Szolnok Megyei Néplap, 1980. május (31. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-18 / 115. szám
1980. május 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Somogyi Győző rajza Kiss Benedek: r így állni meg Variáció egy Illyés-témára jókívánsággal „Mint fennsíkon az árvalányhaj, lengnek az ősz fürtök a' szélben”. Ha befedi egy matrózsipkával: fehéren fehér ül, lám, fehéren — fehéren, lám, fehér fehérül. S ahogy az árvalányhaj gyérül, mi sötét volt, mind kifehérül szivárványt vető, habzó fényben, s ki fehér, int fehér sipkával. Óhaj? sóhaj? fényt árnya árnyal: Lengjetek, ősz fürtök a szélben, mint fennsíkon az árvalányhaj!-----------------;> 1 1 1 ...... ' - ■■ P app Márió: Húsban lázban vérben Húsban lázban vérben vért izzasztó szélben számolok magammal nem lehetek tétlen bennrekedve vétlen életem vértjében munkátlan rosszízben kölcsönverítékben érek észrevétlen gyilkos felnőttségben alkalomra várva halálosan ébren ecsavarta a tintásüveg tetejét, belemártotta a tollat az üvegbe, de apapír fölött elbizonytalanodott a keze. „Kedves lányom” — biztosan tudta, hogy ez lesz a megszólítás, de még ennyit sem mert leírni. Levette szemüvegét, hosszan lehelte az üveget, majd köténye sarkával megtörölte. Időhúzásnak szánta a megszokotl mozdulatot. „Kedves lányom” — kezdte mégis nagysokára. De nem tudta folytatni. Pedig esténként, lefekvéskor, még félálomban is fogalmazott, és olyankor tudta folyékonyan, szívrehatóan. Eldobta a fehér lapot. Az asztalfiókból kockás papírt vett elő, arra talán jobban kívánkozik az írás. „Kedves lányom!” — írta le újra. Elégedetten nézte betűit, még most is kifogástalannak látta az írását. — Bizonyára azt hiszed, a leveledre válaszolok. Ugyan mit írhatnék neked és az uradnak, hiszen tíz éve nem találkoztunk. Azt írod, hogy felépült a házatok, látogassalak meg benneteket. Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e. Te sem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Én a korom miatt sem utazgatok már, te meg apád miatt nem jössz hozzánk. Még mindig keserű a szám íze. ha legutóbbi találkozásunk eszembe jut. Megint szememre vetetted, hogy fiatalon dolgoznod kellett, nem taníttattunk. Szegények voltunk, fiam. nem tehettük. Miért, nem lehet ezt megérteni? Rajtad kívül még milliók éltek így. és később tanultak, amikor már ere mód kínálkozott. Neked is lett volna lehetőséged, mert amióta férjhez mentél, azt sem tudod. mj a munka ...” Ledobta a tollat az asztalra. Meglepődött bátorságán, ő Annával még soha nem mert így beszélni, soha nem volt mersze megmondani. hogy nincs igaza, örül, hogy most le tudja írni mindazt, amire a személyes találkozáskor nem volt lehetősége. Mert Anna ordít vele. szóhoz sem engedi jutni. Belelovalta magát emlékeibe. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelyeden a főnök k; akar kezdeni véled. Mit mondott erre az apád? Nem mész oda többet! Másnap ő ment el helyetted, óriási botrányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az egészből. Amikor hazajött, kegyetlenül elvert. Te összepakoltál, és kijelentetted: soha többé nem látunk. Az esküvőd előtt jöttél el újra, hogy kéred a hozományod. Hidd el, Annám, meg is kaptad volna, ha nem vagyunk szegények. Apád munka nélkül volt. én takarítani jártam. Nem