Szolnok Megyei Néplap, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-20 / 92. szám
1980. április 20. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Dienes Eszter: Dal Mezős állatként vétkesen: adott az Isten éhesen, s tikkadt legelőn pásztorom bégetők között átkozom. Adott az Isten szeretőt, előlem váltig rejtezőt. Egyhétig-édes eljövőt, nem is az elsőt. Elmenőt. Istenem, adjál szeretőt, elrepedt szívem beszegőt! Szememnek kedves földlakót, álmomban álmát álmodót. Arvo Válton; HUROK nyírfaligetben kanyargó ösvénynek egyszercsak vége szakadt, az ember kiért a mezőre, az lit pedig több ágban folytatódott. Az ember elgondolkodva megállt, de csakhamar rájött, hogy minden út egy irányba tart. Csupán a keréknyomok futnak párhuzamosan —■ tíz Pár — amelyeket az arrajáró kocsik vágtak, sztyeppéi szokás szerint szabadon választva az utat, ha eső vagy hóolvadás nem akadályozza őket. Az ember elindult az egyik nyomon. Körülötte kopár sztyeppe. A távolban, valahol a látóhatár szélén, újabb nyír- és nyárfa-sarjerdiők húzódtak, mögöttük valami település lehetett. A puszta egyhangúságát csak a ritkás, szürke ürümbokrók törték meg és a száraz agyagrögök, melyeket tavasszal a traktorok hemyótalpai és a kocsik kerekei vágtak föl. Majd, nem messze az egyik keréknyomban feltűnt egy rejtélyes alkotmány. Az ember figyelmesen megszemlélte, szerette volna megérteni, hogy miféle szerzet ez itt a nyílt sztyeppén. Kicsit közelebbről meg tudott különböztetni egy gyűrűt, és a két oldalán cölöpöket. Találgatni kezdte, hogy mi lehet? Talán csapda? De milyen vadra? Elég nagynak tűnik. Felcsigázta az érdeklődését, A szerkezetig még mennie kellett pár métert. Ha ez valóban csapda, akkor mi értelme volt a sík mezőn fölállítani? Felfoghatatlan. Azon a nyomon kívül, amelyen állt. nég tizenkilenc futott párhuzamosan, hogy a csapdát elkerülje. Milyen vaknak és ostobának kell lennie annak a vadnak, amelyik épp ezen az utacskán halad, hogy belemászhasson a hurokba! Az ember figyelmesen nézett a lábai elé, nem lát-e ott valami vadnyomot. De a hernyótalp- és a csizmanyomokon kívül semmi nem volt ott. Átlépte a gyér fű- sávot, a párhuzamos vágaton haladt tovább, de ott sem fedezett föl semmit. Egyikről a másikra lépdelt, de semelyiken sem talált vadnyomokat a húsz kozüf, beleértve azt is, amelyiken a csapda állt. Ott húzódott tehát előtte, mellette húsz kocsinyom. Itt valami nincs rendben, gondolta az ember. Minek állítottak ide csapdát, ha vadnyomok nincsenek? Mind közelebb merészkedett, szerette volna alaposan megszemlélni. S ki az, aki ilyen értelmetlen cselekedetre képes; csapdát állít a mezőre, ahol traktomyo- mokon kívül semmi sincs? Mi rejlik emögött? És a többi tizenkilenc nyomon miért nincs akadály? Ez bizonyára nem ilyen egyszerű, ez valamit jelent. Rak kenő hőség volt, a föld felett száraz köd lebegett. Miközben közelített a csapdához, az ember szeme előtt gyermekkori mesék töredékei bontakoztak ki. A kincsesbarlang kapuja fölött hatalmas pók függ. és a hálójába keveredőket találós kérdésekkel gyötri. Csapda a sztyeppén — ez maga volt a rejtély. Csak színre kelepce ez, valójában egészen más lehet. Szeme előtt ködképek lebegtek. A rosszak jónak <-s helyesnek tűntek— a valóság pedig butának, sőt ijesztőnek. Minden mese volt — hatalmas és végtelen. Aki hátranéz, kőoszloppá válik. S az éjszaka sötétjében rémek mozognak, a háta mögül bukkannak elő. Aki át tud bújni a csapdán, anélkül, hogy beleakadna. királylányt kap feleségül. Ez már igen, ez csábító lehetőség. Ám, hogy megkapja, legalább három hőstettet kell véghezvinnie. Egész nap legeltetni a vad jávorszarvast, őrizni az aranyaimat, nehogy elvigyék pompás madarak, és legyőzni az óriást. No meg átbújni a csapdán. Akkor megkapod a fele királyságot és a leányt. Érdekes. Uralkodni nem éppen könnyű és kellemes foglalkozás, saz asszonyokkal is sok baj van. De végül is nem mindenki kaphat fél királyságot és királylányt sem, ebben rejlik a titok. Ami nehéz, az különösen kívánatos. A többieknek is nehéz, de ki ne akarna jobbnak tűnni a töb cinéi? S ha elvehetné a királylányt, mindjárt nagyszerű embernek tartanák. Különös1 látomások voltak, az ember megrázta a fejét. Odament a csapdához. Körbejárta, hogy tanulmányozza. Középen volt a félelmetes hurok, két csomóval megerősítve. Mindkét oldalon vagy másfél-két méterre vastag cölöpök álltak. Tőlük csavarrugókkal erősített finom drótszál vezetett a hurokhoz. Az ember fölbecsülte a csapda méreteit. Ha akar, át tud mászni rajta, a huzal érintése nélkül. Ezt a fura szerkezetet is ember állította, az ördög tudja ki, de kétségtelenül ember volt. Mi lehet a rendeltetése? Hisz nincs a világon olyan dolog, ami nem való semmire. Nem igaz? Királylányt nem valószínű, hogy kap. ha átmászik. De akkor mi lesz? Az ember homlokát ráncolva tovább folytatta sétáját a csapda — eme talányos szerkezet — körül. Óvatosan megérintette a drótot. Feszes volt, Nem történt semmi. Megnézte minden oldalról. Sehol semmi. Négy- kézlábra ereszkedett, s úgy állt a hurok előtt. A keményre száradt traktomyom- ban kuporgott, előtte fenyegetően tátongott a hurok. Hunyorgó szemmel méregetve, idegességtől reszkető kezét beledugta, készen arra, hogy bármelyik pillanatban visszarántsa. Keze a hurokban maradt, és semmi nem történt. következő gondolatba az ember belesápadt. Mi lenne, ha villámgyorsan átugornók a hurkon? Bensejében valami furcsán megremegett. majd görcsösen összeszorult.. A gondolat csábító volt. s bár félt. egészen hatalmába kerítette. Felmérte, mily.en távol van a hurok, fölemelkedett térdelő helyzetéből, kezeire támaszkodott, súlypontját előre helyezte, és lábaival erősen ellökte magát. Ügyesen átrepült a hurkon, de mégis megérintette. A cölöpök felé tartó drótok végei halkan megzizzentek. Ennyi történt. Királylányt nem ajánlott senki, de ennek egyébként sem volt már jelentősége. megfeledkezett a meséről. Technika iránti érdeklődését és eme szerkezet értelmének kilkutatását egyszeriben elhomályosította valami megmagyarázhatatlan sportszenvedély. Az ember egyre bátrabb lett. Ismét körbejárta, majd négykéz- lábra állva behajolt a csapdába. A veszedelmes drót ilyenformán melle magasságában húzódott. Elfordította fejét az egyik, majd a másik irányba, és gőgösen. sőt bizonyos megvetéssel tekintett a cölöpökre. Ám teste továbbra is megfeszült, tele várakozással. Félelme egészen megszűnt, és mint a pajkos gyerek négykézláb kezdett ugrándozni. Ekkor sem történt semmi. Csak tompa dübögés hallatszott, de a drót mozdulatlan maradt. Akkor az ember bökdösni kezdte, és igyekezett a csapda túlsó oldalán kezével a földre ütni. Mint egy bolondos kölyök. Négykézláb állva törzsét ingatta, s egy gyermekdalt dúdolt magában. ajd jobb kezével M egy hatalmasat vágott a traktornyomba!, és azon a helyen valami recs- csent. Abban a pillanatban mindkét rugó megrándult, a drótok megfeszültek, és az ember törzsén megszorult a hurok. Az ijedtségtől megdermedt, és elsápadt. Ezek szerint a talaj felső rétege alá rejtették a zárszerkezetet. Tehát ez egészen egyszerű csapda. . A drót enyhén nyomta a mellkasát. Azém- ber a kezeivel próbálta kiszabadítani magát, de az erős rugók nem engedtek. Igaz, könnyebben lélegzett, de ujjait vágta a drót. Keze nem ért el sem a cölöpökig, sem a rugós szerkezetig. Egész testével próbált rántani magán egyet, de ettől csak fájdalmasabbá vált a szorítás. Egyszerűen csapdába került. Hogy miért — nem értette. Egyszerűen