Szolnok Megyei Néplap, 1980. április (31. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-20 / 92. szám

8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1980. április 201 közeledő vonat- dübörgés már hal­latszott, de lámpái fénye még nem törte át a ködöt. Több mint egy kilométerre lehetett, két perc is beletel­hetik, amíg az állomásra ér. Két perc, gondolta alany, aztáin fél percig áll és to­vábbmegy, eltűnik a köd­ben. Csak az utolsó kocsin a piros lámpa világít majd kissé hosszabb ideig. Szorosabban fogta át a fiú derekát. A fiú keze a lány vállán pihent, ujjai önkéntelenül, réflexszerü- en simogatták a nyakát és a bal orcáját. Barátja a szomszéd pádon ült, és nyugtalanul figyelte őket, mert még nem látta, hogy a lány pénzt adott volna a fiúnak. Mit húzza a dolgot? — gondolta bosszúsan. —< Mikor érsz haza? — kérdezte a lány. — Reggel hatra otthon vagyok... Mélyet szívott a cigaret­tából, és elhajította a csut­kát. Az apró, vörös csilla- gocska nagy ívet írt le, és a kisvárosi állomásépület peronjának gyenge világos­ságából kirepült a sötétbe. — Azonnal írsz, ugye? — kérdezte a lány aggódva. — Azonnal, ahogy megérke­zel! . .. Maga fee fordította a fiú fejét, és igyekezett a sze­mébe nézni, de csak a fél szemével tudott. A bal sze­me természet ellenes e n fél­renézett a fiú feje mellett a közeledő vonat felé. — Irak — mondta jólel- kűen a fiú, —, ahogy haza­érek, azonnal írok ... per­sze ... 'Magához húzta a fejét, hogy bátorítsa, és arcát az arcához szorította. A lány kedveskedve bújt hozzá, és halkan sóhajtott. Nem akart semmire gondolni, csak ar­ra, hogy a fiú biztosan ír neki. Két napja jött a két ba­rát a városba. Mindketten műszaki tervezők, s az itte­ni textilüzemben egy új tí­pusú gépsort tanulmányoz­tak, mert abban a gyárban is be akarták vezetni eze­ket a gépéket, ahol ők dol­goznak. Amikor este meg­érkeztek, lementek a szállo­da kávéházába vacsorázni és zenét hallgatni. —‘ Egy kicsit körülnézünk — mondta a barátja —, hátha tagiunk valami érde­keset. Mindketten tudták, hogy érdekességen nőt gondol­nak, akivel szórakozni, eset­leg táncolni lehet. A kávé­házban kevesen vacsoráz­tak, magányos nő meg ép­penséggel egy ült csak, egy távolabbi aszta'nál. Szódát ivott, és amikor letette a poharat, maga elé nézett. A pohárban pezsgő oxigén- buborékokat figyelte. — Nézd — mondta a fiú —, ott az ablak mellei* 1 Mit szólsz hozzá? Néhány másodpercig néz­ték, de amikor a lány egy röpke pillanatra feltekin­tett, látták, hogy a bal sze­mével baj van. Kancsal. Mintha érezte volna, hogy őt figyelik, mélyen elpirult, és zavarában újra ivott a szódából. — Eh — legyintett a ba­rát, de a fiú érdeklődve nézte tovább. Huszonöt évesnek látszik. Két évvel lehet idősebb ná­lam, gondolta. Nem feltű­nően, de ízlésesen öltözik, és nagyon félénknek látszik. Nyilván a szeme miatt, a bal szebe miatt érzi magát másnak, mint a többi em­ber, és ezért kevés az önbi­zalma. Vajon ha táncolnék vele, és biztatnám, gyengéd lennék hozzá — egy kicsit udvarolhatnék is neki, mert az alakja jónak látszik —, akkor sem engedne fel a tartózkodása