bosszúból tagadtuk meg tőled, amit kértél...” Kiment a konyhába egy úgy-ahogy, de amikor hét végén kiki szórakozni megy barátaival, ismerőseivel, akikor bizony megszűnik a tudományom. Békén is hagynám én ezeket a derék leningrádiakat, ha nem élne ott a családban Tatjána is. — A mi Tányánk nagyon szép asszony — büszlkélked.ett már a harmadik leckében a család egyik ifjú tagja. — Magas, karcsú, csodálatosan fénylő szürke szeme és aranyszőke haja van ... Ismét férjhez ment hát. de élete pórjáról úgyszólván semmit sem tudok. Hogy nem herceg az illető, az bizonyosnak látszik, s nem is lehet valami izgalmas foglalkozása, mert sohasem bukkan elő a feladatok során. Tánya életéről annál többet megtudtam már. Szolid, de megbecsült orvos, az egyik kórház gyermekosztályán dolgozik. Igen lelkiismeretes, a munkakezdésről a világ minden kincséért sem késne el. Ha kissé elszundikáí reggel, taxit fogad, hogy idejében odaérjen. Ha semmi sem jön közbe, akkor autóbusszal indul hazulról, majd átszáll a metróra, s végül még gyalogol is tíz-tizenkét percet a kórházig. Remélem, nem fázik meg közben; annyi bizonyos, hogy a buszmegálló mejdnem szemben van a lakásukkal. A buszok viszont meglehetősen zsúfoltak reggelenként (ez is a leckékből derült ki), s én nagyon sajnálom szegénykét, amikor elképzelem abban a lökdösődő tömegben. Egyébként vidám asszony Tánya. hét végén ő is szívesen eljár a szabadba munkatársaival, barátaival. Röplabdázik, úszik ilyen kör, néha megpróbálkozik a horgászással is. Tudom, ráfér szegénykére egy kis kikapcsolódás az egész heti kórházi hajsza után, csak az nyugtalanít, hogy az utóbbi időben ott legyeskedík a tankönyv^ nek szinte minden oldalán egy bizonyos Andirej. Petrovics is. Mérnök az egyik gyárban, egyébként a család régi barátja, és állandóéin érdeklődik Tánya felől. Gyanús nekem ez a nőcsábász, s behozhatatlan előnyt élvez velem szemben, hiszen őt a szerző beleírta az anyagba, én viszont még a fordítási gyakorlatokban sem szerepelek. Mardos a kétség, de még sok időbe telik, mire mindennek a végére járhatok. Szigorú szabálya a tankönyvnek, hogy „a legnehezebb nyelvtani és lexikai jelenségek rögzítése céljából minden gyakorlatot meg kell oldani”. Legalább hét-nyolcféle gyakorlat ékeskedik minden olvasmány végén, s hátra van még a leckékből vagy tizenhárom. Lehet, hogy szerelmem. Tánya elválik időközben a férjétől, s talán feleségül megy ehhez a kiállhatatlan Andrej Petro- vicshoz, én pedig semmivel sem akadályozhatom meg a készülő tragédiát. Csak kuporgok magamba roskadva a rendhagvó ragozású igék IX A táblázatának csücskén, s ezt mormolom lehangoltan: — Tánya harmadszor is férjhez ment. Ezt már igazán nem vártam volna tőle .. . pohár vízért, az izgalomtól. az idegességtől kiszáradt a torka. Ugyanakkor meg is könnyebbült. Tulajdonképpen már csak azt szeretné megírni, hogy az öreg kórházban van, gyenge és elesett, talán boldog lenne, ha a lánya meglátogatná, kibékülnének. De attól is tart, az öregnek a nagy öröm végzetes lehet, vagy ismét veszekednének. Azért nem szerették ezek egymást, mei-t egyformán makacsok, önfejűek. egymással, ötven év alatt mi már mindenről beszélgettünk. A nővéred csak sürgönyt küldött, mert jelenleg üdül. Ti soha nem szerettétek egymást, pedig Hilda jó lány. Azért utáltad őt mindig, mert megalkuvó. Ez nem így van. Minket szeret, amennyire teheti, törődik is velünk. Tudod, mi a legérdekesebb? Az, hogy mégis te hiányzol nekem .. . Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba. Engem Borsányi Vera; „Kedves lányom!” „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte. Nem akartam ezt közölni veled, mert fülemben cseng még utolsó mondatod, amikor elbúcsúztam tőled az állomáson. Megkérdeztem: nem látogatnál-e meg bennünket te is egyszer. Azt felelted: addig be nem teszed a lábad hozzánk, amíg apád él. Drága kislányom, ha ettől függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívánom, sose lássalak többé! Lehet, hogy mi már ebben az életben nem látjuk egymást. Nem attól félek, hogy hamarosan meghalok. Élhetek tíz évig, húszig, mindegy. Te nem vagy kíváncsi ránk. Amivel vádolsz minket, azok nem bűnök. Tudod, senki sem tudhatja, mi vár még rá hátralevő életében, mire jut öreg korára. De ez nekem nem vigasz, mert isten ne adja, drága Annám, ha veled történne valami, az is nekünk lenne rossz...” Nem tudott tovább írni. remegett kezében a toll. szeme előtt összefolytak a betűk. Majd reggel. Megágyazott, az öreg ágyát is megvetette, mint minden este. A papucsát is odakészítette. Mégis más így. Reggel összetörtén ébredt, pedig átaludta az éjszakái. Zagyvaságokat álmodott: egy vaddisznó hátán lovagolt. Vadászok üldözték, lövöldöztek is rá. minden golyó eltalálta, de neki nem fájt, több sebből vérzett, ő délelőtt is beengednek. Esténként. pedig jobb szeretek én már itthon lenni.” Jó, hogy az autóbusz épp a kórházig viszi. Az első ajtó mellett ült le. Bérletét a kezében szorongatta, ha jön az ellenőr, mindjárt fel tudja mutatni. Kinézett az ablakon, a villanyóra fél tízet mutatott. Mégis előbb szállt le. majd gyalog megy a kórházig. Tízkor van vizit. ne találják akkor ott. Megkért valakit, jelezzen. Leszállt a buszról, de nem várta meg, amíg kimegy a megállóból. Sietve lelépett a járdáról. Dudálást, fékcsigorgást, kiáltozásokat hallott. Látta ő az autót, de nem ütheti el, hiszen a férje várja, öt egyszer már elütötték, de csak a karja zúzódott Össze, mert akkor is figyelmetlenül ment át az úttesten. A biztosítótól pénzt is kapott. Ha most nagyobb a baleset, talán több pénzt... Istenem, el kellene ugrani, el kell... Aztán hirtelen a földön feküdt. valami fellökhette, de fájdalmat nem érzett. Ismerős volt neki az érzés, ezt már ' egyszer átélte... Igen, tudja, a vaddisznóval. És azt megúszta, talán ezt is ... Emberek csoportosulnak köré, valamit mondtak is neki. de a sziréna minden zajt elnyomott és az elsősegélynyújtóknak erős a fogásuk. Életveszélyes állapotban szállították kórházba. Még a mentőautóban is görcsösen szorongatta kis szatyrát, benne alma, keksz, kis tábmégis nevetve száguldott a vaddisznóval. Reggeli után hozzálátott rendberakni a konyhát. Üj- ra a kisasztalhoz ült. Nem olvasta el, amit eddig írt, félt. hogy eldobná. „Képzeld, a múlt hónapban ünnepeltük az ötvenedik házassági évfordulónkat. Hoztam egy üveg bort, apád azt iszogatta. Magamnak gesztenyepürét vettem. (Tudod, még most is nagyon szeretem az édességet.) Ültünk csendben, hiszen beszélgetni - már nincs mii la csokoládé. Az orvos egészen közel hajolt hozzá, hogy megértse amit