felfoghatatlan volt. A sztyeppén teljesen egyedül csapdába esni, van ennél értelmetlenebb dolog? Jön még a hatalmas pók is a találós kérdéseivel. Ez mind a királylány miatt lett volna! Miért tette ezt? Mi ez? Ostoba kíváncsiság? A veszély élvezete? Szenvedély? Él- ményha jhászás ? Bizonyára valamiért így kellett történnie, törődött bele végül. A világon semmi sincs, aminek ne volna oka és értelme. Még egy csapdának is kell, hogy legyen, mely húsz sztveppi keréknyom egyikén áll. S amennyiben ez a szerkezet létezik, valakinek bele kell kerülnie. Így esett az ember a csapdába, s ottrekedt egész nap, ha egy arrajáró traktoros vagy kocsis nem szabadította ki. Végül is ez érthető és egészen valószerű. Bár, ha érvényes. hogy a jó előb.b- utóbb legyőzi a rosszat, akkor szerencsés véget kell érnie minden történetnek. Fordította Pethő Eszter I gazán vigyázz magadra! — kiáltotta a verandáról az asszony a férje után, amikor az kilépett a villa kapuján. Domanicky elgondolkodott: a halál is csak olyan, mint a nő, az sem válogat. Nő? Elena? Janó, inkább hallgass! Mindig csak azt nyújtottad neki, amire magadnak nem volt szükséged, amire a munkádnak nem volt szüksége, ami a te külön világodban csak akadálynak számított; a többit megtartottad magadnak. Inkább hallgass! Elena? Tartsd a csőrödet fiacskám! Becsül téged? Becsül. Na látod, legalább kedves lehetnél hozzá. Kedves is. S ez már elég lenne? Ha úgy vesszük, csakugyan elég, mert szörnyen kevés az olyan ember, akihez a magadfajta kedves tud lenni. S nemcsak a magadfajta. A finánc orrában érezte a szőlőhegyek, a száraz fű, a lehullott lomb, a beérett kukorica és a fürdő ásványvizének átható szagát, a krumpliföldek édeskés illatát. Nyárfasoron gyalogolt végig. Holdvilágtalan este volt, a fürdő fényei az alacsony égboltról visszaverődtek a szürkésfehér nyárfákra. (Napvilágnál egyébként sárgák voltak.) A finánc fölment a dombhátra, és visszanézett a házára. A magányos villa kertiben állt, ablakai előpislá- ikoltak a fák közül. A ház ki volt világítva. A faluból nehéz motorkerékpár kanyarodott ki, fényszórója hosz- szú fénynyalábon lövelt maga elé. A falu felől vezető ■utat sűrűn ültetett gyümölcsfák szegélyezték, ezért a motorkerékpár fénysugara olyannak látszott, mintha egy fehér vonat vágtatott volna keresztül a síkságon. A helyi járat vonala azonban távolabb volt. Damaniczky a kihalt, csendes kömyékű, kívülről petróleumlámpákkal megvilágított állomásépület felé nézett. Abban a piros téglás házban lakott Marton Emil, az agglegény, akivel hovatovább nem volt miért barátkoznia, mert egyre kevésbé értette őt. A síkság kihalt, csendes volt, beérő termések és füst szagától terhes, váltakozva imbolyogtak és hunyorogtak a környező falvak fényei. A mezei ösvény két kukoricatábla között vezetett. A finánc elhatározta, hogy kimegy a rétre, amelyen túl már a határ húzódott, az ő szakaszának északi része. (Nemsokára ott kellett találkoznia a járőrrel. Ügy döntött, hogy ledől várakozni a réten álló fűzfa mögé; jegtyre jobban hitte, hogy Kovács éppen ezen a helyen jár át. Kovács, a sátán, a tapasztalt csempész, a lefülelhetetlen csirkefogó. Hiába őrizték a házát váltott őrszemekké!, éjszakákon át feküdtek például ebben a kukoricásban is, mégis átment mindig. Balszerencséjére Kovács nem titkolta, hogy meggazdagodott, frigyei támadtak. Lassan köztudott lett, hogy csempészés közben milyen ruhát visel, mivel csempészkedik, milyen fegyvert hord magánál, s az a csalafintasága- is, amely az egész falut megnevettette. A finánc, aki a házát őrizte, általában csak bekoLadislav Ballek: Határok pogott az ablakon, és meg- kérezte, otthon van-e Kovács. Aztán megnyugodva elment. Senkinek eszébe se jutott volna, hogy ez a csirkefogó felfogadott a faluból egy legényt, s az aztán az egész éjszakát átülte az ablak mögött, és Kovács helyett felelgetett. Honnan tudta meg előre, hogy az éjszaka folyamán ellenőrizni fogják, igazán senki sem tudta. Lehet, hogy régóta számított már rá, s az a legény mindig szolgálatba állt, valahányszor Kovács a határon túlra indult. Rokonai voltak ott.