Szolnok Megyei Néplap, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. június 29. leredt az eső — E még hajnal volt, és ázott csöndben a világ, könnyű pára ült a látóhatáron a derengésben, mintha apró kupacokba gyűlt volna a sötétség körben, mintha most roskadna össze az éjszaka, közben felülről keményen paskolja az eső: mi aludtunk még. Aztán hirtelen, ahogy virradt, a betegünk zsörtölődni kezdett, enni kért, hosszan, elnyújtva szakadtak ki belőle a szavak, sajnáltuk, mert bennünk nem volt meg a képesség, hogy kificamítsuk a gyors, pergő nyelvet, amit a vidéken beszéltek; fel kellett kelni éjs be kellett gyújtani, mert az ősz hűvösre fordult, épp szénahordáshoz készülődtünk, az utolsó kaszálás már boglyákban állt, a váratlanul jött eső pedig mindent tönkretett, így álltak a dolgok, hárman voltunk, három paraszt meg egy beteg, akit a malária már levett a lábáról, Maljd iFjibulás megindult. Hirtelen mozdulatokkal le- ráncigálta magáról a takarókat, a fal felé dobta, és lábbal előre lecsusszant az ágyról, és néztem, úgy lépett le, mintha szakadék volna az ágya előtt, és sohasem fog földet érni, és ezt tudja, bár múlt az alkohol és az étolaj párázta levegőbe, nagy haja borzasán csüngött a nyakára, Fibulás, az ősember, az első ember, aki erre a vidékre települt, mert bizalmat érzett iránta és hasznot remélt, ha nem is az első, de annak egyenesági leszármazottja, aki csalódott, mert nem érez tovább semmiféle bizalmat, és a haszon is kétségkívül az ördögé, egyszerűen nem érzi tovább jól magát, és fáradt, mégis útra kész, kiálló szemfogaival széttépne akárkit, csakhogy szabaduljon, de a szabadulás egyetlen útja épp a réten át vezet, amelyből élnünk illene, de nem lehet; őrült volt, aki a rét szélén, ibármikor is tette, de megtette az első kaszasuhintást, lekaszálta a füvet, és ezzel megszüntette a rideg- pásztorkodást, mert a csapott vállú. hórdhorgas népség azóta is megállás nélkül kaszál, csak a hóesés tudja ideigróráig elnyomni a kasza fenésének jellegzetes zaját, pengését, moraját; Fibulás előrebillent felsőtesttel már a zsebében kotorászott, gyufát keresett a lámpagyújtáshoz, most látszott csak, hogy ruhástul aludt, bal kezével egy halom rongy között válogatott, kabátot keresett magának sapkát, vagy mit lehessen tudni, amikor betegünk megint csak kért valamit, széjjelrágta a láz. vizet kért. Fibulás gyufát gyújtott, több szálat egybefogva, és elindult a fal mellett. Tudtuk, hogy most körbejárja a szobát, mind a négy. falnak a hosszát, megnézi az ágyakat és felkölt bennünket, és csak legvégül fogja elérni a lámpát, amelyben egy ideig lötyköli a petróleumot, közben a gyufaszálak alig észrevehető lassúsággal a körmére égnek, nem szól semmit, aztán fokozatosan megvilágosodik a szoba, a sötétebb festékkel beBrasnyó István: A mi földjeink fröcskölt sárga felületek felragyognak tompán, a zsíros felületek akárcsak az árnyak nem vetnek vissza semmit a hunyorgó lámpabélről, elnyelik a fényt. Mi vagyunk itt hárman, ő kiment, hogy rendbehozza a lovakat, amiket közösen vettünk, mi vagyunk a társtulajdonosok unokatestvérek és anyja rokonai, de lehetséges, hogy nem is vagyunk hozzátartozói, mert egymáshoz semmi közünk, pusztán neki csakis mihozzánk; fölöttébb érdekes, hogy nem beszél, nem állít fel közöttünk rangsort, így leginkább olyan érzés szállja meg az embert, hogy hozzája sincs semmi közünk, véletlenül vagyunk itt csupán, egy hallgatag társaság, hogy egymást elensúlyozzuk és sakkban tartsuk, neki valószínűleg mindegy, ő kiszámíthatatlan és egyikük részéről sem helyettesíthető, magabiztos