és bizalmat­lansága? Néhány pár keringőzött a parketton a fúvószenekar zenéjére. Felkérte a lányt. A ba­rátja csak a vállát vonogat- ta és morgott valamit, de nem igyekezett lebeszélni. Más szórakozási lehetőség úgysem adódik ma, gondol­hatta. Inkább ivott hát, és lustán figyelte a fejlemé­nyeket. Néha biztatóan a fiúra kacsintott, mert a lánynak igazán jó alakja volt, karcsú, de nem so­vány, elég magas, és a lába vitathatatlanul szép. Ami­kor a fiú felkérte, zavartan nézett, mintha nem hinné, hogy komolyan táncra ké­rik. Barna a szeme, nézte a fiú, szép, nagy sötétbarna. Kár, hogy kancsal. Mert különben az arca csinos. Igyekezett hozzá nagyon kedves és tapintatos lenni. Tanulmányozta, hogy enged fel fokról fokra a merevsé­rona. A pénzük elfogyott, ahhoz, hogy hazautazhassa­nak, hiányzott ötven koro­na. A barátjának jutott eszébe, hogy kérhetne a lánytól ötven koronát. Köl­csön. Aztán majd elküldi neki... Hm, a lánytól... Tegnap éjszaka meghívta ugyan ma délutánra, de ő már nem akart elmenni. Ott­hon várják, várja egy másik lány, nem szebb, mint ez Duba Gyula: Elment a vonat ■■■■■■■■■ ge, hogyan simul hozzá mind bizalmasabban, ho­gyan bizakodik mind erő­sebben, hogy valóban ko­molyan veszi őt, és nem­csak játszik vele. Az arca kipirult, nem félt már a fiúra nézni, és okos, meleg szavaira zárkózott lelkét is feltárta előtte. Gyámoltalan, ijedt kis lel­ked van, gondolta a fiú, s mindez a szemed miatt? Talán már becsapott vala­ki? Eddig még eszébe sem jutott, hogy tulajdonképpen ő is becsapja azzal, hogy bizalmat ébreszt benne ma­ga iránt. A férfiakról beszéltek, hogy ilyenek meg olyanók. Évődve beszélt a lány, de az arcára keserűség ült. — Te másnak látszol, mint a többi — mondta egyszerre halkan —, őszin­tébbnek ... Miért mondtad ezt, gon­dolta a fiú, miért lennék én más? Nem tetszett neki, hogy ezt mondta, zavarta a lány bizalma. A fiú nem szép. Az arca durva, vonásai elnagyoltak, semmi sincs benne, ami női ideálokra emlékeztetne. Ta­lán azért hisz neki? Talán úgy gondolja, hogy a fiú is magányos és bátortalan, mint ő? Hm, más, mint a többi... — gondolta a fiú. Kissé megdöbbent, és enyhe lel- kiismeret-furdalást is ér­zett, de azért hazakísérte a lányt, és a kapuban csóko- lózofet vele. A vonatdübörgés erősö­dött, két homályosan égő szeme is előbukkant már a kanyarban. Tíz másodperc múlva ideér. A fiú barátja nyugtalanul köhécselt, és amikor odanézett, kezével olyan mozdulatot tett, mint aki pénzt számol. Mi lesz a pénzzel? Igen a pénz ... ötven ko­itt, de mindkét szeme ép, és a szemébe tud nézni annak, akit szeret. Sokat utazunk, gondolta, és az idegenben unalmunk­ban szórakozunk. Így van. De ez más ... Nem ... nem arról van szó, hogy elkül- dené-e a pénzt vagy sem, de minek játszani az embe­ri lélekkel! így gondolta... Tagadhatatlan viszont, hogy szükségünk van ötven koro­nára. ötven koronát kell kapnia valakitől — s hát kitől, ha nem ettől á hibás­szemű lánytól----, hogy h olnap már annál a másik lánynál lehessen. Utóvégre felnőtt ember, gondolta, dolgozó nő... És azt a pénzt mindenképpen visz- száküldöm néki. Szóval