Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. május 18. Dienes Eszter; Felségvizek Könnycseppből ékkő: cseppentett ország: Bánhalma, Jajhalom, Szentmiklós, Hatház. Felnyíló tenyérrel hazát formál a föld, egy virágszáron Isten füvek közt tündököl. Sziromhullással álmodik, eső hull, évszakok \— a földi alkony csurgásában letisztult hajlatok. Ot t kedves a Kedves, az igazi csók beváltható, és felségvizeken úszik szárnyatlan űrhajó. Huh István: Mondóka Egy hajnal két hajnal Száműzött szél nyargal Egy haza két haza Melyikbe érsz haza Egy felleg két felleg Mindkettő mért ver meg Egy páva két páva Nap süt rád hét ágra Egy tenyér két tenyér Arcomhoz kétszer ér Egy arany két arany Nyelv alatt béka van Egy hajnal két hajnal Száműzött szél nyargal Egy páva két páva Nap süt rád hét ágra Egy haza két haza Melyikbe érsz haza Mogyorósi Erika: Soha Még ilyen csavargót aki sose békül mindig csak haragszik szeme csak sötétül Beszél a hazáról mintha maga volna mintha álmatlanul egymaga forogna Virrad szerelemnek vígságos nyarára s mindenik gondjával marad csak magára * * * Ilyen ifjúságot hol az ember ámul mint vet ítéletet hamisan gáládul enmaga felett is csak hogy élve éljen mert a másvilágon sincs kivel cseréljen Soha emberöltőt ilyen hallgatagnak soha még küszöbén helyét a halálnak Szenti Ernő; Versfogyatkozás 1. Kimosta véremből A lángot a fagy Körbefogtak Cápa-szavak 2. Szól a tengerhez a tenger miért apadt el A menyecskejárású folyók melle 3. Ha felvágod a csend ütőerét Omlik belőle a szó 4. Véres az igazságok szája Szántó Péten Ez csak egy rock’n’roll ülönbejáratú, szigorúan egyszemélyes hétvégemet elcserélném bármi másra. Minden jobb, mint. itt ülnöm az ágy szélén, várva, hogy nekem ugrik a szombat-vasárnap. Ha nem lennék a helyemben, bizisten nem cserélnék velem. Ülök az ágyam szélén, és vakarom a talpam. Tulajdonképp az egyetlen dolog, amit az emberekről biztosan tudok, az, hogy változnak. így talpvakarás közben jutnak eszembe az ilyen nagy gondolataim. Néha kapcsolatosak a talpváka- rással, néha meg még böl- csebbek. Például, hogy jobb szépnek lenni, mint okosnak. De azért okosnak jobb lenni, mint jónak. Csak legalább ne lenne szabad szombat a gimnáziumban. A földszintről dögös zene szól, lebattyogok. Apa persze már megint nincs itthon, miért is lenne? A nagyszoba hatalmas tükre előtt a kishúgom áll, és önfeledten táncol. Rövid, fekete haja van és kék szeme. Tizenöt éves, pici de formás, kipirulva bámulja önmaga tükörképét. — Mi a reggeli? — krá- kogom. Oda se neki. Emeltebb hangon közlöm, hogy enni szeretnék. — Minek? — néz vissza a válla fölött. — Már tegnap is ettél. Eldszkol a tükör elől, de azért halálos biztonsággal fenéken billentem. Erre ő hozzám vágja a díszpárnát, Megkezdjük a reggeli mutatványt : én kergetem, ő szalad és vihog, közben ilyeneket ordít: — Emberek, segítség, megjött a bátyám a sittről! A szomszédok — finom elegáns emberek, mélyen felháborodva az időkön s erkölcsökön — mindent hallanak, & alighanem ráncolják a szemöldjeiket. A húgom sarokba szorít, és felszólít, hogy mindenféle hülyének nevezzem magam. Hirtelen elpirul, tudom, hogy valami disznóságot akar kérdezni. — Csak nyugodtan! — biztatom. Kék szeme gyanúsan csillog. — Hát te hülye vagy! Nem is akarok kérdezni. — Dehogynem! Mikor vörös vagy, és bandzsítasz, mindig valami disznóság jut az eszedbe. Durcásan hátat fordít: — Csak azt akartam tudni... — Hogy?... Rám néz, mintha mérlegelné, hány darab konyhakés fér el bennem. — Mit hogy? — Hát amit kérdeztél! — Mit kérdeztem? — Kérdeztél egyáltalán valamit? Nevetünk, és újra bekapcsolja a lemezjátszót. — Egyébként Rolling Stones. Az a címe, hogy It’s only rock’n’roll. Ez csak egy rock’n’roll. — Nagyon klassz ez az akkordbontás — bólintok — H, Cisz, D. — H, Cisz, D... — néz Eszti bizonytalanul, azután kirobban belőle a nevetés. — öregem, te olyan hülye vagy! És én még azt hittem, hogy ez csak egy rock’n’roll, közben pedig H. Cisz, D! Eltervezzük, hogy