ernte, akit jelenlétünkkel mi adtunk a világnak, ittlétünknek ő a koronája, és emellett nagyszerűen meg tud rakni egy szénáskocsit, miközben deformált arca lángol, mint a kelő nap korongja. A falon a képek, az ősök, az elődök, akiknek kifürkészhetetlen acuk van, a tenyérnyi képeken egészen apróra zsugorodva, ezeknek az arcoknak nem árt az időjárás, téli és nyári ruhákban, a sapkák alatt egy hallgatag világ lapiil, éis mozdulatok, egy ajakrándítás vagy a gyerekek a nagyszoknyás asszonyok (anyák) előtt, akik kezüket férjük vállán nyugtatják — baloldalt állnak, vagyis szemben jobboldalt, jobb kezük könnyű, rövid ívben feszül a kábát gallérjára: mát láttak ezek a képek az ágyak fölött, ahol most mi alszunk, az ágyak fölött, amelyek itt maradtak, mint megannyi halálos ágy, jelképes ravatalok és hideglelés fészkel, melyekből egyetlen valamirevaló tánulságot lehet levonni; mondjuk a nagyapák nyolc gyermekükkel, sorban a nagyapák és a dédapák, amikor fényképez- kedni mentek, ünneplőben, és tudatosan megvetették a csalások alapjait, képben, majdhogynem egy kártyára tettek mindent: CARTE POSTALE, amelyeken a hosszú idő alatt lekopott a bajszuk, ahogyan ugyanaz az idő használja őket. És a fiák, a képekből sarjadt apróbb vagy nagyobb képek, akik odavesztek a háborúkban, vagy csak egyszerűen a szemüket és a karjukat hagyták ottj de visszajöttek a maguk lábán, és nemzették a gyerekeket, mert képtelenek voltak a munkára. Fibulás bakancsa kinn botladozik az ajtó előtt, amíg mi belemerülünk ebbe a sárga ragacsba, míg megvirrad, és ébrednek a legyek, nyugati szél füttyög be az ablakon, ahogy öltözködünk. Vizet, vizet, hallatszik elnyújtva. Vizet. Kint tovább tart az eső, a lovak letakarva, vannak emberek, akik nem tudják elviselni a fázó lovak látványát, a kocsi rozsdás vasrészein megtelepszik az eső, flinom szemekben, és csillogóvá teszi, mintha ezüstből volna, mert az ég szürke huzata tükröződik benne, békés, csöndes őszi ég, a villámok elhallgattak, az egyetlen zaj a hajnalban, ahogy a kutyák felelhetnek egymásnak, megriadtan az üres földeken. És mi megyünk, a ruha anyaga magába fogadja az esőt, felfogja a nyirkos szelet, megyünk mi hárman, a letakart lovak kikanyarodnák az épület elől, a szénaboglyák közé tartanak, mind hatalmas vakondtúrások, úgy állnak, lapulnak a földön a boglyák, a szénaszálakon lepereg a víz, a földre, a tarlóra, a letarolt koponyára. onszoljuk magunkV kal a szagunkat, a ‘vánnyadt, mosatlan takarók, kenderpokrócok és a beléjük ivódott emberi és állati ve- rejlték szagát, a nedves falak szagát és az istállóét, az udvarét — távolról' egy apró moraj, amit elnyom a kerekek zaja, ahogy a tengelyen lötyögnek kenetlenül; lassan haladunk, haladunk előre az égalja felé, mely nyitva előttünk, Fibulás meg mi ketten meg a két ló. Nádas Péter: Ha valaki befordul egy téli éjjel a Rákóczi útról a Klauzál utcába, és nem találkozik senkivel, megáll és megy, és mindenütt sötétek az ablakok, és kiér a Klauzál téri piacra, ahol fél kettő és kettő között most olyan kihaltak a standok, és bizonyos érzelmeit elfeledve, más érzelmeit a nyelve hegyén egyensúlyozva vagy a torkán ízlelgetve átvág a Dob utcának azon a rövid szakaszán, amelyen a Klauzál térről elérhet a Kertész utcába, majd felnéz a Fészek Klub kivilágított ablakaira — mielőtt befordulna —, de folyamatosan halad előre, és nem bámulja meg a sarki Apisz-bolt kirakatát; aki tehát így cselekszik, annak föltétlenül észre kell vennie, hogy a Kertész utcában összehasonlíthatatlanul több gépkocsi parkol, mint a Klauzál