Szolnok Megyei Néplap, 1980. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-15 / 139. szám
1980. június 15. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Tücsöklakodalom Apáti Miklós: Erdő Haránt-útón süt le fa Nap ránk, vigyázz! Oly meredek úton száll le a fény, hogy belejajdul az, akire hull. Sokszor jártál-e itt, vagy ez uz első olyan út, Imi a sehovába vezet? Nem tudom én, ae út se, te sem. Várni, csak várni kellett erre az útra. Itt a fény eleven rajzai festik át a rajzot, a lányalakot, a zenét Én itt állok, 'csak itt. Elevenebbé nem tesz semmilyen napfény, és rajzolat. Hibátlan <ez a lét, iámig létezünk. De hiszem: velünk múlik el az, ami minden. Kirajzolódunk egy erdőből, is egy rajzból, arcból, lám: most ő a másik. Veress Miklós: Szerelmesvers Ha testeink között akkora szakadék van amelybe isten mutatóujja éppen belefér ha külvárosi leikeink között akkora hasadék van amit szeméttel sem lehet föltölteni — mit is tehetnénk? Kódorgunk egy kifestett világban viaszbábuk, bohócok és kifestett dunnák között simogatásért üvöltve és isten kisujját szopogatva mint a bolondok Én verset próbálok -írni egy elszajhult gépen te gazdagságunk lépcsöházában összesöpröd a húszfilléreseket egy üveg sörre Ripacs világ ez Fürdőzöm halálban Piszkolom ingem Czele György: Hogyan készül egy fénykép vasárnap délelőtt? A Fényképész a kert végében állít, előtte a fényképezőgép szilárdan lábakra szerelve. Szemben, az újonnan elkészült, még vakolatlan ház előtt pirosra festett padom feszengett a család; a nagymama. a nagyapa, az apa és az anya. karján pár hónapos csecsemővel.. Valamivel távolabb, dacosan elkülönülve a csoporttól egy tizenhárom év körüli kislány állt farmer- nadrágban és koszos tornacipőben, A Fényképész integetett: — Egy kicsit közelebb egymáshoz! Még egy kicsit. .. Felsírt a csecsemő, mire az anyja szórakozottan ringatni kezdte. A csecsemő elhallgatott. — Az egész ház benne van? — kérdezte az apa gondterhelten. — Mindem benne van — mondta a Fényképész. A gép fölé hajolt, és beállította az élességet. Ekkor az aipa indulatosan a térdére csapott: — Mari! Gyere már ide! Könyörögni kell neked? A kislány megrázta a fejét és nem mozdult. Az apa felállt: — Maii! Gyere ide, a hétszemtségiit! Ha én megyek oda, megbánod! A Fényképész csípőre tett kézzel figyelte a fejleményeket. Aznap még öt helyre kellett mennie, így hát minden elvesztegetett perc értékes volt számára. Az apa már üvöltött: — Ide gyere! Nem hallod? Néhán.^ bámészkodó ember jelenít meg a kerítés utca felöli oldalán. A kislány habozott, aztán lassan elindult a pad felé. Tekintetében dac és rémület birkózott egymással; győzött a megtorlástól való félelem. — De minek, ha nem akarok ... — mondta szelíden, halkan. Az apa lökött egyet rajta: — Oda! — parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon. — Guggolj az anyád elé! A Fényképész rágyújtott egy cigarettára. A kislány engedelmesen leguggolt; arcán látszott, hogy csak a még nagyobb megszégyenü- léstől való félelem akadályozza meg abban, hogy elsírja magát. Az apa leült a padra. Együtt volt végre a család. — Kész? — kérdezte a Fényképész hangosan. — Tessék! — mondta az apa méltatlankodva és idegesen. — Mj készen vagyunk! A Fényképész belenézett a gépbe, kezébe vette az ol- dózs'inórt. Ekkor az anya váratlanul megszólalt: — Te, Ervin . . . Az autót nem akarod? Az apa azonnal felugrott. A Fényképész felegyenesedett. Tudta, hogy semmit sem tehet, várnia kell; a megrendelő kívánsága szent és sérthetetlen. Elővett egy zsebkendőt és letörölte homlokáról a verejtéket. Munkája általában idegőrlő és fárasztó volt, de legalább nem kellett gondolkoznia; az egyszer gyakorolt, gépiesen elvégzett, egyszerű mozdulatok sorozata semmifajta szellemi erőfeszítést nem igényelt. Néha olyan érzése támadt, mintha maga js a fényképezőgép alkatrésze lenne, mint a zár- szerkezet. vagy az optika, vagy a kioldózsinór... Az apa kiszaladt, az utcára, és csakhamar