Szolnok Megyei Néplap, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-13 / 86. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. április 18. KÖRKÉP külpolMkaíE Az enyhülés esélyei A 'minap jelent meg a magyar, de természetesen egyidejűleg az egész európai sajtóban a lengyel és á francia kommunisták együttes felhívása a kontinens kommunista- és munkáspártjainak e hó végén Párizsban megtartandó értekezletére, amelyen a napirend a béke és a leszerelés ügye lesz. A cél egy olyan közös felhívás kibocsátása, amely Európa népeihez és a világ békeszerető erőihez fordulna a közös cselekvés előmozdítása érdekében. Talán nem is kellene külön leírni, s csak a helyzetkép rögzítése végett említjük mégis, hogy a kezdemé- nyeszés oka az a nyilvánvaló légkörromlás, ami ma a világpolitikát jellemzi. A hetvenes évek nagyobbrészt pozitív fejleményeit követően a nyugati világ, elsősorban az Egyesült Államok legkonzervatívabb körei úgy döntöttek, hogy erőfeszítéseiket a közeljövőben nem a nemzetközi erőegyensúly fenntartására és a kölcsönösen elfogadható kompromisszumok rendszerének kialakítására összpontosítják, hanem kísérleteket tesznek egyoldalú fölény szerzésére a stratégiai fegyverkezésben, ennek alapján pedig nyomást gyakorolnák a szocialista országokra, illetve ellentámadásba mennek át a harmadik világ politikai és gazdasági felszabadulásért küzdő népei, országai ellen. Ebben a megváltozott lég- körben az embereket, természetesen Nyugaton nem kevésbé, mint nálunk, nap mint nap foglalkoztatja a kérdés: nem fenyeget-e közvetlen háborús veszély bennünket. De még aki nem ilyen pesszimista szemlélettel kérdez, abban is felmerül: vajon meg tudjuk-e őrizni a nemzetközi kapcsolatok rendszerében azokat a fontos vívmányokat, amelyeknek itt a kontinensen átfogó kódexe is van, a helsinki záróokmány. Ugyanezt a kérdést manapság felelős politikusok és az őket segítő szakértők is felteszik önmaguknak —• és válaszolnak rá. Az MSZMP XII. kongresszusán hangzott el Kádár Jánosnak az a megállapítása, hogy véleménye szerint nem lesz világháború. mert ennek megakadályozására az emberiség ma képes. Hasonló szellemben nyilatkoztak más szocialista országok vezető személyiségei is, és tudjuk: véleményük nem szubjektív óhaj- nyilvántartás. Komoly vizsgálódás, kollektív értékelő munka, az erők összevetése és az eredmény mérlegelése előz meg minden ilyen állásfoglalást. S ami a véleménynyilvánítás mögött • van, az annak az erőegyensúlynak a részletekbe menő ismerete, ami ma még mindig a legfőbb biztosítéka a békének, mert a leghatékonyabban képes visz- szafögni a nyugati világ szocializmus-ellenes köreit. A mai viszonyok közepette mégis mindannyiunknak világosan látni kell: már az is a nemzetközi helyzet rosz- szabbodásának a jele, hogy a stratégiai fegyverzetrendszerek szintjét leszállítani hivatott SALT megállapodások útja helyett e fegyverzetrendszerek fejlesztésének a kényszerpályáján vagyunk. Pedig a kölcsönös elrettentés nem a mi filozófiánk! De ha a másik fenyeget, az bennünket is ellenintézkedésre kényszerít. Aki józanul gondolkodik, világosan látja', hogy az enyhülés, a békés egymás mellett élés gyakorlata a hetvenes években-az európaikon-- tinensen hozta legértékesebb gyümölcseit. Természetesen nem véletlenül. Hanem azért, mert az erőegyensúlyt Európában lehetett a legkevésbé kétségbevonni. A legkonzervatívabb amerikai körök a tavalyi év végén pontosan azért hajszolták keresztül a NATO-ban nyugat-európai rakétatelepítési programjukat, mert ezt a legbiztosabb tartópillért is ki akarják húzni a kelet-nyugati kapcsolatok építménye alól. Tény, hogy a program elfogadtatásával részleges sikert könyvelhetnek el. Viszont azóta is tanúi vagyunk, hogy a nyugat-európai kormányok egy része, s a közvélemény