utcában, bár jobbára öreg autók, s szinte valamennyi piszkos; ám ez sem lehet zavaró tényező, mert ha valaki — természetesen saját igényeihez igazodva — követi példámat és éjjel fél kettő és kettő között a Rákóczi útról a Klauzál utcán, majd a Dob utcán keresztül a Kertész utcában folytatja érzelmes sétáját, s ha nem megy lassan, de sietnie sem kell, akkor biztos lehet benne, hogy körülbelül nyolc perc múlva a Zeneakadémia sötét épületével szemben a Kertész utca és a Majakovszkij utca kereszteződéséhez ér. Tóth-Máthé Miklós: Az alku A szemközti lakásba egy fiatalember költözött. Jóképű, szőke, olyan harminc év körüli. Elvált ember. Az értesüléseit a ház- mesternétől szerezte az öregasszony, aki részletesen beszámolt mindenről a férjének. — Felőlem a perzsa császár is odaköltözhet — nézett fel a rejtvényből az öregember. — Mi dolgod vele? — Csak úgy mondtam — felelte az öregasszony —, hiszen sokáig állt üresen az a lakás, amióta szegény Regina... Az öreg legyintett. Nem szerette a megboldogultat, pletykásnak, hazudósnak tartotta, tudta ezt az öregasszony is, ezért inkább elhallgatott. Csak sóhajtott néhányat a barátnője emlékezetére. Egyik este a fiatalember csöngetett be hozzájuk. Tiszteletét kívánta tenni, mondta, hiszen így illendő az új szomszédtól, mégha szemközti is, azonkívül meg akadna egy dolog, amiről szeretne szót váltani. Az öregek leültették, likőrrel, aprósüteménnyel kínálták, majd kis idő múltán megkérdezte a házigazda: — Aztán miről szeretne szót váltani, öcsém uram? • — Tetszenek tudni — kezdte a fiatalember —, én egy szabadabb erkölcsű családban nőttem fel. Ne tessék félreérteni, egészen egyszerű dologban nyilvánult ez meg. Nyitott ablaknál tornáztunk reggelenként. — Hiszen ebben nincsen semmi — szólt közbe az öregember —, ez nagyon egészséges cselekedet. — Igen, de mi meztelenül tornáztunk. — Jézus Mária! —- lebbent ki a fohász az öregasszonyból, de a férje nyugalomra intette, akár egy gyereket, aki valami szörnyűségről hallott. — Ez a szokásom — folytatta a fiatalember — a mai napig megmaradt, viszont jól tudom, hogy közösségben élünk, és a közösségnek megvannak a maga szabályai. — Bizony, ez szent igaz —^ helyeselt az öregember, és várta, hová csavarintja a szót a látogatójuk. — Arra kérném önöket — tért a lényegre az ifjú —, hogyha lehetséges, nézzék el nekem ezt a szokásomat. Ezt a tízperces meztelen testgyakorlást nyitott ablaknál. Cserébe az elnézésért felajánlanám, hogy fölhordom a pincéből a fát, és segítenék a bevásárlásban is. — Szénnel fűtünk — szólalt meg hirtelen az öregasszony, de az ura pillantására másfelé fordította a fejét. Mintha azt kutatná: ki szólalt meg az ő hangján? — Hát kérem — mondta aztán az öregember —, ez fölöttébb furcsa kívánság ... Már közeledek a nyolcvanhoz, de ilyen kéréssel még senki sem állított be hozzánk ... Éppen ezért ezt alaposan át kell gondolni, és meg hányni, vetni az asszonynyal. — Ez természetes — bólintott a fiatalember —, magam is így gondoltam. Holnap este ismét átjönnék a válaszért. A vendég távozása után az öregember ráripakodott a nejére. — Te már mindjárt belementéi volna! Azért kottyantottad el, hogy szénnel fűtünk. — Csak helyesbítettem — védekezett az öregasszony —, eszem ágában se lenne nélküled dönteni... De kérlek, gondolj a szívedre meg a derekadra... Mindig panaszkodsz a szénhordás miatt. — Igaz — sóhajtott megadóan az öregember — nagyon sok már nekem ez a két emelet... Kiszáll belőlem az erő, amire felérek... Másnap a pincekulcsot szorongatva várta a fiatalembert. Ezzel kívánta jelezni, hogy