Szolnok Megyei Néplap, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-29 / 151. szám
1980. június 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Zelk Zoltán: Három krajcár Juhar voltam, de elhagytam az erdőt; mert ágaim hasztalan fenyegették csúfolkodó árnyaimat. Ríhattok, madarak, fészket nem raktok rajtam, már kopár hegyhez szegődtem sziklának. de egyszer majd, tudom, elbámészkodom és legördülök a tóba, s tóvá változom. (Nem voltam boldog, se boldogtalan, csak juhar és szikla és tó voltam én — három krajcár az Isten megszámlálhatatlan tömérdek vagyonából.) Tandori Dezső Két veréb közt WEÖRES SÁNDORNAK Az egyik a jobb vállamon, a másik a bal vállamon: mire a földre terülünk, 'mindkettő már csak árnyamon. Inkább a széken maradunk, magunk s két lélekmadarunk, valameddig így elülünk: moccanatlan távolodunk. Ki hova néz, mit mire lát; egyik madár a másikát; látjuk, ami nincs nélkülünk; egy balra-át, egy jobbra-át. Megtörténik a vállcsere, nézem: az az-e, ez ez-e? Az az, ez ez. Most így leszünk hármasban: „Én” s két verebe. Egyre gyorsabban száll a nap, estéje egyre hamarabb, egyre később jön reggelünk — ezt mondhatnák a madarak. Egyre többet vagyok magam, dolgozhatom, zavartalan, csak egy kevés kedv hova tűnt — mondom vagy sem; egy-vége van. Pákolitz István: Ritmusgyakorlat Józsi bátyám fedezte föl ezt a ritmikus-rímes cégtáblát: Vá-mos Já-nos bádo-gos perme-tező- készí-tő A „készítő”-t persze két t-vel óbégattuk. Menetelni is lehetett rá, recitálva a szöveget a bicegő mester ablaka alatt. A bádogosműhely — szerencsénkre — az udvar hátsó traktusában volt. urcsa dolog másra F használni a' tollat, mint rajzolásra, tervezésre, számításra. Nem is azért teszem, mintha irodalmi ambíciókkal keresnék kiutat egy megtöppedt életből. Azért írom ezt a beszámolót, mert hasznát veheti valaki, rájöhet, hogy akad más megoldás is, mint az öngyilkosság vagy az alkoholizmus. Jelentésemet nem követi másik, nem kapok tőle vérszemet. Volt időm átgondolni és leírni ezt — de több időm nem lesz rá. Ha rosszul sikerül, nem korrigálom, ha nem az derül ki belőle, amit akartam, úgy marad. Érték nem születik és nem vész el benne. Két órát szánok rá. 1934-ben születtem, falun. Volt egy öcsém és egy húgom. Apámnak 12 hold földje volt, és éjt napallá tévő rostokolással értük el, hogy negyvenkilencben 32 holdat vettek el tőle. Apám mindhármunknak 16 holdat szeretett volna hátrahagyni, ám csak a föld és a földmunka iránti szkepszist hagyta, meg a verejtékes, kemény munka igényét. Nem sok időnk maradt a tanulásra, apám szemében ez nem volt fontos. Jó tanuló voltam. Negyvennyolcban apám bizonytalansága miatt kerültem gimnáziumba, s az államosítás után apám felől azt csináltunk, amit akartunk. ötvenhétben belehalt vesztett reményeibe. Agyondolgozott, csontsovány anyám még tartotta magát a húgom miatt. Mária húgom anyám szerint sokra vitte: megkeseredett, elhízott, kétgyermekes óvónő a falunkban, azóta elbutult, s szájából csúnyán hangzik a valaha valós igazság: több volt benne, többre vihette volna. ötvenkettőben érettségiztem, kulák fiaként, így szóba sem jöhetett, hogy a tanácsra kerüljek tisztviselőnek. Hálás vagyok ezért a politikai szankcióért. Felszívott a főváros. Esztergályos voltam egy nagy gyárban, ötvenkettőben már szakmunkás. Akkor ennél többre nem vihettem. ötvenhatos cselekedeteimre nem derült fény. Kevésbé bizakodó öcsémet ki söpörte a menekülők áradata — útlevélkérő lapjaimon szerepel azóta. Nagyritkán hazalátogat. Egy évtized még: karrierje életkora miatt hanyat- iani kezd majd, gyakrabban jön, felfedezni „gyökereit”, gyerekeit nyaranta anyanyelvi táborba küldözi, s mert nem akarnak hazatelepülni, gyűlölni fogja őket, hiszen megakadályozzák, hogy tőkéjével itthon andalogjon nyugdíjba anyagilag biztosítot- tan, hazánk szeretett fiaként. A gyárban egy oda száműzött fizikussal tovább hódolhattam matematika iránti vonzalmamnak. Mikor ötvenhétben megint paraszti származású lettem, Géza bácsi