csak szívesség ... Gyengéd­séget kap egy apró szíves­ségért talán pillanatnyilag szeretve is érzi maigát... Elment hozzá. A lány ap­ró, tiszta albérletó szobában lakott, egyedül. Kötényben fogadta. — Éppen vacsorát főzök — mondta —, remélem, ve­lem tartasz, ha meghívlak? Az asztalon füzetek és könyvek. Esti iskolába jár, mesélte, a nyáron érettsé­gizik. Éppen számtant ta­nul. Különben egy üzemi konyhán dolgozik. —• Segíthetnél —I neve­tett, és olyan jókedvűnek látszott, amilyennek csak a gyanútlan és boldog embe­rek tudnak lenni —, nem értem a trigonometriát. Tu­lajdonképpen mi az a si­nus? Kimondhatatlanul örült a fiúnak, és ezt ki is mutat­ta. — ötven koronára lenne szükségem — mondta a fiú. — Kölcsönözhetnél öt­ven koronát ? —• Persze — mondta —, szívesen, de mondd már, mi az a sinus? Hosszan magyarázta neki a matematikát. Okos lány, gondolta, egyetlen magyará­zatra megértette a szögfügg­vényeket. S ha így felenged a tartózkodása, amikor köz­vetlenül mosolyog, egészen csinos —I nem zavaró a bal szeme ... Becsülöm őt, gon­dolta. de mit csináljak? Szükségem van a pénzre!... Azzal biztatta magát, hogy semmi rosszat nem követ el, mert nem akarja a lányt, nem biztatja, nem hitegeti, és a pénzét egészen bizto­san elküldi majd. Arra nem gondolt, hogy ha a lány megtudná, hogy piost csak a pénz miatt jött, nagyon sima... De a nő, aki ) úgy érzi, hogy végre talált vala­kit, bonyolultabb hangszer, nem ilyen egyszerű • rajta játszani. Vacsora után melléje ült a lány, átkarolta a nyalkát, és így szólt: — Két óra múlva eluta­zol. Talán sose látlak töb­bé .. . Várta, hogy biztassa, hogy de igen, viszontlátjuk egy­mást, de a fiú néma ma­radt. — írsz majd? Hozzábújt, simogatta, és a vágyakozásnak olyan fü­zét árasztotta, hogy a- fiú egyszercsak nem gondolt semmire, csák arra, hogy rövidesen elmú’dik ez a pil­lanat. És miért ne ... miért ne használná ki a pillana­tot? Talán, talán ő is örül­ne neki... Sok férfi véle­kedik úgy, hogy a nők örül­nek a kötelezettség nélküli, kissé felelőtlen, de éppen azért vonzó találkozások­nak. így akarta elaltatni azt a homályos érzést, hogy ez a lány talán nem örül a felelőtlen találkozásoknak. Magához vonta, erősen, kö­vetelőn. Ó nem ... ez a lány való­ban nem örül, mert íme, sír. Nem néz rá, csak a ke­zén, amellyel az arcát si­mogatja, érzi, hogy könnye­zik. Nem zokog de ujjain érzi, hogy a jobb szeme is sír, meg a bal is. Az enge­detlen bal szeme is sír ... — Nem akarom — mond­ja halkan —, így elsőre nem akarom. Én még találkozni szeretnék veled, valami­kor ... Várni fogiák. — Nem lesz unalmas a magány? — Eddig is magányosan éltem. Dolgozom és tanulok. Bh, gondolta a fiú és elen­gedte, nem azért jöttem. De most már tudom, hogy nem lehetek rossz ... Befutott a vonat. Fehér párafelhőt fújt magából és megállt. A fiú barátja fel­kelt, fogta az aktatáskáját, valamit morgott feléje, és megindult a vonat felé. Az egész világ szegényesnek, nyomorultnak tűnt fel azon a késő őszi éjszakán a gyen­gén világított, ködös pero­non. — Akkor —( mondta a fiú —, akkor azt az ötven koronát ideadod? — Igen — mondta