Szolnok Megyei Néplap, 1980. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-27 / 175. szám

10 SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 1980. július 27. SZOLNOK MEGYE múltjából Mákos Balázs mondája Néprajzi adatgyűjtő útja­imon találkoztam olyan kunsági öreg emberekkel, akik még emlékeztek Má­kos Balázs mondájára. Ez a Mákos Balázs regen valamikor élt, pontosabban a török időkben. Karcagi em­ber volt. Igazában véve nem ezj lett volna az ő neve, de mégis így emlegették, mert csakugyan megérdemelte. Ez a fortély os eszű Balázs ugyanis egyszer azt mondta a malom alatti beszélgetés során: „Látom én. hogy a búza nagyon kelendő, a ter­més egy részét elviszi az úr, másik részét a pap, amit ezek meghagynak, azt meg elhappolja a török. Felfo­gadom. hogy én nem vetek búzát egy szemet se.” Osz- tán ezt a kemény fogadal­mát be is tartotta! Különösebb megerőltetésébe igaz nem került, mert nem bírt őkel- me egy talpalatnyi földdel sem. Nincstelen zsellér volt, aki a rétségekben őgyeleg- ve, mint pókász tengette a maga és családja életét. Ha­nem mit eszelt ki? Bekó­szálta az egész határt, meg a mocsári szigeteket, háta­kat, ahol csak a madár járt. s itt is. ott is elszórogatott egy marék mákot. Idejében megint sorra vette a bejárt helyeket és a móktermést begyűjtötte. El se hinné az ember, mire jutott: tizenkét zsák mákot takarított be! Éppen ennek örvendezett, mikor szomorú hír kapott szárnyra. „Jön a török!” — azt mondják. Az történt ugyanis, hogy a szolnoki ba­sa ellátogatott Debrecenbe. Nem azért, hogy majd jó egészséget kíván a cívisek­nek, hanem, hogy az adó­hátralék behajtásának gond­ját levegye a tanács vállá­ról. Nem volt ebben semmi köszönet! Mert az ilyen vég­rehajtásnál nemcsak a basa pénzeszsákja telt meg. de a szpáhi két keze se hagyta ott, ami két szemének meg­tetszett. Szpáhit pedig vitt magával egész ármádiára va­lót. Visszatérőben Szobosz- lóra is befordult. Az ugyan nem volt hátralékban, de basa-ésszel úgy gondolta, hogy hátralékban maradhat esetleg jövőre, s ha most egy füst alatt biztosítja ma­gát, nem kell majd akkor fáradoznia. Gácsi Mihály rajza Mákos Balázsról és a szolnoki basáról Ekkor szeppentek meg a karcagiak: „Ezt mi sem ússzuk meg szárazon!” Ki­hirdette a tanács, hogy ki­nek milyen értékes holmija van, vigye a templomba, ott elraktározhatja. „Hiszen nincs nekünk egy garas hát­ralékunk se. Kiizzadtuk, amit ránk sóztak. Ha ber- hel is a török, a templomot csak nem veri fel!” — így okoskodtak. Hát azt jól sejtették, hogy berhel a török, de hogy a templomot nem veri fel, azt nem találták el! Olyan megrakodva érkez­tek a piactérre, mint méh a virágról. Azt sem ltudták, miből mennyit hoztak a te­her alatt nyikorgó málhás szekerek széles derekában. Még a tömzsi pénzeszsákok számát is elfelejtették már jóformán. Ám a kapzsi ba­sa mégis ráripakodott a bí­róra: „Na, te hitetlenek leg- huncutábbja, nyisd ki csak ezt a kaput, oda is hadd nézzek be, mit dugtok el or­rom elől!” Kőfal övezte a templomot, vaskapu volt rajta. Benn kuporgott Balázs is, tizenkét nagy zsák mák­ja közt elmélkedett a török basa igazi rabló voltán. „Na, te kutyahitű — szólt rá a nagy turbános vezér —, ol- dozd ki csak iziben a szá­jukat!” De alkonyodott már. sötét volt a templomban. „Hozz egy szál gyertyát, hadd látom, mit rejtegetsz az iszákjaidban. Pénz, kincs, arany, ezüst?” De mihelyt megpillantotta, felordított, mint a fába szo­rult féreg! Ugyanígy a nagymellű vitézei is. Egy­mást taposva menekültek ki a templomból, fel a nyereg­be, s usgyé Szolnok irányá­ba. Gyühézték a málhát vo­nó lovakat is. Rá se hede­rítettek, hogy hull a szeke­rekről a sok drága portéka, amit a debreceni kalmárok­tól felnyaláboltak. Még pén­zes zsákok is potyogtak le'a saroglyákból, az az igazság. Mindegy — könnyebben sza­ladhattak! Még csak vissza se néztek. Puskapornak nézték a ti­zenkét zsák mákot! Ez volta karcagiak nagy szerencséje! Mert a riadalomban elhul- lajtott portéka meg pénz a város három