bennem álmodta meg saját elpusztított sorsát. Az ő segítségével végeztem el az egyetemet, három évet levelezőn. a maradékot nappalin, a gyár saját kádereként. — dót napjaimról, heteimről. Mindig tudtam, mit akarok, a kemény munka úgy megterhelt, hogy semmi másra nem maradt időm. csak néha-néha egy lezárt, teljesített szakasz fölötti magános Kurucz Gyula: A bizonytalanság vége Azóta Géza bácsi belehalt a sorsába. Művezetőségig vitte. Mérnök voltam. Otthonról hozott szívóssággal dolgoztam a rossz szervezés, a felelőtlen tervek, a gyatra vezetőgárda ellenében. Színvonalas embereink a munka szeretete miatt olyannyira kompromittálódtak történelmi ringlispilünkben, hogy végülcsak az. maradhatott fölül, aki jó szimattal, örökké lavírozva, lábát váltogatva evezett át a következő kiemelt garnitúrába. Én az életkorom miatt kerültem közéjük, nem a jó munkám eredményeképpen. Üj korszak köszöntött be. Lassan szorítottak ki a munkából. Teljesítményeinket fokról fokra a teljesítménydokumentáció és önigazoló tevékenység váltotta fel, vezető állásban alig nyílt módom valóban dolgozni. Lassan már a teljesítményt sem kérhettem számon: az elmaradás magyarázatát kaptam, s környezetem ebben valami hihetetlen, akrobatikus ügyességre tett szert. Dokumentáció, magyarázkodás, látogatások és adminisztráció tengerébe merültem rossz úszóként, törzskönyvezett vezetőként. Megbeszélés, kávézás, konyakozás, szolgálati kocsi, információértékelés, termékszerkezet-váltogatás, önjáró átszervezések között telt az életem. Elpárolgott alólam az effektiv munka, valahol messze alattam fölösleges munkaerők tömege harapta el előlem. Zavarodottságomban egyre többet ittam, képtelenségekre ragadtattam magam. Környezetem mintha észre sem vette volna, mindent tűrt és mindenben segítségemre volt. Egy óra öt perc telt el, öt perccel több, mint amit erre a részre szántam. Most szigorúan vehetem a tervemet : magamnak számolok el. Lássuk a másik oldalt. Vezető beosztásommal jelentkezett és hatalmasodott el a kór rajtam. Azelőtt soha semmiféle türelmetlenség nem emésztett, nem csináltam időbeosztást, jegyzetet vagy bármiféle dokumentáörömre, amit megdúplázott a következő feladat izgalma. Egészségesnek vélt remegéssel vártam, hogy elkészüljön egy tervem, megvalósítsák, alakot vegyen fel egy beruházás, bebizonyosodjék jó elképzelésem, egy gépsor vagy termelőegység próbaüzemelése igazolja: nemhiába tanultam, a tervezőasztaltól is előre látom, és hibátlanul számítom ki a lehetőségeket. Fölös izgatottság csak az örökké ismétlődő trehányság újra- és újraátéltén támadt bennem, küzdöttem ellene hiába, s a néhány kiverekedett fegyelmi eljárást sikereim közé írtam. Nem zavart, hogy nem szeretnek. Apámat sem szerették, mert következetes volt, fegyelmezett, s mert az eredmények inkább irigyeket szülnek, mint elismerést. A kór akkor jelentkezett — térek vissza újra —, amikor. lépésről lépésre kivették kezemből a munkát, mindenféle fölösleges szervek és bizottságok ellenőrizték eleinte egyedül koncipiált, majd csoportom, 'osztályom, főosztályom által benyújtott beruházások kivitelezését, mikor annyifelé osztották az egyértelmű és egységes munkát, hogy az isten sem igazodott ki rajta, nem szólva arról, hogy felelőse, gazdája sem lett. Ebben a bábelben egyedül maradtam egy mi haszna íróasztal gyarapodó telefonjaival. Szinte észrevétlenül másztak mind díszesebb naptáramra a betűpoloskák. Ürülő asztalomról a rézsűt álló lapra zsúfolódtak át az időpontok, témák és nevek. A fedőakciók között mind türelmetlenebbül próbáltam agyonütni az időt. Firkálni kezdtem a naptárba, s mikor betelt, a legborzasztóbbra fanyalodtam : telefonálgatni kezdtem ok nélkül. Közben megnősültem, két gyerekünk született, lakást cseréltünk kétszer, kocsit kétszer, berendezkedtünk többször. Minden a naptáramba került egyre görcsösebb, sietősebb írással. Emésztő idegességgel vártam egy vidéki utat, egy objektum felavatását, válaszokat bármely szervtől, a bejelentett kihallgatásra