növekvő hányada erőfeszítéseket tesz az enyhülés védelmére. A rakétafegyverkezési program önmagában is veszélyes, ám elfogadása nem végzetszerűen jelenti a megvalósítását. A kommunista- és munkáspártok éppen ezért kezdeményeznek most újból Európában. E kezdeményezés sikerét, vagy kudarcát —• történelmi tapasztalataink vannak erre — nem utolsósorban a szocialista országók fejlődési dinamikája dönti el. A .hatvanas évek Végén, amikor az európai kommunista- és munkáspártok Karlovy Va- ryból keltezett felhívásukkal voltaképp elindították azt a folyamatot, amely azután az NSZK és szociálisa szomszédai között a kapcsolatok minőségi változását hozta. s Európa háború utáni fejlődésében • teljesen új szakaszt nyitott, a szocialista országok dinamikus gazdasági fejlődése volt az az anyagi alap, amire a politikai kezdeményezés épült, A XII. kongresszusnak a nemzetközi helyzetre vonatkozó megállapításait, az ott körvonalazott békemunkát csak akkor tudjuk eredményes gyakorlattá tenni, ha a gazdasági ’erőt is biztosítjuk a szándékainkhoz. A külpolitikára igazság szerint soha sem volt szabad gazdasági elemzés, helyzet- felmérés nélkül tekinteni. De nem minden korban és nem minden helyzetben volt olyan nyilvánvaló, mint napjainkban, hogy gazdasági építőmunkánk sikerei képezhetik a leglényegesebb előfeltételt az enyhülés újabb térhódításához. A feladat — a nehezebb feltételek ellenére — tehát mit sem változott: a békés egymás mellett élést előmozdító folyamatokat visszafordíthatatlanná kell tenni. Hajdú János A „zöld” építészet mestere A grúz főváros, Tbiliszi egyik festői parkjában. a Komunár- dok kertjében a kisfiúk űrhajóst játszanak, az árnyas fasorokban szerelmespárok sétáihak. Dohányzó öregek egy- egy szippantás közben élményeikről mesélnék egymásnak. Szép, A Rusztaveli sugárútról induló drótkötél- pálya állomásának előcsarnoka hangulatos ez a park. Terebélyes fái között egy épület húzódik meg — a Bakradze tervezőiroda. Van ebben valami szimbolikus: a kertben, ahol gyerekek játszanak, felnőttek pihennek és beszélgetnek. épitőművészők egy csoportja azon fáradozik, hogy még szebbé és hangulatosabbá tegyék a főváros főutcáját, azt a sugárutak amely a nagy grúz költő, Sota Rusztaveli nevét viseli. Alekszandr Bakradze építőművész régóta nagy megbecsülésben és köztiszteletben áll- Emlékműve, amelyet annak a 300 hősnek az emlékére készítették, akik megvédték hazájukat a török hódítóktól, a Tbiliszi 1500 éves fennállására készített obeliszk ma már elválaszthatatlanul hozzátartozik a főváros hangulatához. Sok más híres alkotását méltatták a világ rangos építészeti folyóiratai is. A Rusztaveli sugárút újjáépítésének gondolata, a készülő és megvalósult tervék sora immár tíz esztendeje foglalkoztatja a neves építőművészt. Első nagy sikere a tbiliszi Opera- és Balett Színház és a környező park tervezése volt. A dekoratív boltívek, a környező park me- dencéimék eredeti formái, színéi, a szökőkutak azsú- ros rajzai megragadják a néző figyelmét. A Londonban megjelenő építészeti évkönyv Bakradzének ezt az alkotását a „zöld” építészet legjobbjai kö2é sorolta. Sokféle elképzelés és ter- vezgetés után az évek során kialakult a városközpont rekonstrukciójának összehangolt terve. A tervező művész igyekezett megőrizni, sőt hangsúlyozni a sugárút hagyományos jellegét. Radikális változtatások nélkül, a grúz nemzeti, építészet legjobb tradícióit követve bátran alkalmazta a „zöld” építészet új elveit. Megmutatkozik ez a dekoratív medencék, szökőkutak, kerti ösvények formáiban, a nemzeti építészet díszítőmotívu- maimak gazdag alkalmazásában. A sugárút megvilágítására új elveket dolgoztak ki; a közvilágítást megvilágított fali frízek és párkányok teszik hangulatosabbá, az útburkolat vasbeton-lap elemekre. az