gyor­san a lány —. igen, persze — és az erszényében kuta­tott. Látszott, hogy az ötven korona egyáltalán nem fon­tos neki, ta’án a tudatáig sem ér. — Igen, hát persze, tessék... De ugye, írsz majd azonnal? fiú elvette a pénzt, A száj on csókolta a lányt, és felszállt a vonatra. Ügyis megküldöm neki, gondolta. Tudta, hogy a lány most néhány hétig eszeveszetten várja a leve­let, aztán sokat sír majd. Sajnálta is, mert sejtette, hogy a történtekért, azért, hogy ő nem ír, mindenért a bal szemét okolja majd, amellyel nem tud a szemé­be nézni annak, akit szeret. Kinézett az ablakon. A lány egyedül állt a pero­non. Búcsúra emelte a ke­zét, és a gyenge fényiben úgy hatott ezzel a mozdu­lattal, mintha könyörögne. A mozdony szikrákat 'kö­pött a ködbe és elindult. Kerekei vadul megforogtak, panaszosan sírt alattuk a sín. — Felnőtt ember — mondta maga elé a fiú, hogy megnyugtassa önma­gát. —t Rövidesen elfelejti az egészet. Meg aztán úgyis elküldöm neki a pénzt... Varga Imre: Kisze-dal Forogjunk csak, drága társak bő tűzzel a máglya ég. Meglocsoljuk szent olajjal, körbejárjuk sok óhajjal. Lám, a lángja mily magasan — ágig ér. Tűz-virág nyit rét közepén, lángból rózsa iák alatt. Kisze-bábunk zümmögve száll mint szirmokra a méh-bögár. Legyen időnk ékes-fényes és szabad! Járdaljunk nagy karikába. Nap körül jár így a föld. Csillagok közt botorkáljunk, menny-égben ügyelve járjunk. Egy-egy bolygó tenyerünkön tündököl. Forogjunk csak, drága társak! Bő tűzzel ha tűz a nap. Rongyos kiszénk belehányjuk, emésztődjön, nem sajnáljuk. Legyen nyarunk teljes fényű és szabad. Kulcsár Ferenc: ■ ■ V Önarckép hegyezett ceruzával Fültövig cigányfekete haj. A száj csücskében cigaretta, s a fej lehanyatlik. A szem örökös tükörben — história kora. S a fej fölött a glória — nem szükségeltetik. Tél van, s a hó alatt zúg a metafora. Teljes az elszántság — az óm éjfélt üt, és fordult Európa. Vers- és sorvég kérdése — jaj. Fültövig cigányfekete haj. Cselényi László: Aranyföld Messziről jöttem zöldellő hegyek buja-virág öléből Aranyföld aranyföld volt az ifjúságom Aranyföld aranyföld délibábos álom Kékellö-zöldellő hegyek buja-virág öléből Fekete göndör hajamat fakózöldre marja a rozsda Aranyföld aranyföld ifjúságom meg se látom Aranyföld aranyföld eltűnik a láthatáron S fekete hajamat elpereli mind a rozsda Mire jutok még nem. tudom az utak pergőtüzében [állnak Aranyföld aranyfötd égetik az ifjúságom Aranyföld aranyföld röstellem hogy csupán álom S nem tudom merre van az utak pergőtüzében állnak Tóth László: Feltételes idő (Imaginárius tá- és arcképvázlat Petőfiről) mint aki visszalép arról a helyről ahová elmozdulhatott volna lova szügyébe csap és folytatja útját a vers a dal mögött dárdáján koponya —: a hotd fénylik föl bogárló házakról nyugatra lova szügyébe csap: messze! messze! ahol kocsmaasztalon pihennek s hatnak az istenek Is messze az esti hírektől s a hajnali hírektől messze Bastille-on túl Madridon Vietnamon innen ahol tegnap valaki ökleit veti a földbe s holnap kenyeret ettek belőle s holnap szél tűz tiszta ég lett belőle

Next

/
Thumbnails
Contents