beszél. István kórház... a férjem ... első emelet... a szíve, miért pont most doktor úr. miért, pont most... Az öregember hiába várta aznap a feleségét. Harmadnap kapott csak .hírt a balesetről. „Nincs nagyobb baj bacsika, a felesége már túl van a nehezén.” Mindenáron haza akart menni, de csak egy hét múlva engedték el. Hazaérve körbejárta a lakast. Végre itthon. A mama is hamarosan itthon lesz. Kinyitott minden ablakot, áporodott volt a levegő. A szobában, az asztalon megtalálta felesége levelét. Mellette a tollat és a kiszáradt tintásüveget, amelyre elfelejtette rázárni a kupakot, Az öreg elolvasta a levelet, dühbe jött. Haszontalan vénasszony. Kiteszem a lábam itthonról, ő azonnal kesereg. Nem mintha neki nem fájna, de erről soha nem fog beszélni, legkevésbé annak, aki a fájdalmat okozta. Mérgesen zsebregyűrte a kockás irkalapot. A szekrényből kiszedte felesége holmiját, amelyről gondolta, hogy szüksége lehet rá, összecsomagolta. Még két óra volt a látogatásig. Addig elmegy a körzeti orvoshoz, felíratni a gyógyszereit. A rendelőben nem voltak sokan, két férfi és egy asz- szony várakozott. Leült ő is, a pad végére. Zakója zsebéből elővette a levelet, elolvasta újra. „Akkor azt felelted, addig be sem teszed a lábad, amíg apád él...” Ezt mondta volna Anna?! Többször is szólították, mire meghallotta. Az orvos figyelmesen elolvasta a kórházi elbocsátót, azután felírta a javallt gyógyszereket. — Mi van magával? Már harmadszor kérem, hogy derékig vetkőzzék le. — Tudja, doktor úr, most meg a feleségem... baleset érte. Kórházban van. Az orvos megkopogtatta az öregember sovány hátát, a mellkasát, sóhajtson, lépjen a mérlegre. , — Vannak gyerekei ? Vagy aki gondoskodik magukról? — Nincsen, doktor úr. Ketten vagyunk. — Két hét múlva jöjjön ismét... Ha kimegy, szóljon a következőnek. A kórházban össze-vissza bojongott a kórtermekben. A sok bepólyált, begipszelt beteg közt sehogy sem találta a feleségét. — Kérem szépen — állított meg egy nővért a folyosón —;, a feleségem ... A nővér ránézett, kezében észrevette a kis motyót. — Hogy hívták a feleségét? Az öregember felkapta a fejét. Hogy hívták? A nővér karonfogta, leültette egy padra. — Bocsásson meg, tapintatlan voltam. Reggel táví- ratoztattunk a lakására. Azt hittem, megkapta... Kérem, ha rosszul érzi magát ... Ha a főorvos úrral kíván beszélni... Az öregember megsimogatta a nővér kezét. — Ne fáradjon kedves. Nincs szükségem semmire.. . De ezt nem tudom hazavinni... — Átadta a felesége holmiját. Felállt, lassan elindult a lépcsőn lefelé. — Holnap, majd holnap visszajövök. halálhír annyira A váratlanul érte, hogy azonnal nem is fájt. Meg hihetetlen js volt. Naponta érdeklődtetett a félesége állapota felől, mindig azt mondták, jól van. Becsapták. Csúnyán becsapták. Otthon újra elővette a gyűröt irkalapot. Ügy tekintett a levélre, mint egy végrendeletre. Akkor pedig el kell küldeni, az öregasz- szony úgyis elküldte volna az ő tudta nélkül. „Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba .. A levelet neki kell befejeznie. A kiszáradt tintatartóba kis vizet csöpögte- tett, arra a pár mondatra elég lesz. „Szomorú hírt kell közölnöm veled, lányom. Apád tegnap éjjel meghalt. Csókol anyád.” A levelet csak a temetés után adta postára. Csohány Kálmán rajza
