESZTHELYI REZSŐ: amíg megmaradok a legszebb csillag meghallgatta magát amikor folyókon nőttek a füvek de Jne ihidd hogy így volt vagy [lehetne valamikor csak felakaszthatatlan [keretben fésülködött a tükröd a homlokoddal iszületett halál rémülten vált azzá amit az eső repül HATVANI DÁNIEL: Kévék menedéke Felindul fémdarázs[motor levegő ''húsrostjait tépi szél jő csontszilánkot [sodor hőlégsugárrá készül égni Nagy nyárban pengő [vasfonat város vergődik fényhá- [lóban türerrdik csorda-alkonyat ösvényektől távolodóban Hold körül keringő [tanyák pályaívét követve szépül transzmissziós szíj [szarkaláb oldott kévék menedékéül Véremben oldódik tömény szédüleie a röptereknek csillagos osztagok tövén jégbepréselt libák [legelnek SERFÖZŐ SIMON: Ha mégis Értek minden szerszám [nyelvén. Kemény, egyenes beszéd! A kalapácsét messziről [meghallom. A fejszének már a [suhintásából tudom miről van szó: fát vágjon, cölöpöt [verjen! A dolgokról szóljon, ha mégis megtévedne az [ember. irányérzéke volt a kalauznak. A Szolnok és Mezőhegyes közé húzható légvonal nagyjából derékszögben metszi a vonat haladási irányát, amely szerint jobb oldalon zenéltek a cigányok. És jó arányérzéke is, mert többet nem jött arra, pedig a bala- lajkává előléptetett gitár Szolnok . körzetében tényleg hallgatott. Hogy aztán annál inkább felzokogjon: „Elítéltek hét mázsára, rámmeredt a cella rácsa, fönnakadnak rajt’ a csillagok, de a sötét szemed átragyog.” f Ne csináld ezt velem, szólista, ha Devlát ismersz. Az ilyen vadból siralmasra váltó fordulatoktól, főleg, ha épp te vállalod a szólista felelősségteljes feladatát, te drámai szopránon sziszegő fekete kígyó: én menten elindulnék az étkezőkocsiba, ha a Hajdú expresszen utaznánk. Direkt ezért járok a csak pénteken közlekedő nyíregyházival, mert még büféfülke sincs rajta. A ti kezetekben is mire jó az a sok, literes, zöld üveg, amit még Pesten vásároltatok? Hogy megveresedjék tőle a szemfehéretek? Hogy eltorzuljon a nóta? A Hajdú más. Megfelelő szemöldökjelek után, már-már az arany súlyához közelítő áron kávéscsészébe csempészett konyakot kaphatsz, amitől úgy elborít az öntömjénfüst, hogy boldognak érzed magad, ha egy unatkozó civisdáma engedékenyen fogadja bókodat, s utána majd kenegetheted mirhával évekig a sérülést. Ez a mondat már nem neked szól, szép szólistám, ha nem vetted volna észre. Yagy ha igen: csupán azt indoklom, miért utazom szívesebben veletek, mint az elegáns expresszen. Valalamiképp becsületesebbnek érzem itt a hangulatot. Tudom, ha egyet mozdulnék feléd, tizenkét éles kés meredne rám, s tán kis hapekká lényegülnék majd az újabb balladában. De azt is jól tudom, hogy férfias nyíltsággal fölajánlott kellő összegért készséggel átengednének a jó kőművesek. Űgyhogy lényegében mindkét vonat egyforma, a továbbiakban ne is próbáljatok megríkatni, hogy útitársatok vagyok, csupán személyes ügy. ..Nagy bűn, amit elkövettem, hótt részegen, szédületben, a büntetés még kegyetlenebb, roma csávó, mondjad, mit tehet.” llandóan mentséget kerestek a hősnek. A hirtelen felindulás utáh újabb enyhítő körülmény az őszinte beismerés. A részegség, remélem, tudjátok, az új Btk. szerint súlyosbít. De ez még hagyján, csak azt a furcsa, harmadik kategóriát hagynátok el. Szédület. Mi az, hogy szédület? Az önérzet fölragyogás'ának boldog állapota, amikor sólyomszárnyai nőnek a képzeletnek. s oly mozgékonnyá válik ököl és halef?,— Ne szé- delegjünk már, az jóra nem vihet. A szédület percekig, a következmény évekig tarthat. Ezért vélitek kegyetlenebbnek a büntetést, mint a bűnt. Nem nagyon tudok hozzászólni a kérdéshez. Büntetésvégrehajtási intézményben még vendégként sem jártam, csak azt tudom, hogy jogalkotásunk a kettő egyensúlyára törekszik. S hogy a roma csávó mit tehet? leginkább azt, amit ti. Dolgozik. Ha másképp nem, három-négyszáz