várókat, a szolgálati utakat, a külföldi utakat — mindent, aminek nem volt jelentősége, hiszen úgyis elintéződött volna, ha nem ma, hát holnap vagy jövőre. Azt hiszem, a pontosság iszonyú rémuralmát alakítottam ki az intézetben. Beosztottaim féltek tőlem, számtalan ember életét keserítettem meg lehetetlent követelve tőlük. Hiába próbáltak megbuktatni, odafenn jó hírem volt — nem vették számba, hogy bizonyosságőrületemmel sem érek el többet, mintha hasonulnék környezetemhez. Ugyanezzel az eszelős bizonyosságvággyal űztem feleségemet kiszámított órájában á szülőszobába, vártam a gyerekek első talpraállá- sát, első szót kényszerítettem ki belőlük, bölcsődei és óvodai követelményeket, pontos bilizést, étkezést, alvást, indulást és érkezést. Vártam, hogy eljöjjön a pillanat, amikor a feleségem szigorú életünkbe fáradva először megcsal, letagadja, én vallomásra kényszerítem, mert számoltam ezzel (azt hiszem, én mindennel számoltam), mert bizonyosságra van szükségem, felszabadulásra, hogy immár én is megcsalhatom. Vártam a randevúra érkező karrierista beosztottamat, az ágybamenés előtt megrökönyödését, ahogy közlöm vele: ezután még szigorúbban ítélem meg a munkáját, és keservét, amiért az ágy széléről már nincs visszaút. < Az óramutatóra meredve vártam a barátaimat, és elküldtem őket, ha tíz percnél többet késtek. így vártam a napfelkeltét és a napnyugtát, az egyre ritkábban beköszöntő tavaszt és a nyarat, a híreket, a jóslatokat és hamis ígéreteket. Ugyanígy vártam az orvosok biztatását, hogy megmentik csonttá aszott anyámat, s mikor tovább romlott az állapota, vártam a halálát, hogy ne szenvedjen a szörnyű bizonytalanságtól, amitől én szenvedtem. A várakozások poklában ideggyógyászhoz fordultam. Nyugtatót írt fel, látszott, hogy neiti érti a szakmáját. Feleségem egy elkeseredett percében elárulta, hogy pszichiátert keresett. Megértettem szűkölő félémét — én is békéért fohászkodtam már. A tojásfejű, behízelgő modorú tudor néhány beszélgetés után úgy vélte: apakomplexusom van, a felsőbbség hiányától szenvedek, » azt javallta: keressek valamit, aminek alárendelem magam: apaszerepet betöltő személyt, hatalmat vagy az istenhitet. Azt hiszem, akkor még javában munkálkodtam a megoldáson. Apámra gondolva megállapítottam, hogy ő a 32 hold megszerzése után korszerűsítette volna a gazdaságát, jobb eredményeket ért volna el egyre okosabb módszerekkel, másokat és minket, gyermekeit is részeltetett volna munkája gyümölcséből, csak egyet nem tett volna: nem adta volna ki kezéből felvi- rázgó gazdaságát, élete értelmét, a munkát. De hát azok más idők voltak. Egy óra ötven perce írok. Nyugalmam teljes. Kiegyensúlyozottan élek, napjaimat értelmesen töltöm ki munkával és örömmel. Negyvenöt éves vagyok, intézetünkben független, teljes értékű főtanácsadó. Szigorúságom a régi, mert módomban áll a legkeményebben helyreigazítani minden beruházási linkelést. Az emberekkel nem bánok olyan szigorúan többé — találják meg a maguk bizonyosságát. Ellenőrző munkám befejeztével (kijövök a négy órából, hiszen kisujjamban van a szakma) sokat olvasok, örülök a napi háromszori étkezésnek, a tiltott cigarettának, a zamatos sörnek. Újra hosszúak h napok, s én minden percet élvezek. Nagyot sétálok délután, elnézem a fejvesztetten rohangáló vagy céltalanul őgyelgő embereket, segítek feleségemnek a háztartásban, foglalkozom a gyerekekkel. A két kölyök vidám és fegyelmezett, Andrásból elvont szakember válhat, a kicsi a hallása miatt talán a nyelvek terén érhet el jó teljesítményt. Otthon szigorú, de kellemes a hangulat. Feleségemnek nem engedem meg, hogy sírjon. ár, hogy nem tölt- hetek hosszabb időt a hétvégi házunkban. Jólesne a földmunka, az erdő mellett elnyugvás és ébredés, de saját érdekem, és az orvosom is úgy kívánja, hogy naponta megkapjam a fájdalomcsillapítót. Az orvosok ügyeskedtek, tagadni próbáltak, és nagyon meglepődtek, mikor megmondtam nekik, hogy máj rákom van. Azt hitték, nem viselem el ezt az egyszerű tényt.