esztendei adó­ját is bőven kifutotta. Nem csoda hát. ha Mákos Balázst holtáiglan való tanácstaggá választották! De minket, ma élő embe­reket szintén ért egy sze­rencse Mákos Balázs törté­netéből kifolyólag: mégpe­dig az, hogy mondáját nagy írónk: Móra Ferenc is fel­dolgozta „A karcagi mák” című szép elbeszélésében. Szűcs Sándor Festmény az egykori Szolnokról A képet Szlányi Lajos, a Szolnoki Mű­vésztelep alapító tagja festette. Hátlapján Szlányi saját kezű írásával a következő szöveg olvasható: „A mai park helyén a megyeház mögötti téren volt ez az ócska­piac, a háttérben a színház, a Scheftsik- malom kéménye, a villanyiroda épülete stb.” Szolnokon a Scheftsik-malomban műkö­dött villamos berendezéssel világították először a szolnoki utcákat. ' A festmény a mai-F. Bede utca környé­két az 1912 utáni években mutatja, hiszen a festő megörökitette rajta az abban az év­ben felavatott színházat. S. L. TERMÉST PUSZTÍTÓ VESZEDELEM „Az Istennek hozzánk közelítő ostora...“ Töméntelen nehézséggel kell megküzdeni a paraszt- embernek, amíg esztendő vé­gén betakaríthatja évi mun­kájának gyümölcsét. A gond­dal-bajjal gyarapodó termést a meddő szárazság, a jég a víz, a tűznapok alatt sem­mivé teheti. A jászsági em­ber két századdal előbb még a vízzel hadakozott. A gá­takkal elfoglalt, termővé tett földet gyakran követelte vissza a Tisza. A lecsapolá- sok után azután a vízi vi­lágból az aszály birodalma lett. Hőség, szárazság sütöt­te ki a szépnek ígérkező ter­mést. Ma, amikor a techni­ka jóvoltából a földművelés jóval biztonságosabbá vált nehezen tudjuk elképzelni azoknak a termésre lesújtó csapásoknak megmérhetetlen sokaságát, amelyek százado­kon át fenyegették a föld népét. Manapság csak hírből is­merjük azt a veszedelmet, amely még 150-200 évvel ez­előtt egyik napról a másikra falvakat taszított az éhínség szélére. Azt a veszedelmet, amely az egyszerű jászapáti hivatalnokot is megrázó ere­jű költői képekre ragadta 1748-ban: „Az Istennek hozzánk kö­zelítő ostora, a sáskák iszo­nyú sokasága már éppen kö­zel vagyon...”! A városi jegyzőkönyv e néhány szavából rettenet árad. Az emberek, tudták, látták, hogy a szomszéd fal­vakban már leszállt a fa­lánk fekete felleg, s torzso­kig letarolta a bőnek mutat­kozó termést. Az emberek oda fordultak, ahonnan a csapást érkezni látták: az ég felé, isten felé. Imádkoztak, fogadkoztak, könyörögtek, hogy elkerüljék a rettenetes csapást, hogy egész eszten­dei fáradságos munkájuk ne váljon semmivé. Ha olyankor érkezett a sáskák falánk ha­da, amikor a termés még zöld volt, nem maradt már, csak az imádság. A Tanács gondoskodott ugyan arról, hogy „mihelyt a szomszéd határakban be üt, azonnal minden embernek ki lóhá­ton, ki gyalog, ki kocsin, ki kolomppal, pattogtató ostorok­kal, puskákkal és más csat­togó eszközökkel eleibe küldgye 12 forint büntetés alatt, csupán csak ház őr­zőt haggyon... Kiki mezei munkáit is félbe hagyassa, az minden fel lelhető cse­lédjét eleibe külgye, hogy az határunkon által zavar­hassák”. Ez azonban csak az ember tehetetlenségét, ki­szolgáltatottságát példázza a fenyegető természeti csapás­nak. Az érett termé.st be le­het gyűjteni, ha mindenki éjt nappallá téve dolgozik. Ez történt 1748 júliusában is. Csakhogy nem volt elég az embernek istennel hada­kozni, még isten szolgái is akadályt gördítettek a baj­bajutott ember elé. Ebben az időben még szigorúan megkorbácsolták azt, aki ün­nepeken dolgozni merészelt. Ezért az emberek még a fe­nyegető veszély idején sem mertek ^ünnepet törni. A Nemes Tanács csak hosszú harc után érte el azt, hogy a .