kilométerre a szívének oly kedves falutól, az állványokon, a munkás- szálláson, túltelített vonaton is megőrizve dalos kedvét, s nem követ el annál nagyobb bűnt, mint hogy nem veszi figyelembe az egyik legellenszenvesebb szabályközlő táblát, az áthúzott hegedűt. „Még egyszer ezt nem csinálom, megígérem kicsi párom, hűséges, jó urad leszek ám, szabadulok nyolcvan tavaszán.” örvendetes fordulat, boldog vég. ígéretekben, fogadalmakban sohasem szűkölködtünk. Itt az ideje a beváltásnak. BÁBA MIHÁLY; MEGBÉKÉLÉS ráca néni megállt a A rozoga kapu előtt, a deszka széles ha- sadékán belesett az elárvult udvarra, amelyet felvert a gyom. A márciusi napfény csintalankodva táncolt a sápadtzöld, nyújtózkodó fűszálakon. Az udvar végéiben az ól üresen ásított, a falakról a mindent megemésztő idő lemállasz- totta a vakolatot, a szalmás vályog felfedte meztelenségét, mint egy bolond Vénember. Az öregasszony hátrább húzódott a kerítéstől, megigazította 1 fekete kendőjét, rápillantott a karján lógó fonott kosárra, amelyből a frissen sült pogácsa illata áradt. Jobb kezében fekete szélű fehér zsebkendőt szorongatott. Mozdulni sem tudott zsebkendő nélkül, mert szüntelen könnyezett a szeme. A szorongástól most szinte a betonjárdába gyökerezett a lába. Harminc esztendeje nem lépte át Julis testvére házának küszöbét, a ház miatt, az apai ház miatt, amit elperelt tőle. Amikor Sándor, a Julis ura meghalt, a tisztesség kedvéért a temetésre elment, de kint ácsorgott a szomszédokkal, és onnan kísérte el a temetőbe a sógorát. De a halotti torra nem ment el, pedig a Julis lánya, a kisebbik, aki Debrecenben lakik, kedvesen odament hozzá, és kérte, hívta, hogy menjen. Anica néni nem ment. Várta, hogy Julis szóljon, hogy Julis hívja. Pedig akkor már csak hárman éltek Vedresen a nagy családból: q, az ura, meg a Julis. A testvérek, a komák elhaltak, a fiatalok meg mind elmentek, hogy többé sohase térjenek haza, csak látogatóba. Anica néni sóhajtott, megtörölte szemét, és arra gondolt: az uram beteg, ketten maradunk Juliasal, nem gyűlölhetjük tovább egymást. Enyém lett az apai ház; ő ment idegenbe, nekem kell hát harminc év után először átlépnem a háza küszöbét, a békülés szándékával. A rozsdás sarokvas fülha- sogatóan csikorgott, amikor benyitotta az ajtót. Átment az udvaron, a virágágyakat őrző léckerítés verőcéje vendégváróan tárva volt, egyik sarokvasa esztendőkkel ezelőtt letörött, és azóta odaroggyant a kapufélfához. A tégladarabokból kirakott utacskán lépkedett a tornácig, bement a pitvarba, aztán a konyha-szoba ajtaján bekopogott. Nem kapott, nem is várt választ, lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. A szobában, az asztal melletti kanapén Julis .testvére bóbiskolt. Amikor meglátta Anica testvérét, aki eddig elkerülte, akit eddig elkerült, megmozdult, a kanapé karfájába kapaszkodva feltápászkodott. — Jó napot, Julis testvérem. — Jó napot, Anica — rebbent a szó váratlanul a csodálkozástól meredten bámuló öregasszony ajkáról. Aztán tett néhány lépést, köténye csücskével megcsapkodta a széket. — Ülj le. Mindketten leülték. Sót káig szótlanul nézték egymás ráncokká aszalódotit arcát, a kendő alól kileselkedő ősz haj tincseket. Megöregedtél. Julis testvérem, gondolta Anica néni. Julis meg sóhajtva némi tóttá ei'a feltörő szavakat: megvénültél, Anica. — Hoztam egy kis pogácsát. Reggel sütöttem, az uram szereti, azért. Kóstold már meg — tette az asztalra a tányért Anica néni. —■ Minek fáradtál? Julis néni azért kivett egyet, és tördelgette. — Hogy vagy? — kérdezte Anica néni. — Megtennék, csak a lábam fáj. Időváltozás lesz. Akkor szokott fájni. Hát Antal, hogy van? — Fekszik, kél. Nem sok van már hátra neki. De isten akaratába meg kell nyugodni. Mindnyájan elmegyünk. — El. Ki előbb, ki utóbb. — A család? Julis néni lesöpörte a kötényére potyogott