- S ebben a pillanatban váratlan dolog történt. A kutya vadul kitépte magát a finánc kezéből, s úgy repült a kukoricásba, mintha a hátsó lábába rúgtak volna. Domanicky egy pillanatig úgy állt, mint akit fejbe kólintották, aztán rémülten felikiáltott: — Cézár, azonnal vissza! A finánc kibiztosította fegyverét, felkattintotta zseblámpáját, s oldalazva a kukoricásba vetette magát. Fegyverével a szívét, zseblámpájával a szemét védte, s biztos volt abban, hogy Kovács Béla búvik meg a kukoricásban. Egyszerre a kutya mintha beleugrott volna a semmibe, aztán váratlanul valamilyen akadályba ütközött volna, hangosan felnyüszített. Domanicky a kutya hangjához igazodva szaladt, és zseblámpája fényével az ember alakját kereste. A kutya — a finánc ezt sehogy sem értette — valamiféle nyílt térségben hányta-ve- tette magát, s úgy hörgött, mintha átmetszették volna a torkát. A finánc olyan undorral futott a kukoricásban, mint valami szennyes hideg vízben, és gyűlölködve összeharapta a száját. Nem értette hogy Kovács miért nem menekül, legalábbis a csörtetést nem hallotta. Gyűlölte a csempészt, de egyben csodálta is hogy ilyen nyugodtan várakozik rá a helyszínen, s nem veszti el a lélekjelenlétét. Az az ember nagyon is tudja, hogy ha futna, jó célpontul szolgálna. Kovács merészsége éppenséggel nem növelte a finánc nyugalmát. annak azonban örült, hogy ilyen kegyetlenül gyűlöli a csempészt, mert ez a gyűlölet legalább cselekvésre készteti. A zseblámpa fénye körbeszaladt az üres térségen. A kutya még hánykolódott, de már a végét járta. Fölmetszett hassal feküdt a kacskaringós ösvényen, amelyet valaki agyafúrt módon vágott a kukoricásban. Domanioky csak most értette megi miért nem tudták elfogni a csempészt, hogy a járőr eddig miért nem bukkant rá soha. Most már világos volt számára a dolog. Teljesen fölöslegesen feküdtek a kukoricás mellett, gyanús zörejekre várva. Miután jobban szemügyre vette a találékonyan elkészített csempészösvényt, és megsimogatta elpusztított kutyáját, felállt, és azt kiáltotta: — Kovács, ezért megfizetsz! Ezért drágán megfizetsz, te gyilkos! A föld alól is előkerítelek, te sátánfaj- zat! Kovács Béláról: Beteges ember volt, nagy kerek fejjel és dülledt szemmel. Domanicky kegyelemgo- lyót lőtt a kutya fejébe, majd futni kezdett a kivágott ösvényen. Éppen felkelt a hold. A finánc a kukoricásból kiszaladt a tejfehér holdfényben úszó széles, sík rétre, s meglepődve megállt1 a határ felé nem futott senki. A fehér térségre az egész nagy kiterjedésű rétre mindössze egyetlen fűzfa árnyéka vetült. Ekkor arra gondolt, hogy Kovács bizonyosan nem a határ, hanem a falu felé futott. Már éppen meg akart fordulni, hogy hazáig üldözi a csempészt, amikor erős ütést érzet a hátán, s nagyon éles fájdalmat a mellkasában. Látta, hogy zubbonyából villogó penge mered elő. Rubája alatt melegség áradt szét forróság öntötte el felnyögött, és nyitott szájjal térdre bukott. S tílszerűen, hangtalanul, a határon, szolgálatteljesítés közben halt meg. Csakhogy a felesége már négy hónap múlva hozzáment a vasúti forgalmistához, Marton Emilhez, s ezzel férje halálának körülményeit is problematikussá tette, és attól kezdve már a fiának sem voltak unokatestvérei. Részlet a fiatal szlovák író most megjelent Posta délen című könyvéből. Az irodalmi melléklet képanyagát örsi Imre szobraiból válogattuk