lecsót csinálunk ebédre, de rögtön az elején összeveszünk, mert szerintem szalonnával kell csinálni. Mind a ketten jobban értünk hozzá, mint általában az anyátlan kölykök. Szerintem kell szalonna, Eszti látszólag megnyugszik, azután az első adandó alkalommal rám keni a paradicsompürét. Rántottét ebédeltünk. Délután Bélával találkozom. Mászunk, nézünk magunk elé, néha észreveszünk valakit, de inkább a csuda tudja, mit látunk. Ha szembejönne egy busz, és megemelné a kalapját, az talán érdekes lenne. Béla nyütt pulóverjének gallérja a hasáig lóg. Olyan jóféle fekete ballonkabátja van, csaknem a földig ér. — Inni kéne — dünnyögi. Nem mintha szomjas lenne, ráadásul utálja az alkoholt, de mit tegyünk egy álmos őszi szombaton, ha okosabbat úgyse tudánk? A presszóban uraságtól levetett arany tapéta, vedlett plüssfotel, bordó pincérnők. Üristen, és még öt- venszer úristen. Itt van András és Bici is. Tonikot iszunk, tejjel és citrommal, jól összekeverve. Gusztustalan egy lötty, az biztos, de mindenki undorodva nézi a szomszéd asztaloktól, ezért boldogan és jóízűen megiszom. A többiek is. Bici azon nyavalyog, hogy kettőből bukik. — Akkor meg miért nem tanulsz? . — nyögi Béla. mert pokolian unja már Bici állandó panaszait. — öregem, ha az apám nem nyomott volna be a gimibe, most már keresnék. — Még most is elmehetsz dolgozni. — Röhögni fogsz, most már nem. Most már nem szeretek... Megpróbálom letörölni magamról a nevetést. Közben elképzelem a mondatainkat, amint unottan másznak át apró legyekként a műmárvány asztallapon. A fene egye meg, fél éve már, és még mindig Erzsire gondolok. — Lehet, hogyha szeretünk valakit, akkor megváltozunk? — kérdezem, de szemlátomást nem értik. Megnyugtatnak, Ihogyi Jhü- l.ve vagyok. Pedig Erzsit tényleg szeretem. Szeretném. Odalépek a telefonautoma- tához, hogy lássam a bejáratot. Persze;, miért is jönne ide? Nem is merem őt tárcsázni, csak a kishúgo- mat. — A bátyádat, keresem. — Nincs itthon, nem tudom, mikor jön meg — hadarja egyszuszra. Mindig betojik a telefontól. Nevetni kezdek. Odaát hallgatás. — Nahát... Te hülye, te vagy az? El se tudtam képzelni, hogy téged keres valaki. Apa telefonált: különmunka. Szóval megint egyedül vacsorázunk. Te! Ez a Jagger egy jó krapek! Behallatszik a Stones-ze- ne. A húgom hangján csak most érzem, hogy fel van dobva. — Ittál? Adja az ostobát: —. Ki áll itt? Tagadja, de persze hajtűvel kinyitotta a bárt... Este lépek be az ajtónkon. A kisehúgom a tükör lőtt, félig lecsúszva a fotelből. Alszik. Mellette feldőlve a palack, a szőnyeg csupa bor. Nézem, amint szuszog. Kicsi hullámokban a haja, mint a charleston-táncosok- nak. Ha valaha egy krapek kitol vele, én úgy megverem azt a krapekot!... Viszont ahogy az emberiséget ismerem, nagyon sokszor kell majd verekednem. Hirtelen kinyitja a szemét. — Szia — nyöszörgi. Aztán csak néz, le-lekoppan a feje, de már ébren van. — Jól beszívtunk, mi? — Ümm — felelem tömören. — De nem ciki, ugye? elövöm a lemezjátszót, megint szól a dal. If jou really want to be my friend — ha valóban a barátom akarsz lenni. Pedig hát akarta a nyavalya. Régi-régi dal. Csak ma még kicsit itt a szomorúság. Eszti nekem ugrik. Megragadja a kezem, és őrült gyors rockot járunk a nagyon lassú számra. — Te! — lihegi a fülembe — ez csak egy rock’n’roll! — Ümm! — felelem én, nem is tudja, milyen szomorúan. Kulcsár János: Szerelmem Tánya Tizenhárom-tizennégy esztendős lehettem, amikor először került kezembe az Anyegin. Vászonfedelű, díszes könyvecske volt, szép rézkarcokkal illusztrálva, s még a régi, zengzetesen ódpn Bérczy Ká- roly-féle fordításban. Kemény februárunk jött azon a télen, jégszakálla nőtt minden nádtetőnek, az ártéri erdőn fák dur- rogtak szét a fagyban, s itt is, ott is holt cinkék aprócska tetemei pöttyözték a kékellő havat. Szaporán emelgettem két lábamat én is, amíg az egérszagú kis népkönyvtárból hazafelé igyekeztem, zsebemben új zsákmányommal, a távoli bakter- ház irányába. Otthon aztán, a kis