„Nagyságos Esperes Ür megengedte, i., hogy min­den ember míg a sáska bé nem csap és búzánkban kárt nem tészen minden ünnepe­ken és vasárnapi napokon post Divina az mezei munka folyhat, de szőlő és más egyéb munka nem szabad”. Dr. Szabó László A kunsági kisbunda Lassan már a híre is ki­vész a Kunság hajdani ne­vezetes ruhadarabjának, a kisbundának. Csak imitt- amott az ágy főben, a ko- mójt fiókjában dédelgetnek egyet-egyet az öreg néni­kék. Nyomában járva ma is kunbundának, túri vagy kar­cagi bundának nevezik akár a Hajdúságban, akár Dél- Borsodban vagy Észak-Bi- harban. A minap Hajdúszoboszlón keresgéltem utána. Egy öreg néni mutat egyet, piros ke­reszt- meg szálirhával, ke­vés virágozással. „Ilyesmi az” — mondom. „De olyat szeretnék látni, amelyiken több a virág”. „Tudom már, Lelkem! Karcagi bundát ke­res. Volt nekem olyan is, de- hát már elnyűtt. Szép volt pedig, telisded teli virág­gal. Még menyasszony ko­romban kaptam, mert akko­riban két bunda járt. Egyik, az ilyen kevés virágú, mint ez, az volt a hétköznapi, a másik a karcagi, az volt az ünneplő.” Ezt a díszesebbet büszkén emlegették a nótában is: Az én bundám kun karcagi Még gallérja sincsen néki! Pedig hát volt, de még milyen fodros! Perzsabőr­ből. Galénszerű ruhadarab ez, kb. farközépig ér. Váll­ra vetve viselitek. Igen bő. Gubaccsal, eperfataplóval barnára festett juhbőrből szabták és a barna alapot gálidébe mártol tt lúdtollal teleírták mintával, melyet az­tán fekete szűcsselyemmel virágoztak ki. Ez a vir^go­vvvwvwvvvvvvv s f® $.0, »>&«« zás szerzett neki messzeföl- dön hírt és nevet. Díszítése hármas tagozódást mutat. Legalól van az aljakoszorú. Az aljakoszorú-virág széles csíkjával és ritmikusan is­métlődő motívumaival mint­egy alapot ad a ráépülő, ta- gozottabb és nagyobb ki­terjedésű bokorvirág kom­pozíciónak. Fölötte rendsze­rint a csengősor helyezkedik el hálózással. E fölött még van két-három sor keske­nyebb folyóminta és legfe­lül az erőteljes, öt-hat cm széles vállkoszorú. A kisbunda ezzel a szer­kezete inuetgoldássall (meste­rien felépített, a lehető leg­harmonikusabban megszer­kesztett, egységes térkitülté- sű díszt ad, amellyel csak a szűrök és a férfibundák díszítése vetekedhet. A kun­sági kisbundák motívum- kincse nem túl gazdag. De éppen az a csodálatos, hogy ezzel a néhány formával mi­lyen nagy felületet tud mű­vészien díszíteni. A múltja után kutatva gyér nyomokat találunk. Írott em­lékeit sem oklevelekben, sem szűcs-árjegyzékekben nem találjuk. Nem szerepel a túrkevei tanács 1760 kö­rüli és a Jászkunság 1780. évi árszabásában sem. Első jelentős és jellemző adatot a mezőtúri céhiratokban ta­lálunk. Módosabb és ügyes­kezű legény készíthetett re­mekbe kisbundát. Erre azon­ban költséges volta miatt ke­vesen vállalkoztak. Az első remekbe készült kisbundát 1826-ban mutatták be. A XIX. században és a XX. század elején volt nagy divatja. Legdúsabban hím­zett példányai is ekkor ké­szültek. Akinek csak vala­melyes tehetsége volt hoz­zá, vásárolt magának. Ame­lyiken csak állítás, meg egy koszorú virág volt, keveseb­be került. A módosabbak már egy bókorvirágosat csi­náltattak, vagy még feljebb, két bokorvirágosat. „A na­gyon jó gazdák fehérre hí- meztettek sárga selyemmel, fehér angóra prémmel. Volt fehér bunda fekete prém­mel és fekete virággal is. Meg is fizették, 120—150 Ft volt az ára. Nem mondom, nagy pénz volt, de megérte az olyannak, mert ha abban végigment a nagy utcán, mindenki utána nézett. Jár- tatta is úgy a farán, hogy csak úgy ringott utána. Nem volt annak semmi hijja, úgy telerajzolta az uram” —me­sélte Szabó, híres kunhegye- si szűcsmester özvegye. A XIX. század második felétől kezdve csaknem ki­zárólag parasztasszonyok ruhadarabja lett a kisbun­da. Iparos és polgár asszo­nyok nem igen viselték. Utóbb már a fiatalok is szé- gyelték felöltem. Hát a kisbundák nagy hí­rű mesterei? Már régen el­porladtak. Mintáikat elpusz­tította a molyosfogú idő, ké­szítményei utolsó darabjai elnyűnek, élkopnak. Szabó Pálnak és Lajosnak már csak a hírét hallottam Kun­hegyesen. Üstökös Sándor­nak, Madarason, még sike­rült megmentenem egy re-. mekét. Hát még a kisújszál­lási Gaál Sándor! Megérde­melné, hogy múzeumba gyűjtsük még fellelhető re­mekeiket, feljegyezzük az ő alkotó életükről szóló emlé­kezéseket. Dorogi Márton Összeállította: dr. Selmeczi László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents