Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-11 / 109. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. május 11. Vidéki vagy vidéken szerkesztett folyóirat? A kérdés, mikor nyílt, mikor pedig burkolt formában sokszor fölvetődik, ha a szegedi vagy Szegeden szerkesztett Tisza tájról, a Pécsett szerkesztett vagy pécsi Jelenkorról, a kecskeméti vagy Kecskeméten megjelentetett Forrásról, aztán a Napjainkról, az Életünkről, az Üj Forrásról, a miskolciak, szombathelyiek, tatabányaiak lapjáról esik szó. Nincs ez másképp az Alföld esetében sem. Vidéki lap volna az idén harmincadik évébe lépett Alföld? Vidéki; vagyis egy szorosabban körülhatárolt tájnak, a Hajdúságnak, netán még Szabolcs-Szatmárnak, esetleg Békésnek — az írószövetség kelet-magyarországi területi szervezete felépítését követve — az orgánuma? Hónapról hónapra hírül adója, milyen munka folyik egy országrész szellemi műhelyeiben? Kizárólagos fóruma a megjelenés helyén vagy a közelben élő költőknek, íróknak, kritikusoknak? Vagy fóruma a Debrecenben és a környékén lakó művészeknek is, de a természetszerűleg publikációs tere másoknak, másutt élőknek is? A budapestieknek éppúgy, mint a pécsieknek, szegedieknek, de alkalmanként egy pozsonyi írónak csakúgy, mint az újvidékinek vagy a marosvásárhelyinek, kolozsvárinak? A kérdésben benne a válasz: az Alföld olyan, vidéken szerkesztett folyóirat, amelyik nem mond le tájegysége legjobb íróinak szerepeltetéséről, igyekszik azok műhelymunkáját az olvasókkal megismertetni, ugyanakkor az is a szándékai közé tartozik, hogy irodalmunk legjelesebbjeit is munkatársainak nyerje meg. Ha az eltelt harminc esztendőt szemléljük, a külső, ám a színvonalat is érintő változás talán éppen abban ragadható meg. hogy az Alföld mindinkább megszűnt csak a Tiszántúl alkotóinak lapja lenni. 1950-ben pedig — akkor még, a kor szellemének megfelelően. Építünk címen — azzal a céllal indult, hogy a helyi erőket «tömörítse, hogy így bizonyítsa egy pátria szellemi erőinek életrevalóságát. A bizonyításnak mára' már sokkal több terepe van, semminthogy bárki vidéken élő is megelégedhetnék epvetlen folyóiratban való közléssel. Az irodalmi élet fejlődése (decentralizálása?) hozta-hozhatta magával a vidéki vagy vidéken szerkesztett folyóirat dilemmájának feloldását! A harminc év alatt szép számmal indultak innen főként költők és kritikusok — regényíróval. novellistával már kevesebbel dicsekedhet a lap. Kiss Tamás és Tóth Endre, Niklai Ádám és Bo- da István. Bényei József és Gábor Zoltán, Várkonyi Anikó és Aczél Géza költői termésének legjavát adta ide — akárcsak a debreceni kritikusok, irodalomtörténészek, Barta Jánostól, Kovács Kálmánon, Juhász Bélán, Simon Zoltánon, Fülöp Lászlón, Gö- römbei Andráson keresztül a legfiatalabbakig. az éppen csak publikálni kezdő egyetemistákig, ifjú tanárokig. Mostanában mintha a próza is erősödőben volna: Köteles Pálon kívül Tar Sándort, Osztroján Bélát érdemes megemlíteni. S hogy kik szólaltak, szólalnak meg még gyakran? Neveket sorolva ismét: vissza, visszatérő vendég a folyóirat hasábjain Csoóri Sándor és Balázs József, Jókai Anna és Mocsár Gábor, Páskándi Géza és Tornai József, Nádas Péter, Kovács István, Pintér Lajos és Nagy Gáspár éppúgy, mint az erdélyi Kányádi Sándor és Sütő András, a csehszlovákiai Dobos László és Gál Sándor, a jugoszláviai magyar művészek közül pedig Fehér Ferenc, Pap