morzsa- szemeket. — Megvannak. írnak, de sokszor alig tudom elolvasni, hogy mit írnak, romlik a szemem. Imi meg a postás fiú ír a nevemben. — Nem jönnék haza? — Nem jöhetnek. Ott a család, vele a gond. Talán a nyáron. Tavaly is nyáron voltak itthon. Mind hazajött. Egy-két napra. Akkor jó volt Az unokák ... — így vagyunk mi is. Most karácsonyikor Feri meg Sárika hazaszaladt, hogy beteg lett az apjuk, azóta meg mind csak ígérgeti. Magunkra maradtunk. — Magunkra. Hallgattak egy cseppnyit, aztán Anica néni megtöröl- gette a szemét, egészen a szék szélére húzódott, és mint mikor egy zsilipet megnyitnak, beszélni kezdett: — Magunkra bizony. Ezt mondta Antal is, aki tiszteltet.. Tegnap este nem bírt elaludni, beszélgettünk. Azt mondja, ő már nem él sokáig. Ketten maradunk. A gyerekek szanaszét. Ha valamelyikünk megbetegszik, nem lesz, aki értesítse őket. Ki főz majd egy meleg levest, ki hívja az orvost? Ki hoz egy falat kenyeret, húst, sót, paprikát? Ki ad enni annak a pár tyúknak, hogy éhen ne dögöljenek, hogy legyen azért friss tojás? Bizony, Julis testvérem, így vagyunk. Te se gondoltál arra, hogy így fordul a sorsunk. én se. A házat is azért kapartam meg tőled, hogy nekik legyen. Arra gondoltam, hogy amelyiké lesz, az gondoz majd vén- ségemre. És mi lett? Egyiknek se kell. Egyik se akar visszaköltözni! Megértem én, hogy ott a városban jobb a boldogulásuk. Bele kell nyugodni. Mit tehetünk. Ezért mondta Antal, hogy ő is nyugodtabban halna meg, ha hozzánk költöznél, az apai házba, hogy ketten legyünk és amék leesik a lábáról, azt segítse a másik. Hát ezért jöttem, Julis testvérem. A csend roppant súlyával rájuk telepedett. Anica néni szemét törölgette. Julis testvére pedig jobb keze hüvelyk és mutató ujját szája két szögletéhez vitte, aztán yértelen ajkát simítva ösz- szecsukta. Lehajtotta fejét, hogy a testvére ne nézhessen nedvesen csillogó szemébe. Peregni kezdtek előtte a rémképek, reggel nem bír felkelni az ágyból, egész nap kongó gyomorral fekszik tehetetlenül, senki se nyitja rá az ajtót. A láz. a szomjúság gyötri. A köhögéstől egész teste rángatózik, leesik az ágyról, nem bír, nincs ereje feltápász- kodni, viszaféküdni. Az ajtóhoz vonszolja magát, kiabál, hogy a szomszédok, a járókelők meghallják ... Kötényére koppant egy csepp. Zsebkendőt keres, szipogva törölgeti szemét. Anica néni vár, várja a választ. Hiába. — Bűnömet bocsássa meg az ég. Felejtsük el, ami volt. Legyünk olyan jó testvérek a halál pitvarában, mint voltunk pendélyes korunkban — mondta Anica néni, és Julis testvére karjára tette kezét. — Nincs már az én szívemben harag régen. Miért is lenne. De... de mi lesz ezzel a házzal? Jöhetnek a gyerekek is. — Itt marad. Bezárjuk. Majd el-elj övünk. A gyerekeknek meg megírhatod, hogy a nagyapjuk házában keressenek. A tied lesz a nagy szoba, mi úgy maradnánk a kicsiben, ahogy most vagyunk. Akkor tmegvihe- tem a hírt Antalnak? — Meg, testvérem, meg — mondta halkan Julis néni. — Jól mondtad: a halál pitvarban jó testvéreknek kell lenni. Sokáig beszélgettek még a gyerekekről, az unokákról. Apró fényképek is előkerültek, amelyeken azonban az arcok körvonalai elmosódtak a szemük előtt. Aztán Anica néni elköszönt testvérétől kocogott haza a beteg urához, hogy megvigye neki a jó hírt: Megbékéltek, Julis testvére hazaköltözik hozzájuk az apai házba. — Na, szerencsésen «megbékéltünk — mondita amikor belépett a szobába. A beteg ágya felől azonban nem hallott hangot. — Antal, hallod? — kérdezte. ibben a pillanatban E úgy érezte, hogy oldalbordái alól torkába szökik a szíve, és nem kap levegőt. Ledobta a kosarat, oda szaladt az ágyhoz, megfogta az ura vállát, megrázta: — Antal, hallod, megbékéltünk ... Antal feje ide-oda billent. A ráncok kisimultak arcán, és mosolygott, mintha még megértette volna, hogy a testvérek megbékéltek.