egyetértésre jutottak az asszonnyal, amit aztán szóban is közölt, mielőtt átadta a kulcsot. — Azt a ládát hordja tele — mutatott meg a konyhában —, az kitart egy hétig, így elegendő lesz hetente egyszer... — És nem fog tornázás közben fázni? — kérdezte kíváncsian az öregasszony, aki kijött a beszélgetésre. — Ilyenkor télen könnyen meghűlhet az ember ... Az ifjú megnyugtatta, hogy nem szokott fázni, de különben is hozzáedződött a dologhoz. Ebben segíti a sportolás is, hiszen röplabdázik a vállalati csapatban. Azonkívül hg alkalma adódik rá, akkor szauná- zik, amit még egy finnországi útja során szeretett meg. így ez a kis meztelenkedés igazán csak a legnagyobb felfrissülést jelenti neki. Hetek teltek el, és a fiatalemberre nem lehetett panaszuk az öregeknek. Szorgalmasan telehordta a szenesládát, és segített a bevásárlásban is. — Muszáj állandóan az ablaknál ülnöd? — támadt egyszer ingerülten a feleségére az öregember. — Azelőtt sose húztad oda a széket, most meg alig mozdulsz el onnan. — Jobban látok így kötni — mutatta a félig kész pulóvert az öregasszony. — Neked csinálom karácsonyra. — Közben meg kukucskálsz! Nem szégyened magad? — Még ilyet... ! Fel sem emelem a fejem a kötésből. — Azt nem! Csak éppen a kötést tartod föl, és kikandikálsz a lyukacsokon. Azt hiszed, nem vettem észre? Szerencsére még nem vagyok vak! Vagy azt szeretnéd, ha vak is lennék? Az öregasszony szipogott, és tüntetőén elvonult az ablaktól. Aznap keveset szóltak egymáshoz, és ami nem történt meg évek óta: elmaradt a hitvesi puszi elalvás előtt. Három napig kerülte az ablakot az öregasszony, de a negyediken, a postáról visz- szaérkezve, megint ott lepte meg az ura. — Szóval így állunk? Akkor jobb, ha az ablakkal kötsz házasságot! — Már azt is megtiltanád, hogy lemossam az üvertet? Nem szórakozásból csutakolom! Nézd meg, csupa kosz, alig lehet kilátni rajta. Erre csak legyintett az öregember, és átment a másik szobába. Este ott ágyazott meg magának a kanapén. Az öregasszony egyedül sírdogált a családi nyoszolyán. Negyvenévig hűséges volt — forgolódott az öregember —, és most bolondult meg vénségére. Ketrecbe kéne engem zárni, amiért ráálltam erre az alkura. Kellett ez nekem? Reggel odaállt a felesége elé és megkérdezte: — Mondd meg igaz lelkedre: mi a fészkes fenéért bámulod azt a fiút? — Nem bámulom. — Ne hazudj, mert bámulod. De miért? Az öregasszony hallgatott egy keveset, majd csöndes pironkodással ezt mondta: — Csak összehasonlításból... — Kivel akarod összepászítani ? — Hát, veled... Hogy ifjúkorodban volt-e ilyen jó az alakod. — És mire jutottál ebben a mustrában? — Mire? Még kérdezed, te bolnd? Hát persze, hogy neked volt jobb az alakod, de még mennyire... ! Akár rólad is mintázhatta volna Michelangelo a Dávidot. Nézték egymást. Az öregember kicsit kihúzta magát, így nem tűnt annyira hajlottnak. És az öregasszony szeme is tisztábbra fényesedett, mintha az ifjúsága kíváncsiskodna elő onnan. Mint amikor a hamut kotorják, és egy régen eltemetett parázs újra felszikrázik. Másnap az öreg átment a fiatalemberhez és felbontotta a megállapodásukat. — Tudja, kérem — mondta —, én férfiember vagyok, megértem ezt az egészet ... de a feleségem nehezen bír ebbe belenyugodni... ö még az apácáknál tanult, és nagyon szigorú erkölcsű. Ezentúl hát ne pucérkodjon előtte... A szénhordást meg köszönjük, majd csak elboldogulok azzal magam is. És aznap már ismét ő cipelte fel a szenet, többszöri megállással ugyan, fújtatva, zihálva, de önmagával igen elégedetten. Irodalmi mellékletünkben Radies István grafikáit közöljük ÚT