út szegélyvonalát gránitra cserélik, a járdát bazalttal burkolják. — A terv minden részletét a harmónia követélményeiből kiindulva dolgozzuk ki — mondja Bakradze. — Ha majd befejezzük a munkát, — éhhez még évek kellenek — a főváros lakói néhány csodálatos új térrel:, parkkal lesznek gazdagabbak. Arra törekszünk, hogy új színekkel gazdagítsuk a Rusztaveli sugárutat, új formai megoldásokat alkalmazzunk, de úgy, hogy a főváros legszebb útja egyben megtestesítse a grúz építőművészet legértékesebb hagyományait. IW. N. Tbiliszi egyik festői parkjában Kufärkodäs az A vérttranszfúzió: életmentő módszer. De a pénzéhség még ezt is bemocskolta. Az emberi vér körül rendkívül terjedelmes, az egész világot behálózó üzlet született. Nem apró laboratóriumokról van szói, hanem multinacionális vállalatokról. Ázsiától a Közép-Keleten és TARPAN Új autótípus ősi névvel Kétségtelen, hogy a mezőgazdaság szocialista átalakításának lengyel útja korántsem olyan egyenletes, mint a többi szocialista országé. Ahogyan jól és eredményesen dolgozó termelőszövetkezetek, állami gazdaságok mellett még mii- liószám léteznek egyéni parasztgazdaságok. A lengyel állam, miközben, nagy erőfeszítéseket tesz a mezőgazdasági nagyüzemek fejlesztésére, hatékonyságuk növelésére, nyilvánvalóan nem hanyagolhatja el az egyéni gazdaságokat sem, hiszen nélkülük nem tudnák a lakosság növekvő élelmiszer szükségletét, h mezőgazdasági termékek exportját biztosítani. Ennek a támogatásnak sok formája van. A termelőszövetkezetek, állami gazdaságok szakemberekkel, gépekkel, te- nyészanyaggal, vetőmaggal, vegyszerekkel, a termékek közös értékesítésével segíti az egyéni gazdákat. Az állami hitel- és árpolitika szintén azt a célt szolgálja, hogy a paraszti gazdaságok minél többet, gazdaságosabban termeljenek. Sajátos és népszerű formája a céltudatos mezőgazdasági politikának az, hogy a termelőszövetkezeték és állami gazdaságok gépeiket kölcsönadják az egyéni gazdáknak. Egy traktor, vagy aratógép, még inkább egy speciális kombájn megvásárlása kedvezményes áron is nagy terhet róna a tizenöt—húsz hektáros gazdaságokra. Az egyéni gazdák ereje legfeljebb akkor futja ilyen költséges gépekre, ha összeállnak és négyen, vagy akár tízen vásárolnak kombájnt, teherautót. A lengyel falvakban azért még jóval több lovat látni, mint nálunk, fogattal a szállítás azonban a távolságok A poznani Tarpan gyár nagy kísérlete: a Tarpan-Caravaning típus, bármilyen mennyiségben piacot találna Európában. Tarpan F 233. típusú személyes teherszállító gépkocsi. miatt körülményes. Szükség volt és van tehát olyan viszonylag olcsó; kis üzemköltségű, könnyen kezelhető szállítóeszközre, amely pótolja a lovasszekeret. így született meg a Tarpan személy- és kis tehergépkocsi-család ötlete 1969- ben. A gyártás előkészítésével a poznani gépgyár szakembereit bízták meg. A Tarpan egy tonnás, személy- és teherszállításra egyaránt alkalmas, mozgékony, a terepet jól bíró gépkocsi. Nevét a kistermetű, de igen szívós, erős tarpan lovakról kölcsönözték. A gyártást 1973-ban kezdték meg. Az első szériát Zsük és Nysa autók alkatrészeiből állították össze a poznani járműkészítők. Később a Polski Fiat alkatrészeit, gyártási elveit alkalmazták a gyorsan felfejlesztett üzemben, ahol ma már évenként hatezer darab Tarpan gépkocsit szerelnek össze. Tarpan gépkocsit általában csak egyéni gazdák vásárolhatnák. A vásárláshoz kedvezményes, nagyösszegű hitelt kapnak. Nem csoda, hogy az évről évre növekvő termelési mutatók .ellenére ma még nem tudják a tömegesen jelentkező igényeket kielégíteni. A formára is tetszetős, nagy teljesítményre képes kocsi iránt külföldön, például Görögországban, sőt Angliában is nagy az érdeklődés. A gyár tervezői igyekeznek évről évre továbbfejleszteni az alaptípusokat. Ehhez ma már nemcsak a Fiat, de a japán Toyota cég licen- cét is felhasználják. Hamarosan áttérnek a négykerék meghajtású, terepjáró típus gyártására, de foglalkoznak egy kempingkocsi kifejlesztésével is, amelyre ugyancsak nagy a hazai és külföldi igény. Nálunk két évvel ezelőtt a nemzetközi vásáron mutatták be, a magyar utakon azonban még nem találkozhattunk vele. Pedig érdemes felfigyelni rá, mert ügyes, strapabíró, erős és viszonylag olcsó autó a Tarpan, akárcsak a névadók a lengyel diombvidék híres lovai. V. F. Afrikán ált Latin-Amerikáig ezek a konszernek szívják piócaként a nyomorgók vérét. A multinacionális vállalkozások számára a vérke- reskedelem mesés nyereség forrása. Az emberi vér is kereskedelmi árucikké vált. Dollár-tízmilliókért! Közép- Amerika egyik vérbankja például napi negyedmillió dollárt zsebel be — a Pánamerikai Véradó Szövetség egyik jelentése szerint. Azok az amerikai cégek, amelyek csak ennek az üzletnek szentelik tevékenységüket, igazi vámpírok: a többségében négerektől, indiánoktól literenként 2—3 dollárért vásárolt vért—napi 4 ezer litert! — 10 dollárért adják tovább. Deciliterenként! Azokkal kötnek „üzletet” akikkel a rettenetes nyomor saját vérük kiárusítására kényszerít. És bármily veszélyes is az itt összegyűjtött, vérhastól, trópusi betegségektől veszélyeztetett vér, a szállítmányok rendszeresen indulnak az USA és Nyugat-Eúrópa felé. Drakula kései utódai januárban 100 százalékos áremelést jelentettek be. A kufárok gátlástalanul működtetik a „plazmapumpát”. Egy véradótól Magyarországon 0,,4 liter a levehető leg- töhb vér — az üzérek egyszerre egy liter vért csapolnak le. Azonnal leválasztják belőle a plazmát — ezt „visszakapja” a donor. „Csak” a hemoglobinja kell — aminek 90 nap a rege- nerálódási ideje. Ám a k,plazmapumpa” hetente két véradást jelent... Lassú, lázas halál. És a legyengült szervezetűek nem csinálnak zavargásokat sem... A valóság meghalad minden képzeletet. Utcai táblákon hirdetik például Port- au-Frince utcáin: „Emberi vért veszünk!” Haitiben, a Dúvalier-diktatúra e sötét középkorában az egy liter vérért kapott 2—3 dollár kétheti fizetésnek felel meg! És véletlen-e, hogy a Hondurasban, San Salvadorban, Kolumbiában ügyködő' Dow Chemical társaság készítette annak idején a Vietnamot felégető napalmbombákat is? Somoza Nicaraguájában szintén virágzott a vérüzlet. Egy liter vérért itt 5 dollár járt, ha a donor hetente kétszer jelent meg, úgy 71 cent prémiumot is kapott.. A világ egyik legszegényebb országában mégis kevés volt a szegény ember: a politikai foglyokat is „bevonták” a vérüzletbe! Megérte: ugyanez a vér az Egyesült Államokban literenként 200 dollárért talált vevőre. Brazíliában 900 vérbank működik — jórészük az elemi higiéniai feltételek és mindenféle állami ellenőrzés nélkül. Ott, ahol a „vérexport” államilag tiltott! Egy brazil újság 1980. február 9-i számában olvasható az a hír is, mely szerint „a Portela szambaiskola tanulói egy vérbank útján szerzik be a szükséges kellékeket, hogy részt vehessenek a riói karnevál folklór-fesztiválján.” A mexicói Egészségügyi Minisztérium tudaitja, hogy csak 1978-ban 146 ezer donortól 73 köbmétert!) vért vettek te és hogy a véradók kétharmada „profi”. Nem lehet nem ideírni Kuba példáját. Azét a Kubáét, ahol a forradalom legelső intézkedésednek egyike volt — a többi szocialista országhoz hasonlóan — az „ingyen vér” intézménye. És mégis Kuba volt az, amely 1970-ben a rettenetes perui, 1972-ben a nicaraguai földrengés után ezer és ezer liter vért küldött ezekbe a szerencsétlenül járt országokba. Azokba az országokba, amelyekkel még diplomáciai kapcsolata sem volt! „Csak” egy magasabb rendű társadalma volt, „csak” erkölcsi értékei voltak. A L’Humanité Dimanche nyomán Kőhidi Imre