József és Gion Nándor. A magyar kultúra, a magyar irodalom egységes szemlélése mutatkozik meg a szépirodalmi műfajokon kívül a tanulmányokban, kritikákban is; de a „Figyelő” rovat írásai is gyakran tekintenek túl az országhatárokon, például egy erdélyi színházi fesztiválról tudósítva. És egységben igyekszik szemlélni az Alföld h-’ gyományt és modernséget, múltat és jelent is. Ügynevezett tematikus számaival — legyen szó Tamási Áronról, Szabó Pálról, Veres Péterről, Darvas Józsefről vagy Csokonai Vitéz Mihályról, Ady Endréről, Móricz Zsig- mondról — a hagyomány ébresztését szolgálja, máskor pedig a legfiatalabb alkotók, a József Attila Kör tagjainak közös bemutatkozásával akarja bizonyítani: a korszerű irodalom kérdései is izgatják. Az irodalom kérdései mellett a társadalomtudományoké, a művészeteké általában ■— és a közművelődésé. Talán nincs egyetlen folyóirat, irodalmi orgánum sem ma Magyarországon, amelyik annyit foglalkozott volna a népművelés elméletével és gyakorlatával, mint az Alföld. Feladatok tehát bőven vannak. A lap vállalt feladatai közé tartozik, hogy a helyi írócsoporttal közösen, a KISZ megyei és városi bizottságának patronálásával működtesse az Alföld Stúdiót, a pályakezdők körét. Ennek a szervezeti keretnek nem csupán az az előnye, hogy közös eszmecserére, az újgyakorlatok megbeszélésére, együttlétre ad alkalmat — ez a stúdió két, országos visszhangé antológiát is megjelentetett már, a megyei tanács és a KISZ segítségével: az Együtt és a Közelítések című gyűjteményeket. Márkus Béla enmán, a vasutas már harmadszor kiáltotta a megálló nevét, de nem szállt le senki, felszálló utas sem volt. a fehér, hóborította tájban piszkosán; feketén zümmögött a vonat, deres ablakain át itt-ott arcok tűntek fel, kandi, kifelé leső szemek, leheletpárák fátylai, fent. a hóterhes felhőkben varjak köröztek. Na, mi lesz. kiáltotta »hátra a mozdonyvezető, eresszen már! Nem jött még a busz. kiáltott neki Hermán, és idegesen forgatta a fejét, a mozdonyvezető káromkodott, hangja beleveszett a dizel felerősödő dübörgésébe, és a vonat megrándult. Hermán vállat vont, aztán felemelte a tárcsát, mehet, kiáltotta feleslegesen, legyintett és befelé indult. Az utolsó kocsik haladtak el az épület előtt, amikor rozogán bebukdácsolt egy busz, a kicsapódó ajtón elsőként kiugrott egy fiú. és a vonat utáp vetve magát futtában letett az állomásnál két kanna tejet, majd vágtatott tovább, állj meg, te. kiáltott utána Hermán. András! Aláesel! Iszonyodva nézte, amint a fiú elkapja az utolsó előtti kocsi fogantyúját, felugrik a lépcsőre, és vidáman visszainteget. Az anyád istenit, mondta Hermán, csak úgy. magában, és megcsóválta a fejét. Aztán bevitte a két kannát, ezért majd jön Szik- szai, a fuvaros, és viszi a csarnokba. A vonat után nézett, és még egyszer megcsóválta a fejét András zsebre gyűrte a sapkáját, kihajolt, hogy a szél belekapjon szőke üstökébe, s kimenjen belőle a fésülés. aztán dörömbölt az ajtón' két fiú nevetett rá kik bentről, integettek, aztán a peron zsúfoltságában nehezen, szinte-dulakodva nyitották ki az ajtót, és gyorsan felrántották a lépcsőről. Szia, szia, köszöntek neki, Majdnem lemaradtál, jó reggelt, mondta András hangosan, és büszkén nézett körül, na és a múltkor, kérdezte, amikor a kanyarnál léptem fel? Piros volt. égett az arca a hidegtől, és boldogan lihegett. Az utasok csendben szorongtak egymás mellett a hideg peronon, a levegőt cigarettafüst ülte meg. András körülnézett. Vera itt van, kérdezte halkan. besodródott, mondta az egyik fiú. és cigarettát vett elő, András szeme elsötétült, a másik fiú pakli kártyát kevergetett, beszél lsz. kérdezte Andrástól, nem. felelte a fiú rosszkedvűen. Ö is megái Ihatott volna itt, mondta. Ahogyan ti. is. Ne törődj vele, vigasztalta az egyik fiú, és hatalmas füstösömét fújt felfelé. Aztán, rátette a lábát a kilincsre, övéről vastag alumínium kereszt lógott az ágyékára egy láncon, kezdjük, mondta, társa a térdére osztotta a lapokat. Szótlanul játszottak és fújták a füstöt hunyorogva, néha megálltak, egymásra néztek és nevetésibe 'törtek ki. A vesztes ilyenkor a fejét csóválta és a szűk farmerzsebből tízfillérek kerültek elő. A vonat egyhangúan kattogott, ringatózott, a gyenge fényben furcsa árnyékok szabdalták át az arcokat, néha mocorgott valaki, hogy gémberedett tagjai görcsét valahogy feloldja, megmozdultak ilyenkor a többiek is, ásítoztak. aztán egyezerre megbolydult a tömeg, valaki kiabált, engedjenek ki, vécére kell mennem! Méltatlankodó vita támadt. András ernyedt közömbösséggel figyelte, jaj. istenem, mondta egy nő. hát ne nyomjanak már agyon! Rettenetes, mondta, az ajtó mellett guggolt, rettenetes! Nagy falatokat tört a kezében lévő kalácsból, és két ujjal egészen hátra, a zápfogá- ra tette, foghíjas száját ki- tátva. Rettenetes, mondta újra teleszájjal, a mellette levő kosárban tyúkok vartyog- tak. Az átjáróajtó előtt egy nagyon öreg, görnyedt, sovány ember állt fekete télikabátban. viaszfehér, közönyös arccal, két öregasszonyra támaszkodva, úgy tűnt, nem is lélegzik, hát élet ez. kérdezte feléje fordulva a foghíjas asszony, most csak tessék mondani, hát élet ez? Morzsák peregtek — vastag bundájára. Az öregember nem válaszolt, félig lehunyt szemmel nézett maga elé. az SZTK-ba visszük, mondta az egyik öregasszony, habár... Elhallgatott, szabadon levő balkezével legyintett. A foghíjas (asszony rágása lelassult, összehúzott szemmel nézte az idős embert egy darabig. meg van érve. mondta aztán. Ez az ember már meg van érve. Lehet azt már látni, hogy meg van érve. Vihetik ezt már akárhová. Tudja, az a legrosszabb, hogy elengedi magát teljesen, folytatta az öregasszony az arca elé kötött vastag kendő mögül, hát gondolhatja, milyen nehéz nekünk emelni ezt a nagy testet. A foghíjas asz- szony bólogatott és újabb tavaszai a keltetőből, ilyenkor ebből pénzelünk. Hangosan szívni kedzte a fogát, aztán ásított. Istenem, mondta, jóatyám. A vonat lelassult, külvárosi házak, elhanyagolt raktár- épületek között fékezett surrogva. András is ásított, és megpróbált nyújtózkodni, bent vagyunk, mondta, már éppen kezdtem elaludni, állva. Az egyik fiú letörölte az ahlakot és kinézett. á. mondta., még a Fűtőháznál siem vagyunk, öszeszedték a kártyát, készülődtek. Segítsen Imiajd valaki-, emberek, mondta az öregasszony, legyenek majd szívesek, nem bírjuk ketten levenni! Tessék még várni, szóit valaki. Tar Sándor: Téli történet (RÉSZLET) latokat rakott a szájába, istenem, mondta, istenem. A másik öregasszony nem szólt semmit, csak mosolygott piros és puffadt volt az arca. gyulladt szeméből lassan szivárgott a könny, nézze meg folytatta emez, csak nyűgöd- , tan nézze meg a lábát, teljesen ki van tartva, nem is azon áll. mi tartjuk, hát most mondja'... Be kellett volna menni, szólt közbe valaki, odabent biztosan átadta volna valaki a helyét elvégre egy 'beteg ember, hát persze, mondták mások is. mért nem mennek be? Jaj, kedves, nem tudnánk idejében le- szállni! A múltkor is elvitt a vonat bennünket a nagy tömegben, istenem, istenem, mondta a foghíjas asszony, drága jó atyám! Nem akar menni se, folytatta az öregasszony, úgy kell vinni, mint a gyereket. Hirtelen rikácsolni kezdtek a tyúkok, kétség- beesetten repdestek szárnyukkal. az asszony visszaigazította őket a kosárba, * nyughassatok már. na. mondta nekik, aztán újra csend lett. csak a vonat kattogott. András kifelé nézett az ablakon, dérlepte, szikár fák, bokrok rebbentek el a táj jal, míg a távolabbiak mintha kísérnék a vonatot, elálmoso- dott, érezte, hogy a rászoruló testek nyomására szétlapul a zsebében a kolbász, de nem volt hová elhúzódni. Tulajdonképpen semmi baja. hallotta később az öregasz- szony hangját, csak nem akar már élni. a húgom például sokkal betegebb. Sokkal, de sokkal, ö. mutatott a másik öregasszonyra, az este is kijött belőle minden. A bundás asszony nyögve felemelkedett, jaj, istenem, mondta, a derekam! Leseperte bundájáról a morzsákat, aztán megigazította fejkendőjét. én sose viszek a piacról haza tyúkot, mondta valakinek. sose. A végén már adom, amennyiért kél. A fene tudja, miféle nyavalyát szed össze a piacon a másétól. és vigyem haza a többihez? Kétszázat hoztam tamég megy a vonat! Hangosodé beszéd, tolongás támadt, vonatdudálás hallatszott kintről, aztán fülsértő csikorgással felüvöltöttek a fékek. A fiúk feltépték az ajtót, leugráltak a még mozgó szerelvényről, és az aluljáró felé futottak, szia. mondta András a két fiúnak, én még várok itt Idegesen toporgott a betonon, miközben emberek rohantak el mellette, a vonatok ontották magukból a tömeget.. amely nyüzsgő masszaként hullámzott az aluljárók felé. ki lassan, ki gyorsabban, csomagokkal, táskákkal, ismerősöknek kiabáltak, egy alacsony, fekete ember ténfergett közöttük csak úgy, téli,kabát nélkül, zsebredugott kézzel, cigaretta füstölgőit a szájában, és a hóna alá szorított, csupasz hegedű fáján egy ráfagyott köpés fehérlett Jeges szél suhant olykor át a tömegen. András később meglátta Verát Késszel Rudival, Vera, Verái, kiabált1 feliugrálva, a lány észrevette, integetett majd bent 'találkozunk, kiáltotta, és nevetve sodródott egy csomó bátyus asszony között, mögötte Késszel Rudi ment. diplomatatáskáját a feje- fölé tartva. András tanácstalanul állt egy pár pillanatig, dühös volt. elkésék. hasított bele hirtelen a félelem, és rohanva megindult le a lépcsőn, átverekedve magát a lökdöső. lármás embertömegen, az állomás épületén keresztül kirohant a buszhoz, még épp elérte, az utolsók közt szállít fel. jaj. a belem, kiáltotta valaki, amikor nagyot nyomott a tömegen, hogy becsukódhasson mögötte az ajtó. E pillanatban megszólalt a Vagongyár szirénája, negyed, gondolta a fiú megkönnyebbülve. Fél hatra kellett a műhelyben lennie. Fél hatkor elsőként ért a sötét műhelybe, hűvös volt és csend, felgyújtotta a villanyt. bekapcsolta a szárító- kemencét, megnyitotta a gőzt a lemosókádnál. Fél hat után négy-öt perccel érkezett a magas, kancsal művezető, lepakolt elkerített kis fülkéjében. felvett egy festékfoltos köpenyt, aztán kijött, kezet fogott a fiúval, fagyos volt a keze és a szája lila a hidegtől. megszemlélte az előkészületeket, 'bólintott. Kezét