petróleumlámpa pisla fényénél, a törpe vaskályha dorombolását hallgatva, annál nagyobb gyönyörűséget leltem az olvasásban. Elképzeltem a miénknél is komi- szabb orosz telét, hallani véltem a farkasok üvöltését, a trojkák csilingelését, szinte testközelben éreztem a sztyeppén végigvonuló hóvihart. Élvezettel szürcsölgettem a szárított akácvirágból főzött teát, s a kéregbocskort viselő orosz jobbágyokra gondoltam, akik dideregnek az egymáshoz tapadó kunyhókban a rothadó csuptetők alatt. Láttam Anyegin egész birtokát, ódon udvarházával, malmával, szeszgyárával, hallani véltem, ahogy virrasztó hősöm ablaka előtt elsuhognak a denevérek, s a nyári strófákból meglegyintett a learatott rozs, az ürömvirág meg a tatárka illata. Kedveltem én azt a mihaszna Anyegint is, minden cinizmusával, életuntságával, fölényességével együtt. Tetszett, hogy ő is unja a falu egyhangúságát, imponálj amikor fittyet hányt a kisúri pöffeszke- désre, egyetértőén kuncogtam, amikor a naiv Lenszkijjel évődött.. . Ilyen nagybácsit vagy legalább idősebb barátot szerettem volna mindig, dehát sohsem hozott vele össze a sors. Így bizony belekapaszkodtam Jevgenyij sokgalléros dan- dyköpenyének csücskébe, s kísértem lelkesen mindenhova. Akkor szűntem meg hű árnyéka lenni, amikor betoppant La- rinékhoz. Érezterti. hogy nagy baj lesz ebből, s vissza is tartottam volna, de már nem hagyta magát. Az az igazság, hogy én Tatjánába első látásra beleszerettem. Ahogy férfiban Anyeginné kívántam volna nőni, úgy lett nőben az eszményképem a szelíd, ábrándos, Hamupipőke-szépségű Tatjána. Mi tagadás, féltékenykedtem, de azért el tudtam volna képzelni Tatjánát Anyegin feleségeként, ha fájó szívvel is. Nem is bírtam aztán megbocsátani Jevgenyijnek azt a nyegle komiszságot, amit szívem bálványával szemben elkövetett, s dühödt kárörömmel figyeltem megszégyenülését a történet utolsó strófáiban. Esztendőkkel később tudtam meg, hogy Puskin maga is szerelmes volt Tatjánába. Feljegyezték a kortársak, hogy javában dolgozott még verses regényén, amikor egy téli reggelen betoppant hozzá egy rég látott barát. A vendég, látva a költő komor arcát, puhatolózni próbált az okok felől. — Tánya férjhez ment a herceghez — mondta csüggedten Puskin. — Ezt igazán nem vártam volna tőle ... Ismét magamról szólva el kell még mondanom, hogy több mint három évtizeddel az első találkozás után, megint szerettem volna közel kerülni Tatjánához. Lenin- grádiban jártam, s a mesés szépségű fehér éjszakák egyikén azt a pillanatot vártam a Néva partján, amikor nyílni kezdenek a hidak. Hallgattak az alvó palotasorok az opálos derengésben, a Néva ködfüggönyöket hömpölyögtetett, igen, ez a régi Szentpétervár, mondtam, és vártam, csak vártam, hogy kitárul valamelyik kovácsoltvas kapu, s kigördül rajta a címeres hercegi hintó a szép és szenvedő Tányával. Lármás, jókedvű turistacsoportok jöttek, széthancúrozták az áhítatot, és szerencsésen eszembe juttatták, hogy reggel prémkucsmát kell keresnem valamelyik áruházban a kisebbik gyereknek, hiszen megígértem neki még otthon, a pályaudvaron. Végül is, a felejtés bizony kimorzsolta volna mindezt az én emlékezetem csutkájából, ha nemrégiben, betegágyon, meg nem ajándékoz valaki egy orosz nyelvkönyvvel. Igen szép kiadvány ez is — tudta a jótékony barát, hogy gyengéim a mutatós könyvek —, vörös bőrkötésben, igazi arany címbetűkkel, s mellesleg be- tyárosan nehéz leckékkel azok számára, akik — velem ellentétben — már társalgási fokon beszélik az orosz nyelvet, és csupán kifejezési készségűiket kívánják árnyalni, gazdagítani. Böngésztem a logikusan sorjázó leckék anyagát fogyatkozó szorgalommal, növekvő türelmetlenséggel. Azt mindenesetre tudom, hogy egy átlagos leningrádi család körében vendégeskedem. Igen népes família, s tulajdonképpen rokonszenvesek is lennének valamennyien, csak ne csevegnének oly választékosán egymás között még a leghétköznapibb dolgokról is! Munkájukat illetően még eligazodom Sulyok Gabriella rajza Gy urits Éva rajza