a kitárt kapuszárnyak között betárolt a kertbe egy vajszínű Zsigulival. Megállt a pad mellett, és a virágágyás közepén. Ekkor a nagymama, aki idáig nyugodtan ült és hallgatott. elkezdett kiabálni: — Jézusmária! A virágok! — Ugyan, mami! — mondta az anya. — Majd ültetünk másikat! Az apa lihegve leült a padra. A Fényképész felemelte a kezét: — Vidámabban! Mosolyogjanak! A nagyapa értetlenül nézett az apóra: — Mit mond? — kérdezte. — Azt, hogy mosolyogjunk — mondta az anya idegesen. — így. És megmutatta, hogyan kell mosolyogni. Mosolyogtak. A csecsemő felsírt a pillanatnyi csendben, de az anyja most nem ringatta; ülték mereven, néztek szembe a géppel. Halk kattanás — végre elkészült a fénykép. Az anya felugrott, rázo- gatta a szoknyáját: — Ez a kölyök megint be~ pisált! — kiáltotta. A nagymama dühösen fordult az apához: — Mi lesz a rózsáimmal? — kérdezte. A nagyapa az anyára nézett: — Kell még mosolyogni? Vagy mi van? A kislány kihasználva a zűrzavar adta lehetőséget, felugrott, és elszaladt a ház háta mögé. — Mari! — kiálltott az apa. — Hova mész? Kitekerem a nyakad! Tehetetlen dühében beugrott a kocsiba, óriási lendülettel elindult, és rnegfor- dült a virágágyáson. A nagymama a fejét fogta: — A rózsáim! A Szűz Mária róhassza ró az eget erre a disznóra... Ezeknek itit levegő az én munkám! A nagypapa komoran bólogatott. A Fényképészt a kirobbanó családi háború már nem érdekelte; szenvtelen arccal, közönyösen összehajtogatta a gépe állványát. Arra gondolt. hogy minden zavaró körülmény ellenére az előnyös, tiszta délelőtti szórt fények segítségével kifogástalanul elvégezte munkáját; a megrendelő elégedett lehet — béke. biztonság és jó közérzet jellemzi az elkészült fényképet. Kreiss Gábor fotografikája üggyel-bajjal elhelyezkedett a magas ülésen. A félhomályban így köszöntötte a sofőrt: — Boldog újévet! — és táskáját a lábához helyezte. A kocsi rándult egyet, s a lány valami kárörömfélét érzett. Végre mégiscsak utazik. Ilyen hosszú várakozás után mindegy volt már neki. ki vezeti kastélyába, és hová megy a kocsi. Mégis e gondolat közben ez a kérdés szakadt föl belőle: — Egyenest Würstenberg- be? Válaszul beleegyezésféle dönmögést hallott. A lány olyan jól érezte magát a forgalomban, hogy a kocsi vezetője egyáltalán nem is érdekelte. Néhol ritkult az erdő. s/ olyankor látni lehetett, hogy a nap még magasan jár. A kanyaroknál egyenesen szembe vágott, s ő valójában nem is tudta, hová megy. Ekkor valami furcsa dolog történt. A zötyögős és Ica-' nyargós, ám mégis nyugodt útnak egyszerre vége szakadt. Vagy helyesebb lenne azt mondani, hogy a lány eleinte az örömtől nem vett észre semmi furcsát, azt sem, hogy ez a kocsi nem úgy mozog, mint az autók többsége a világon, s amelyeket eddig látott. Ettől fogva az események oly gyorsan peregtek, hogy csak megérezni lehetett őket. leírni, átgondolni, vagy megmagyarázni képtelenség lett volna. . kocsi szédületes seA bességgel rohant, éles kanyarokat véve. szegélytől szegélyig. Ahogy a nap mind lejjebb szállt, úgy vált egyre érzékelhetetlenebbé. hogy van-e még út a sárgásszürke üvegen túl. A szörnyű gép hatalmában a lány egészen aprónak érezte magát. Mellette ült valahol a vezető. tőle még függött egy és más. de ő igazán semmit nem tehetett. Egy éles kanyarnál a billenőkocsi repülni kezdett, s a lány. hogy le ne essen, vagy a fülke oldalának ne ütőd- jön, görcsösen kapaszkodott az ülésbe. Valami azt súgta, hogy nem szabad a vezető felé hajolnia. Lepillantott a kezeire, amelyek az ülést markolták kétségbeesetten, az meg egészen megnövekedett, öblössé lett — jobb oldalt az ajtó messze eltávolodott, bal oldalt pedig űr tátongott. Nem mert oldalra pillantani, egyenesen maga elé kellett néznie, hogy a várható lökésekre, dőlésekre felkészülhessen, s ne veszítse el az egyensúlyát. Érezte, hogy a , sebesség egyre fokozódik, s az úIménti erdő már régen nem hasonlít erdőre. A kanyarok egyre-hajmeresztőbbek lettek, a kocsi megdőlt, s