dörzsölgetve benézett a festőkabinokba, aztán Andrással kinyitották a szárítókemencék ajtaját; jól van. mondta a művezető, akkor melegedjünk egy kicsit. Leültek egy kemence szája elé egy szárítóállványra, s a kiáramló meleg levegőben elbóbiskolva néhány pillanat múlva szinte egyszerre billent le a fejük. Portulácska, a sánta takarítónő így talált rájuk reggelente. amikor „vedreivel csörömpölve megérkezett. A művezető kráko- gott, arca bosszús volt és mogorva. András pedig ásítoz- va bebandukolt a lemosó helyiségbe. hogy megkezdje a napi munkáját. Korábban kellene jönnünk dolgozni, mondta egyszer a művezető Andrásnak hogy rendesen kialudhassuk magunkat. András nevetett akkor, de a művezető arca komoly maradt, szinte ábrándos. Vigyázzon a daruval, mondta később, oldalmenetben akadozik egy kicsit. A fiú értetlenül nézett utána. Esztike jött legkésőBb, a Robogó Csontváz, egy hihetetlenül sovány csiszolónő. Portulácska már várta, képzelje. fogadta izgatottan, hajnalban elvitték Gézát. Esztike köszönt mindenkinek, aztán kinyitotta a fiókját, milyen Gézát, kérdezte aztán, óriási szemeit a takarítónőre Szegezve, hát a férjemet, mondta Portulácska csalódottan. Valami politikai ügy, tette hozzá később. Mindig jár a pofája. Ha most nekem elviszik vagy két évre. pont most, mikor ezek az áremelések vannak . .. Esztike, a Robogó Csontváz már nem figyelt, csiszolóvásznat szedett elő a fiókjából, marokkövet, megnyitotta a csapot, és félrecsavart nyakkal várta, hogy a tartálya megteljen vízzel. Keze, mint egy több helyen eltört ág, a csípőjén. Mit gondol, kérdezte a takarítónő, szóljak a művezetőnek? Miért akar neki szólni, kérdezte Robogó Csontváz értetlenül, Portulácska ismét csalódottan nézett rá. hátnem érti, kérdezte sírós hangon. nem, mondta Esztike, és tényleg nem értette. Feltünedeztek a festők is. átköszöntek az asszonyoknak, nyito- gatták a kabinokat, állványokat készítettek elő. meg munkadarabokat, zümmögtek a festékkavaró motorok, aztán lassan felerősödött a légbetáplálók és az elszívók zaja, a kabinokban sziszegő sugarak metszették át a bágyadt, téli napsütést, ami a festékfoltos ablakok apró kockáin szűrődött be. András szerette nézni a festőket, ahogyan a szórópisztollyal színes csíkokat húznak egymás alá. sorban, a lemezekre, aztán fordítják a zsámolyt. é$ keresztben, a szép, tiszta színek frissen, nedvesen csillogtak. fütyörésztek közben a festők vagy daloltak, mindegyiknek megvolt a magáé. Bánát bácsi például legtöbbször azt énekelte, hogy Krasznahorka büszke vára. Galambos, aki nemrég szerelt le. katonanótákat énekelt, a Diákkislány vagy azt, hogy Elindul az üteg. még Venyige úr is énekelt, aki pedig a legügyetlenebb volt az egész brigádban. művezető nem énekelt, de időnként odaállt Bánát bácsi kabinja elé, és karba font kézzel, komoly arccal hallgatta. Fél nyolckor jött be a nagydarab bérfelíró nő. sima, ápolt arcán hervadhatatlan mosoly. mindenkihez odament, köszönt, jó reggelt, jó reggelt, az egész nő a kövér tisztaság és derű makulátlan üdeségét sugározta. Andrással is kezet fogott, szerbusz szépséges Andrisom, mondta neki. és megsimogat- ta a fiú arcát. András a rajongó tekintet sugárzásában vallóban szépnek, daliásnak érezte magát, imádta a bérfelíró nőt. és nemcsak ezért, hanem mert ő meg a Hey Jude-ot fütyülte egész nap, és rendesen, mint egy férfi, és közben mosolygott, csak mosolygott. alföld