csak két kerékkel érintette a földet. Ekkor a lány megpillantott egy fogantyút. és belekapaszkodott. Nem tudta megállapítani, hogy mi történik tulajdonképpen. S miért is sajnálja, ha csak egy picit is, hogy a würstenbergi plakátot az út szélén hagyta. Hegyes vidéken haladtak, talán már a Kárpátokban. A hegytetőn a kerekek elszakadtak a földtől, és a kocsi néha levegőbe emelkedett. Egy ilyen repülés után a gép már nem szállt le a földre. Imbolyogva hhladt az erdőben a fák között, a törzseket kerülgette, kereste az utat a levegőben, a dombok fölé emelkedett, majd ismét lefelé zuhant. Repülés közben a szomszéd ülésről elégedett morgás hallatszott. — Würstenberg! — nyögött fel a lány. hogy kiáltania nem kelljen. Érezte, hogy nem szabad félelmet mutatnia. mert elveszíti az önuralmát. s az még rosszabb lesz. rősen markolta a E karfát. hátradőlt, csak a lábai lógtak esetlenüli, és ujjai fehéredtek el a szorítástól. A következő repüléskor az autó kettős szaltót csinált, majd újra továbbszáguldott. Üt nem volt errefelé, csillogó fatörzsek, pajtaszerű építmények, kiásott vízvezeték- árkok között repültek. Mikor az autó végrehajtotta a szaltót, a lány egy furcsa hangfoszlányt hallott, amely nevetésnek is beillett. Valakinek egyenesen tetszett ez a száguldás, és a lány kényszerítette magát, hogy a jövőre gondoljon: sebaj, hogy most dombokon, zsombékokon át vágtatnak, de előttük az áhított Würs- tenberg. Ha lesz idejük, járják be gondolatban ezeket a helyeket. szavakkal kifejezhetet- len az érzés, amely szíven üti az embert. S igyekezzenek megérteni a kislányt, hisz oly sokáig várt. A megpróbáltatások ideje lejárt, a kocsi mozgását egyenletesebbnek érezte, és a fülke is kisebb lett. A lány görcsösen kapaszkodott a fogantyúba, de a nyugodtabb útszakaszon kezei maguktól engedtek egy kicsikét. Oldalról ismét hallattszott. az elégedett morgás. A lány szeretett volna a vezetőre tekinteni. A világot átfogó sötétségben csak a saját lelkén át vezetett út. A nap rég lement, de a fényszórók nem akartak felgyulladni. A lány egyszercsak egyedül volt a világban. A mezők rózsaszínben "tündököltek. és minden harmatban fürdött. A Déli föld fölött fekete fa gondolatai su-. hanták. Ez egy kis nyugalmat adott, de igazi kikapcsolódást nem hozott. A lányt a veszélytudat egyre szorongatta. s a kérdés sem hagyta nyugodni, hová is jutott würstenbergi útja során, amelyben pedig épp oly görcsösen hitt. ahogy keze markolta a fogantyút. Minden fordulatnál, minden szökellésnél. szaltónál és a fák fölötti repüléskor egyre az a gondolat foglalkoztatta: mi az. amin utazik és ki vezeti ezt az ördögi skatyulát? Érezte azonban, hogy jobb, ha nem tudja meg, most a tudás is veszedelem. Ki igyekeznék idejekorán- megismerni a jövő borzalmait, hisz úgyis bekövetkezhetnek. És nem mondhatunk le a költészetről. a szerelemről és a becsületről sem. Amint egy kicsit szűnt a rázkódás, a lány a vezetőre pillantott. Érthető, hogy miért. Nem merte egészen elfordítani a fejét. Így is meggyőződhetett róla. hogy félelmének van alapja. Látómezejében megjelent a volán, melyet kezek helyett hosszúkönmű széles, bozontos mancs tartott. Fejét nem tudta tovább fordítani. De hiszen sejtette, hogy így lesz. Kiáltani sem mert — meg minek is? Mi történt azután? Nem tudom. A gondolatok Rém hozzák vissza az álmokat. Az élet nem adja meg a javítás lehetőségét, a titokzatos álmok még kevésbé. Ha egyet kiált a kislány, a mancs bizonyára megragadja, ez így van minden mesében. De hiszen ezek a lények rég kipusztultak, és átalakultak pämumaai autósokká. lány élni akart. A A medvéket mégsem kerülhette el. Egy halvány reménysugara maradt. Egyszer el fog jutni a céljához — a medvék erdején át Würstenbergbe — és azt is megtudja majd, miért igyekezett oda. vagy miért keresi ezt vagy épp más pontot Eurázsiában. Még minden jóra fordulhat. Fordította: Pethö Eszter Irodalmi mellékletünk képanyagát Korniss Dezső műveiből válogattuk Laoknon
